A szimfonikus metal kedvelői októberben sem maradtak koncertek nélkül, hiszen a budai Analog Music Hall bőven szolgáltat nekik nézni és hallgatni valót. Ilyen volt az eredetileg három fellépősre tervezett este is a Secret Rule, Seven Spires és a Xandria társaságában. Sajnos az indító, dallamos metalos Secret Rule kénytelen volt lemondani a koncertjüket, mert Angela, az énekesnő lebetegedett, megfájdult a torka és emiatt nem tudott fellépni. Ennek köszönhetően a második banda, a Seven Spires egy kicsit hosszabb műsort adott, mert hamarabb tudtak kezdeni.

A meghirdetett 20:15-ös kezdés helyett 19:55-kor lépett színpadra Adrienne Cowan és bandája, a Seven Spires. A koncert a legutóbb megjelent albumuk, az A Fortress Called Home azonos című intro dalával indult, ami alatt bevonultak a zenészek, először a dobos Dylan Gowan, majd a basszista Peter de Reyna, aztán a gitáros Jack Costo, és végül az énekesnő, Adrienne is. A felvezetéshez illően, az album első dalaival indítottak. A Songs Upon Wine-Stained Tongues és az Almosttown már az elején megvettek engem, hiszen a banda zenei és színpadi kisugárzása azt ígérte, hogy ez bizony emlékezetes koncert lesz. Ahogy az albumon, itt is profin szóltak és beleéléssel játszott a banda. A közönséggel már az elején felvették a kapcsolatot, látszott Adriennen, hogy nem fél a tömeghez közel menni, énekeltetni és akár legyezéssel is bevonni őket a koncertbe.

A fellépés nagyját az új album számai (5db) tették ki, de mellett kaptunk 2-2 dalt az előző albumukról is. Az Emerald Seas-ről a sokat játszott Succumb és a No Words Exchanged, a Gods of Debauchery-ről pedig a címadó dal és Shadow on an Endless Sea. Előző estékhez képest a bónusz dalok a No Words Exchanged, Shadow on an Endless Sea és a No Place For Us voltak.

Koncerten Adrienne bemutatta az énektudását, hiszen legyen szó tiszta énekről, áriázásról (amit szerencsére nem visz túlzásba), detah metalos hörgésről vagy akár blackes károgásról. Ennyire sokszínű, komplex zenei világot sikerült ilyen rövid műsoridőbe belesűríteni kompromisszumok nélkül igazán profi produkcióra vall. Szimfonikus, progresszív, black és death – ezek különleges egyvelege adja a zenéjüket. Nem mentek át giccsbe, nagyon örülök, hogy a műfaj keményebb oldalát képviselő banda egyre nagyobb helyet kap a színtéren, de szerintem több is kijár nekik. Legközelebb remélem, hogy fő fellépőként jönnek majd valamelyik klubba, vagy akár műfajban hozzájuk közelebb álló, keményebb vonalas szimfonikus metal banda előzenekaraként (például Epica, Fleshgod Apocalypse, Septicflesh, Dimmu Borgir) is jók lennének.

Az este fő fellépője, a német Xandria zenéjét a 2010-es évek közepe óta ismerem, de mindig kerülgettem, mert a nagyon sablonos opera-metalt játszották. Az előző énekesnő, a holland Dianne van Giersbergen rideg hangja viszont kifejezetten irritált, így a kezdeti ismerkedések feledésbe is merültek. Viszont adtam nekik még egy esélyt az új, a nem csak szép, de tehetséges görög Ambre Vourvahis énekesnővel és a teljesen kicserélődött tagsággal (kivéve az alapító tag Marco Heubaum ritmusgitárost). A koncert előtt csak az új felállással készült két albumot (2023 – The Wonders Still Awaiting és 2026 – Eclipse) tanulmányoztam át, hiszen a turné műsorának gerincét ezek alkották.

Ahogy az előbb említettem, az idén megjelent album dalai vezették fel a koncertet, hiszen a Syzgy című album intro alatt vonultak fel a tagok és aztán indítottak annak első dalával, a címadó Eclipse-szel. Kellemesen csalódtam bennük első látásra és hallásra, hiszen nagy elvárasaim nem voltak velük kapcsolatban. De ők is megfogtak és így is maradt a koncert végéig. A második dal, a Colours alatt pedig láthattuk a klipben is szereplő pride zászlót, amire semmi rossz reakció (kifütyülés, bekiabálás) nem érkezett a közönségből, láthatóan a bandához illeszkedően befogadó közönségre talált az emberi sokszínűségre utaló dal.

Régebbi albumokról megkaptuk a Ravenheart és a Universal számokat, amik számomra elég felejthetőek voltak, hallatszott is, hogy ezek nem Ambre hangjához íródtak, de mégis tökéletesen adta azokat elő. Utánuk pedig táncra hívott mindenkit az új album The Shannon’s Home számának kezdetén, ami élőben is az egyik kedvencem lett az stúdióverzió után. Ahogy Adrienne, úgy Ambre is nagyon jól tartotta a kapcsolatot a közönséggel, állandóan mosolygott, nem győzte megköszönni a banda felé áradó szeretetteljes fogadtatást és a tömeg aktív részvételét. Ezeket követték szintén a két album dalai keverve régiekkel, majd a másik kedvencem következett az újról, ahol az énekesnő megint táncolni hívott minket: a Northstar. Túl voltunk a koncert felén és még mindig nem untam, nem éreztem azt, hogy „mikor lesz már vége?”, így elmúlt a banda iránt táplált szkepticizmusom.

A ráadással együtt az utolsó néhány dalból álló blokk szintén az előző felállások albumainak anyagát tartalmazta, amik jó lezárást adtak a koncertnek. A szűk 80 perc pont elég volt szerintem belőlük, így nem volt elnyújtva semmi. Feszesen, tisztelettel és becsülettel, hakni nélkül játszottak. Lehet teszek még velük egy próbát, ha újra jönnek vagy kiadnak egy újabb lemezt.

Habár rövidebbre sikerült az este, mint meg volt hirdetve, így is jó volt, és mindkét banda nagyon jó műsorral lépett fel. Ami nekem hiányzott mindkét együttes színpad- és hangképéből, az a billentyűs. Szerintem egy szimfonikus metal élő fellépéséhez igen is sokat ad hozzá, ha a nagyzenekari és szintetizátoros részek nem mind gépről mennek, hanem amit csak lehet, egy ember játszik billentyűzeten. Habár a Secret Rule elmaradt, én emiatt nem bánkódtam, hiszen a zenéjüket sem ismertem igazán, mert meglepetésnek tartogattam, így nem ért veszteség. Ellenben az általam nagyon várt Seven Spires meg egy kicsit hosszabb műsorral szórakoztatott bennünket.

Köszönet a CONCERTO Musicnak!

Fotók: (saját) Lawrence Live Vids