Kérdések Milán Péter felé zenéről és életszemléletről (1. rész)

Nagaarum

2012. november 26.

0

Milán Péter több, mint egy évtizede a Metal Hammer munkatársa, ezenkívül zenegyűjtő, rajongó is egyben. Rengeteg zenekarral, zenésszel volt szerencséje találkozni, beszélgetni, vagy interjúzni, és egy egész ország metálzenei közönsége olvassa az írásait hónapról-hónapra. Ezen beszélgetésnek a célja az volt, hogy a dolgot megfordítsuk, a kérdezőből alany váljon, és egy kicsit bemutassuk a saját gondolatait, melyek időnként érezhetően átszűrődnek az írásaiból is.

– 1. rész –

Üdvözöllek a Fémforgácson Péter! Most azzal kéne kezdenem, hogy mesélj magadról pár mondatot, azonban ismerve a visszavonultságodat, gyanítom nincs sok mondandód ez ügyben.

Üdvözletem neked és az olvasóknak! Őszintén szólva, az ilyen kérdéseket nem túlzottan kedvelem, mivel az ember nem szívesen beszél magáról, ugyanis könnyen rosszul sülhetnek el az esetleges önjellemzések, és azt sem hiszem, hogy ez igazán érdekelné az olvasókat. Most sorolhatnék különféle tulajdonságokat, de ez, meglátásom szerint, érdektelen. Amit elmondanék, 41 éves vagyok, Budapesten élek, Pest egy kifejezetten kellemes részén, s jobbára alkalmi munkáim vannak. Az utóbbi években afféle „életművész” életmódra rendezkedtem be, aminek megvannak a pozitív és a negatív oldalai is, de tény, hogy a nem éppen rózsás jelenkori viszonyok között egyre többen kénytelenek ezt az utat járni. A pozitívumok egyike, hogy könnyebb így az időt beosztani, negatívum viszont, hogy gyakrabban lehet átélni a bizonytalanság érzését, ami viszont a túlélés ösztönét és egyfajta éberséget fejleszt ki az emberben.

Mióta mozogsz rock / metal vonalon, illetve milyen zenék érdekelnek még ezen kívül?

A metal zenével a ’80-as években találkoztam először, egészen pontosan 1985-től datálom a műfaj iránti szeretetemet. Ekkor gimnáziumba jártam, és ahogyan akkoriban, de vélhetően ma is így megy, egy másik ember révén, esetemben egy osztálytársam által kerültem közel a műfajhoz. Már korábban is hallottam rock/metal nótákat, azonban a megjelölt év volt a fordulópont az életemben. Az első zenekar, amelyet megkedveltem, a Twisted Sister volt, de ezzel párhuzamosan „érkeztek” a további csapatok, a Black Sabbath, Ozzy szólólemezei, az Iron Maiden, a Judas Priest, a Saxon, a Motörhead stb, tehát főleg a brit vonal, de az Acceptet is szerettem, majd jött a Helloween, a Running Wild, a Grave Digger. Egészen hamar megismerkedtem a durvább irányzatokkal; képletesen úgy is fogalmazhatnék, hogy egészkor megszerettem a hagyományos heavy metalt, de 1 másodperccel később már jöttek az első thrash, black, majd death bandák, amely irányzatok, bizonyos előadók révén, akkoriban még nem különültek el egymástól.
Hallatlanul izgalmas időszak volt ez a metal szempontjából. Nem csak azért, mert akkor voltam fiatal, és törvényszerű, hogy meghatározó élmények, hatások érik az embert életének ebben a szakaszában, hanem mert egy csomó minden akkor született meg a fémzenében. Szerencsésnek tartom magam, hogy részese voltam ennek az időszaknak, amikor komplett irányzatok láttak napvilágot olyan zenekaroknak köszönhetően, mint a Venom, a Mercyful Fate/King Diamond, a Bathory, a Hellhammer, a Celtic Frost, a Candlemass, a Possessed, a Slayer, a Metallica, az Exodus, a Voivod, a Sodom stb. Minden egyes csapat, lemez 1-1 újabb sokkot jelentett, több album szinte a reveláció erejével hatott rám, s természetszerűleg fel sem fogtam, hogy egy zenei forradalom kellős közepében vagyok. Emlékszem, hogy sok lemezt (akkor még bakeliteket) félelemmel vegyes kíváncsisággal fogadtam. A sötét borítók, szövegek, a zenészek kinézete borzongató érzéssel töltött el.
Akkoriban Kőbányán működött egy kis lemezbolt, ahol az eladó srác csak azért rendeltetett meg a főnökkel metal lemezeket , hogy meghallgathassa és felvehesse őket. Ebből sokat „profitáltam” én is, mivel rengeteg zenét ismertem meg ott, tulajdonképpen az első komolyabb metal-élményeim ehhez a bolthoz kötődnek. Hetente 3-4-szer kikötöttem ezen a helyen, és más boltokat is felkerestem. Lemezjátszóra ugyan még egy ideig nem volt pénzem, így kazettákra vetettem a lemezeket, de mivel maximalista voltam, sokszor még a teljes szövegeket is leírtam a boltban, otthon pedig órákig kézzel rajzoltam a logókat a kazettaborítókra. Utólag mosolygok ezen, de az életem egy fontos része ott és akkor dőlt el. A metalon kívül gyerekkorom óta szeretem a klasszikus zenét (szándékosan nem használom a „komolyzene” kifejezést, mivel a komolyzene – könnyűzene a legostobább, leghasznavehetetlenebb klasszifikációk egyike), ezen belül is az olyan zeneszerzőket mint Beethoven, Bach, Wagner, Muszorgszkij, Grieg, Vivaldi – egyebek mellett. Gyakran hallgatok dark ambient/neo-folk/industrial zenéket is, általánosságban elmondhatom, hogy a mai napig érdekelnek a zenei szélsőségek, persze nem minden irányban. A kísérletekkel szintén így vagyok; egyes zenei kalandozások tetszenek, mások már korántsem annyira. A hangulat, mint olyan, fontos számomra a zenék többségében; hogy érezzem, hogy egy világ bomlik ki az adott zene hallatán, képes legyen víziókat előidézni, különböző tudatállapotokhoz eljuttatni, vagy egyszerűen „elvinni” valahová. A hagyományos népzenéket is szeretem, bár ilyesmit ritkán hallgatok. Sok a nagyon pongyola próbálkozás azok között, akik a népzenéhez, mint felhasználandó matériához nyúlnak.
Az ízlésem valójában tágul, hiszen korábban pl. nem nagyon hallgattam countryt, de néhány remek albumnak és előadónak köszönhetően e zene bizonyos formái is megérintenek. Emellett bizonyos igényesebb popzenéket is tudok értékelni, de ezeket csak egészen elvétve hallgatom.

Hogyan éled meg a metál-zenei stílusok megváltozását, fejlődését?

Úgy fogalmaznék, hogy pozitív és negatív érzések vegyesen kavarognak bennem a metal-színtér változásaival kapcsolatban, jelesül a jelenkor metal világát figyelve. Mindenképpen pozitívum, hogy ma a metal valaha létezett minden ága létezik, működik, sőt, egy olyan fához hasonlítható, amely már szinte összeroskad a sok gyümölcs alatt. És pont ez az egyik negatívuma is, nevezetesen, hogy túl sok a zenekar, túl sok a megjelenés. Néha úgy érzem, hogy aki él és mozog, az mind zenél. A metal nagyobb al-irányzatai, úgy mint thrash, power, death, black, doom, már régen megszilárdultak (és persze ezeken belül is újabb al-irányzatok születtek), kimerítették lehetőségeiket, és ha szűken értelmezzük ezeknek a műfajoknak a határait, akkor ezeken belül sok újat már nem lehet nyújtani. Ez leginkább a thrash-re érvényes, mint leggyérebb eszköztárral dolgozó metal műfajra, de talán még a doomról is elmondható, amely, véleményem szerint, a leggazdagabb a felhasználható elemeket tekintetbe véve. Jó alkotások természetesen a meglévő alapanyagból is létrehozhatók, de ez más lapra tartozik.
A gond az, amin bánkódni nem érdemes, mert mindennek megvannak a maga törvényszerűségei, hogy az utolsó zenei forradalmak, mármint szélesebb „mozgalmi” értelemben, a ’90-es években lezárultak, és a XXI. század metalja az előző évtizedekben felhalmozott anyaggal dolgozik. Ha két szélsőséget veszek alapul, akkor az egyiket a puszta stíluselemek felhasználói jelentik, mely módszert követő csapatok művei azok, ahol paneleket hallunk egymás mellett, s a power, a black, a death metalban egyaránt garmadával találkozunk ilyenekkel. A másik véglet az úgynevezett „post” jelenség, amely szintén a korábbi zenei tapasztalatokból indul ki, de azokat kevésbé vagy erőteljesebben, jól-rosszul megcsavarja, esetleg külső elemeket hoz be, s így még ha az ismert metal-elemekkel folyik is a zenealkotás, a született eredmény hangulatában, jellegében mégis valami egészen más lesz. Ez a két végpont persze nem különül el élesen egymástól, hiszen a post-bandák egy jó része is panelgyártó, sőt felhasználó, s e tekintetben teljesen mindegy, hogy a paneleket a ’80-as, ’90-es években gyártották-e le, vagy csak 2-3 évvel ezelőtt.
Rendkívül nyomasztó tud lenni a lemezek szakadatlan áradata, de nyilvánvaló, hogy nem is kell mindent meghallgatni. A mai technika már lehetővé teszi, hogy olyanok is zenéljenek, akik nem rendelkeznek komoly zenei előképzettséggel, vagy nem tudnak, nem akarnak hangszereket vásárolni. Vannak, akik örvendetesnek találják ezt a jelenséget, én azok közé tartozom, akik inkább aggasztónak tartják. E véleményemet akkor is fenntartom, ha így is születnek figyelemreméltó művek. Ami a fentiekhez kapcsolódóan elmondható, az az, hogy ma a fúziók korát éljük. Az élet szinte minden területén érvényes ez, nagyban jellemző a művészetekre, és a metal sem kivétel ez alól. Nyilvánvaló, hogy vannak elvetélt kísérletek is, ugyanakkor szép számmal hallhatunk érdekes eredményeket, felettébb életképes próbálkozásokat is. Egy példa: a ’90-es években nem nagyon fordult elő, hogy a black metal sludge-dzsal elegyedjék, most azonban gyakran igen minőségi súlyosságokat eredményez e két irányzat jegyeinek egybekelése. Ez tehát ennek az évszázadnak a sajátossága.
Összegezve: ha ma már lényegesen kevesebb kiemelkedően jó lemez jelenik is meg, mint régen, kitűnő albumok ma is vannak, de hogy klasszikus lesz-e bármelyikből, ezzel kapcsolatban nem bocsátkoznék jóslatokba.

Mi érdekel a zenén kívül? Úgy tudom, hogy a CD gyűjteményed mellett tekintélyes könyvtárad is van otthon.

Sok minden érdekel a zenén kívül, főleg olyan témák, amelyeket a „humán” címszó alá szokás beilleszteni. Olyanok mint filozófia, teológia/vallás, mitológia, történelem, politika, s az olvasmányaim egy jelentős része is ezekről a területekről kerül ki. Szeretem a regényeket, novellákat is, a kedvenc szépíróm Dosztojevszkij, akinek Karamazov testvérek című regényénél nagyobb hatást nem tett rám szépirodalmi mű. De szeretem a norvég Knut Hamsunt is, és olyan magyar írókat, mint Szabó Dezső, Nyirő József, Gárdonyi Géza, Jókai Mór stb. Kedvenceim között foglalnak helyet olyan amerikai írók, mint Poe, Lovecraft (Tolkien mellett nagyjából az egyetlen fantasy szerző, akit kedvelek), és Ambrose Bierce. Ezeket az írókat, munkásságuk jellegéből, valamint az életszemléletükben megfigyelhető közös pontok révén „amerikai reneszánsznak” is hívják. A korra jellemző eufóriával ellentétben – ami a növekvő iparosodásnak köszönhetően egy könnyebb, jobb világot remélt – ezek az öntörvényű írók „pesszimisták” voltak, és korántsem látták olyan rózsásnak a helyzetet.
A kortárs irodalom, megmondom őszintén, nem nagyon érdekel, kb. minden második szökőévben olvasok el egy jelen korban született művet, már ami a szépirodalmat illeti. Talán a Lét elviselhetetlen könnyűsége volt az utolsó ilyen Kunderától. Mielőtt elfelejteném, Krasznahorkai Lászlót nemrég fedeztem fel magamnak, eddig egy könyvét olvastam (Északról hegyek, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó) és nagyon tetszett.

Egy-két interjúdból kiderült, hogy a világban történő társadalmi folyamatokat is szereted kutatni. Vannak kedvenc szerzőid, gondolkodóid?

Igen, felettébb érdekelnek a világban zajló folyamatok, de olyan intenzitással már nem figyelem ezeket, mint 10-15 évvel ezelőtt. Akkortájt minden létező hír- és vitaműsort megnéztem (a nekem nem tetsző beállítottságúakat is, főleg, hogy zömmel ilyenek vannak), és ennek mindig az lett a vége, hogy felidegesítettem magam, dühös lettem. Ezért lassan leszoktam erről, minimalizáltam a megnézendő fórumok, orgánumok, felületek számát, mert, bármennyire is meg vagyok győződve arról, hogy félelmetesen rossz irányba megy minden, annak semmi értelme nincs, hogy úgymond a „világ” dolgai az ember mindennapjait is megmérgezzék, arra közvetlen negatív hatást gyakoroljanak. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy egy gondolkozó ember figyelje, mi történik a különböző szinteken, s mindig kialakítsa ezek kapcsán a megfelelő álláspontot – természetesen szilárd benső pontok, eszmék, elvek, ideák birtokában. Sajnos ilyenekkel nagyon kevés ember rendelkezik, igény sincs rá. Ami egy politikai, politológiai (nem a mostanában szokásos lapos értelemben értve ezt a szót) szemléletet illeti, a XX. századnak is megvoltak azok a filozófusai, gondolkozói, akik nemhogy sokat tettek hozzá a gondolkozás történetéhez, hanem számos problémára, mi több, a legfontosabb (válság) kérdésekre éppen ők adták meg a választ. Nem ködösítek tovább, Julius Evolára, és René Guénonra gondolok, a két legjelentősebb tradicionális szerzőre. Rám főleg az előbbi volt nagy hatással, néhány műve a reveláció erejével hatott rám (Lázadás a modern világ ellen, Meglovagolni a tigrist, Emberek és romok…). Nevével, ahogyan a többi tradicionális szerzőével, alig lehet találkozni, mivel nem hogy szembenállnak a mai világszemlélettel, amelynek dogmáit „politikai korrektségnek” nevezték el, hanem a kettő léte, tehát a modern és a tradicionális szemlélet, kizárja egymást. Tény, hogy nem könnyű olvasni ezeket a szerzőket, de kellő szellemi frissességgel, érdeklődő hozzáállással szemek felnyitását lehet elérni. Nem csoda, hogy ma az egyik leghathatósabb fegyverrel, az elhallgatás fegyverével áll a fórumok legtöbbje e szerzőkkel szemben.
Hasonlóan kedvelem a német Ernst Jüngert, akinek – tudtommal – egyetlen magyarul megjelent regénye, a Márványszirteken, szintén lenyűgözött. A mindkét világháborúban harcolt és matuzsálemi kort megérő Jünger is az utolsó mohikánok egyike volt. Olyan tekintetben, hogy egy ma már nyomokban sem létező heroikus embertípust vázolt fel írásaiban. Az ókori görög/római filozófusokat, szerzőket is olvasom, a keletieket szintén. A középkor keresztény misztikusai közül Eckhart Mester teológiai fejtegetéseit is előveszem időről-időre, hatalmas szellem volt.

Szerinted a történelemoktatás jól van megszervezve az iskolákban?

Közvetlen rálátásom nincs arra, milyen is a történelemoktatás jelenleg, mostanában nem volt a kezemben új történelem-könyv, de ismerve azt a szemléletet, amely mentén mindent megmérnek, elbírálnak, megítélnek, sőt elítélnek manapság (van, hogy nem tudatosan, de ez más kérdés), az oktatás színvonala katasztrofális. Ismert a mondás, hogy történelem nem létezik, csak történetírás van, nálunk ehhez képest masszív történelemhamisításról beszélhetünk számos ponton. Van egy történész barátom, ő is meg tud erősíteni ebben.
Nem csupán a történelem oktatását érinti, más kulcsfontosságú területeket is, hogy az ország vesztére még nem is olyan régen működött itt egy nagyon kártékony szervezet, amely a még valamennyire működő kereteket teljesen szétrombolta, többek között a kezdeményezésükre szűnt meg sorkatonaság intézménye (mielőtt valaki azt mondaná, hogy annak nem is volt már értelme, nem is arra gondolok, hogy azon állapotában kellett volna megőrizni). Nyilvánvaló, hogy a történelemoktatás sem lehet normális és hiteles egy olyan országban, ahol a „merjünk kicsik lenni” elve egyáltalán felmerülhet.
Én, ha lehet, a rossz történelemoktatásnál azt is rosszabbnak tartom, hogy a mai fiatalságot már semmilyen történelem nem érdekli, sem a valódi, sem a hamisított. Már a mai „felnőttek” túlnyomó része is ilyen, de a felnövő generációkat már semmi nem fogja érdekelni – tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek szerencsére mindig vannak -, csak az anyagi előrejutás, a bizniszelés, az egyre nagyobb arányban megjelenő leszakadókat pedig az, hogy sikerül-e holnap is megtömni a hasukat. Hogy beszélhetünk egyáltalán történelemről, annak oktatásáról egy olyan országban, ahol analfabéták, félanalfabéták tömegeit látom, bármerre nézek? Hogy rengetegen, akik az internet „áldásának” köszönhetően hirtelen láthatóvá váltak, egy tőmondatot nem tudnak megfogalmazni és helyesírási hibák nélkül leírni. Tehát a folyamat sajnos már-már túlhaladni látszik azt a szintén súlyos problémát, hogy milyen a történelemoktatás színvonala az iskolákban.

Hogyan vélekedsz a vallásról, a hitről?

Az embernek van egy olyan része, amely lefelé, a materiális, állati szinthez tartozik, és van egy olyan, amely viszont az isteni szférához, tehát az ember isteni származását mutatja. A tradicionális, archaikus, vagy mondjuk így, vallásos ember mindig felfelé törekedett, de mióta Nietzsche kimondta – ez persze egy jelképes kimondás, mármint a kimondás pillanata – , hogy „Isten meghalt”, az ember magára maradt és a hirtelen nyakába szakadt szabadsággal azóta sem tud mit kezdeni. Süllyed bele az állati létbe, mivel elszakadt az égtől. Temérdek jelét tapasztalom ennek nap mint nap, számomra ezek állandóan felmerülő kérdések. Nyilván sokaknak nem fog tetszeni, de a világon minden értéket, ami valóban értéknek tekinthető, a vallásos emberek hoztak létre. És most nem kívánok az „egyéni hit” és a „szervezett vallások” tárgykörébe belemenni, mert ebből a szempontból ez lényegtelen. Ezer évvel ezelőtt Európában egy gótikus katedrális építésében a falu apraja-nagyja részt vett, és senki nem kényszerítette őket erre. Sem a pap, sem a gonosz földesúr (hogy egy megjegyzés erejéig visszautaljak a hazug történelemoktatás kérdésére). A középkori ember tudta, hogy minden egyes kő, amit az épülő templom falához nagy fáradsággal odavisz, azzal a saját lelkét is beépíti abba a falba, és élete ettől volt teljes, ez volt számára természetes. Lehet ezen csodálkozni, szánakozni, elítélni, vagy sajnálni az akkori embert, mennyire nem volt „szabad”, de ilyenkor át kellene gondolni, mit is jelent a szabadság az ezer béklyóval leláncolt modern ember számára. Egy egyszerű parasztember a középkorban, aki egész élete során át sem lépte faluja határát, sokkal többet átlátott, megértett a világ folyásából, a ciklikusságból, a természet és azon túli törvényszerűségekből, önmagából, ami a legfontosabb, mint a ma bizniszmene, aki keresztül kasul repked a bolygó körül, értelmetlen tevékenységével a világ rendezetlenségét tovább fokozva.
Ami engem illet, szilárd meggyőződéssel vallom egy fensőbb erő létét, a Gondviselését, Istenét, ami ugyanakkor nem választható el az embertől, az átélőtől. Tehát nem egy a felhők között ülő öreg bácsiról beszélek. Az ember e meggyőződés, vagy nevezzük hitnek, nélkül, bármennyire drasztikusnak is tűnik most ez a kijelentés, vállalom: nem is nevezhető embernek. A legszomorúbb, hogy az ember önként lemondott arról, hogy a felfelé vezető utat válassza, és látszólag vidáman menetel lefelé a biztos megsemmisülésbe. Óriási hiba ez, hiszen Isten a létezők/lények közül egyedül az embert tüntette ki azzal az adománnyal, hogy szabad akarata van, tehát önként dönthet, melyik utat választja. Ahogyan egy kitűnő tanulmányban olvastam valamikor 15 évvel ezelőtt (nem szó szerinti idézet): „az ember egyedüli kiútja a válságból, ha homo oeconomicusból homo religiusszá válik.”

Mit gondolsz az anyag – spiritusz harcáról?

Komoly kérdés. Igazából, bár már unalmasnak tűnhet, megint arra kell utalnom, hogy az ember felfogása mennyire más volt régen. Pontosabban a már fentebb említett „archaikus ember” és „modern ember” felfogása különbözik alapjaiban. Olyan típusú anyagfelfogás nem is létezett, ahogyan azt ma felfogják. Túl azon, hogy a mai filozófia egyáltalán nem foglalkozik alapvető fontosságú kérdésekkel, a filozófia voltaképpeni alapkérdéseivel, nincs is igazán tisztázva, a modern felfogás mit ért „anyag” alatt. A már említett René Guénon A mennyiség uralma és az idők jelei című műve tökéletes választ ad erre a kérdésre. Mármint arra a kérdésre, hogy az „anyag” tradicionális értelemben micsoda, mi annak az eredeti, érvényes jelentése. Az anyagnak és a szellemnek a harcát régen nem igazán lehetett elképzelni, hiszen a vallásos ember nem úgy állt a „matéria” fogalmához, mint a mai. Ahogyan Eckhart Mester, és mások is, megfogalmazták, minden Istenben van, tehát Istenen kívül nincs és nem is lehet semmi. A ma embere nem tudja megfogalmazni, mi számára az „anyag”, hiszen minden, amit megfog, valamiből áll, vagy valamiből készült, mégis milyen sokfélék ezek. Mi lehet tehát mégis a közös bennük? Ez az a kérdés, amire megadva a választ, közelebb lehetne jutni a megoldáshoz. És ezt tárgyalja – többek között – Guénon könyve. Ha egyáltalán egy ilyen probléma ma felmerülne egy modern emberben, nagy valószínűséggel nem találná a választ a kérdésre. Általánosságban azt mondanám, hogy egyfajta „szellemtelen”, holt valminek képzeli az ember az „anyagot”, ami nem tartozik sehová, pusztán csak „van”.
Tehát valójában az anyag – spiritusz harca is az ember égtől való eltávolodásának köszönhető, hogy immáron teljesen magára maradt holt tárgyaival, eszközeivel. S ezért mély szakadékot érez, ami igazából a halála pillanatában fog megnyílni és tátongani előtte.

[…a cikk ITT folytatódik]