A két szakállas nevű zenekar előtt a brit Sound Of Contact volt hivatott bemelegíteni a közönséget. Róluk tudni kell, hogy Phil Collins fia, Simon játszik benne. Úgy látszik, a zenészi véna öröklődik több híresség csemetéjénél is: pl. John Lennon utódai is zenélnek, Sting fia szintén – utóbbit volt is szerencsém látni élőben, amint híres apukájának melegített az Arénában. Sajnos csak az uccsó negyedórára értem oda Simon Collins-ék műsorából, de az alapján, amennyit láttam belőlük, megállapíthattam, hogy ők is tökéletesen illettek a Spock’s Beard elé, ugyanis zeneileg-dallamilag nem álltak messze az est főzenekarától. Meg a Genesis is megjelent néhol, mint hatás, de mi mást is lehetne várni egy egykori Genesis muzsikus kölykétől? 🙂

Rövid átszerelést követően a svéd Beardfish csapott a lecsóba. Na őket nagyon vártam! A skandinávoknál is már az irányzat fénykora, a 70-es évek óta hagyományai vannak a progresszív rockmuzsikálásnak (Youtube-on számos remek svéd és finn bandát találtam abból az időszakból!), viszont valahogy az angolok és amcsik mellett nem nagyon tudtak labdába rúgni. A 90-es és kétezres évek azonban az északi prog. szcénának is kedveztek: a Flower Kings, Pain Of Salvation vagy az Opeth nevét ma már világszerte jegyzik mindenhol. Ezen bandák áttörése óta egyre jobban jönnek fel a skandinávok: ott van pl. a norvég Gazpacho vagy a finn Von Hertzen Brothers. S ebbe a sorba tartozik a Szakállhal is, amely bandában az a jó, hogy nem veszik magukat véresen komolyan, mint egyes jólöltözött klasszikus képzettségű prog. huszárok. Van humoruk, mindamellett a banda tagjai látványra se semmik: hárman közülük rendesen ki vannak varrva (ami valljuk be, nem nagyon jellemző a proggiekra), valamint a bőgős Robert Hansen és a dobos Magnus Östgren egyaránt cipő nélkül, zokniban nyomta! 🙂

Öt számmal készültek az estére, egyből egy negyedóra hosszúságú kompozícióval kínáltak meg minket, ez volt a Mammoth c. albumról az And The Stone Said: If I Could Speak. Ettől régebbi szerzeményekre már nem is számíthattunk ezután; a tavaly megjelent The Void c. korong anyaga volt terítéken. A folytatásban már erről érkezett a „Seventeen Again„, amelynek hallatán tényleg újra 17 évesnek érezhettem magam. 😀 A konci egyik csúcspontja volt nálam ez a track, főleg a 2 és fél perc elteltével dübörgő brillírozós orgonás résztől vagyok kész mindig! Ugyancsak az aktuális lemezről csendült fel a Ludvig&Sverker és a This Matter Of Mine, amelyekbe szintén kiválóbbnál kiválóbb témákat pakoltak a fiúk. Ami még különlegessé teszi a Beardfish-t (és egyúttal megkülönbözeti sok hasonszőrű csapattól), az az, hogy a tiszta ének mellett nem átallanak mutatóba egy-két Mastodon/Neurosis jellegű hörgést belevinni a muzsikába. A legmetalosabb oldalát a brigádnak viszont az uccsó tétel (Voluntary Slavery) domborította ki: ebben már-már a Soundgarden klasszikus Badmotorfinger  albumára emlékeztető zúzásokkal operált a kvartett.

Rövid, de annál velősebb koncert volt! Mikor a Spock’s Beard koncert után dumálgattam a tagokkal, kiderült, hogy idén dupláznak, ugyanis októberben is jönnek majd, méghozzá a kitűnő hazai Special Providence-szel fognak közösen fellépni! Úgy legyen!

A már addig is igen szellősen összegyűlt közönség az este főszereplőire sem duzzadt sokkal nagyobbra, ami elég sajnálatos. Mindamellett feltűnően sok idősebb fazon volt a közönség soraiban, úgy látszik, a prog. rockot mostanában az idősebb korosztály kultiválja jobban – a fiatalok inkább másfélék után érdeklődnek. Magukra vethetnek, mert így rengeteg óriási zenét elengednek maguk mellett és csak azt fogják ismerni és szeretni, amit a média eléjük tesz.

Az Űrszekerek egyik szereplőjének szakálláról magát elnevező Los Angeles-i csapat jókora félórás csúszással kezdett, ámde megérte koncertjük a várakozást, ugyanis olyan 2 órás műsort toltak nekünk, hogy konkrétan leesett az állunk! Sejthető volt, hogy az új Brief Nocturnes And Dreamless Sleep lemez anyaga alkotja majd a buli gerincét, az első szám erről csendült fel vocoderes megoldásaival, roppant hatásosan.

Aki képben van a társulattal kapcsolatban, bizonyára tudja, hogy történtek személyi változások az utóbbi időkben a SB háza táján. A Neal Morse távozása után énekessé előlépett Nick D’Virgilio dobos kiszállt, helyére Jimmy Keegan érkezett, az új énekes pedig Ted Leonard lett (őt az Enchantból lehetett előzőleg ismerni). Hangja alapján megállapítható, hogy simán állja a sarat.
Ha már a Beardfish kapcsán megemlítettem a humort, abból bizony a Spock’s Beard-től is kaptunk bőven!  Ők sem veszik magukat halálosan komolyan, ugyanakkor mindegyikük abszolút mestere hangszerének; olyanokat zenéltek, hogy csak estünk egyik ámulatból a másikba!
Ryo Okumoto, a japcsi származású billentyűvarázsló amolyan modernkori Rick Wakemanként körülbástyázta magát mindenféle kütyükkel és játszott is mindegyiken! Nagy mókamester ő, végig elemében volt az est folyamán; valósággal tenyeréből etette a közönséget. Ráadásul igencsak megtisztelő módon egy A38-as pólóban tolta végig a koncertet! Alan Morse gitáros is pörgött rendesen: napszemüvegében fel-alá rohangált a színpadon, míg a legvisszafogottabb tagnak a Tunyó hasonmás Dave Meros bőgős tűnt.

Jócskán visszarepültünk az időben, amikor a Crack The Big Sky-t vezették elő a Day For Night albumról – én anno eme koronggal ismertem meg a bandát. Rendkívül rajongóbarát, szimpatikus együttesről van szó, ez többször bebizonyosodott az est folyamán: Ted két szám közt egy-egy darab ingyen pólót és cd-t dobott a publikumnak, aki kapja-marja alapon. Ryo pedig odament egy első sorban álló rajongóhoz és megölelte. Na ilyet se mindennap lát az ember rockzenészektől!

Nagy látványvilággal nem készültek, a zenére helyeződött a hangsúly. Közben sétálhattunk egyet a szélben a Walking In The Wind-del. A dobos Jimmy volt a másik legnagyobb mókamester az est folyamán: pl. amikor előlépett szerkója mögül, akkor szerencsétlenkedett valamit a mikrofonállvánnyal, szegényt meg jól kinevettük. 😀 Egyébként hibátlanul dobolta végig az előadást.
A koncert finisébe érkezve előkerült még az új lemezről a Submerged és az Afterthoughts, utóbbiban egyszerre idéződik meg a Led Zeppelin, Beatles és az Osmonds szelleme. Valamint ismét ugrottunk egy nagyot az időben, amikor előkerült a The Kindness Of Strangers albumról a Cakewalk On Easy Street. A végjátékban sor került egy kiadós jazzes jammelésre jó sok szólózással, amelyben néhány tag hangszert cserélt (ilyet eddig csak a Mr. Bigtől láttam, azt hiszem): Dave Meros pl. a billentyűs hangszereken bizonyította tudását. A jazzes témázgatásból szépen ki is lyukadtunk egy latinos imprónál, ami végül a Deep Purple Smoke On The Water-jébe torkollott. Szintén a fináléhoz közeledve Ryo elővett egy 80-as években divatos nyakba akasztható szintit a még nagyobb hatás kedvéért, majd miután játszott rajta egy keveset, a közönségbe hajította. Az említett Day For Night-ról még egy dalt kaptunk a The Distance To The Sun képében, majd a Waiting For Me-vel és az elsőlemezes Go The Way You Go-val vettek búcsút.

Magas színvonalú hangversenynek lehetett szem- és fültanúja mindenki, aki vasárnapi program gyanánt az A38 felé vette az irányt. Igényes, tartalmas szórakoztatás volt ez szeretnivaló, aranyos figuráktól, akik koncert után kijöttek egyből dedikálni, dumcsizni és fotózkodni (Mr. Okumoto-nak a színpadról lefelé jövet első útja rögtön a merchpulthoz vezetett), így bárki talizhatott velük.
Pontosan az ilyen élmények miatt éri meg ez az egész koncertrejárósdi; feelingje van, amit más körülmények közt nem kaphatsz meg és egy dvd otthoni nézése vagy egy cd hallgatása nem pótolhatja.
Remélem, a szerényebb látogatottság ellenére még sok ilyenben lehet részünk!