.A FEZEN történetének eddigi legnagyobb durranásának minden kétséget kizáróan a Deep Purple felléptetése bizonyult. Többször járt ugyan már hazánkban az idén 45 éves hard-rock alapcsapat, de Székesfehérvár eddig kimaradt nekik. Ian Gillanék érdekelték a legtöbb embert, ők mozgatták meg a legnagyobb tömeget; kicsik és nagyok, fiatalok és idősek egyaránt kíváncsiak voltak a bandára, amelyiktől az egyik leghíresebb sláger alapriffjét valamennyi kezdő gitáros az elsők között tanulja meg (Smoke On The Water). Fehérvári koncertjük ugyanis mondhatni rocktörténeti esemény a város életében (akárcsak az, hogy Gary Moore néhány éve Alsóörsön tiszteletét tette). Biztos vagyok benne, hogy a FEZEN utolsó napján gyk. nézőcsúcs dőlt!

EGO Project

Induljunk a legelejéről. Az EGO Projectre már odaértem a FEZEN Csarnokba délután és a két Kalapács kísérőt is soraiban tudó hazai power metal társaság hozta a szokásos jó formát. Sorjáztak a döngölős US powert helyenként a régi Omenre emlékeztető énektémákkal (Kiss Zoli énekel amúgy az Age Of Nemesisből és az Iron Maidnemből) kísérő acélos és kellően korszerű hangzású himnuszaik, mint pl. Ne hazudozz, Az utolsó ember, Legyen elég!, Átok, stb.

Szeg

Onnan egyből átrobogtam a Gépházba, ahol már a Szeg készült a földe döngölni az egybegyűlteket. A debreceni brigád teremtette talán a legjobb hangulatot azok közül, akiket volt szerencsém látni a Gépházban. Nagyjából a Stuck Mojo, Biohazard, Prong csapásvonalán mozgó hácés indíttatású crossover metaljukra néhányan velük együtt mozdultak be; az iszonyatos hőség ellenére olyan energiahullám csapdosott a civis városból érkezett ötösfogat körül, hogy öröm volt nézni! A két énekes, Papp Zsolti és a Mike Muir hasonmás Katona Péter hibátlanul vezényelték le a showt, továbbá a basszer Plank Károly is igazi frontemberré lépett elő. Nem variálták meg nagyon a műsort, amióta utoljára láttam őket a Tankcsapda előtt, de nagy örömömre most is elővették a Fed Upot, ami egy kvázi esszenciális nóta;  tkp. benne figyel minden, amitől jó a Szeg. Amúgy főleg az aktuális lemezre (Tartsd a szád!) fókuszáltak most is: Te vagy a jó, Mély dekoltázs, Téged is felráz. Hát fel is ráztak jó rendesen! 😀 A régi számok közül a Big Pig Joy, Caroline és a Bizti fiúk feldolgi (Fight For Your Right) fért még be cirka félórás szettjükbe, a Caroline melletti másik indulójuknak tekinthető névadó zöngemény (Szeg a fejbe) viszont kimaradt a szórásból. Sok személyi változás történt már a Szeg pályafutása során (a Rockinformnak is dolgozó Szilágyi Pisti dobos és Patai Károly gitáros jelentik az állandó biztos pontot), de a banda jelen felállása stabilnak tűnik, kívánom, hogy maradjanak együtt jó sokáig!

Még volt idő az Amorphis kezdéséig, úgyhogy addig tkp. ellötyögtem. A Depresszió nem igazán tudott most lekötni, inkább elsétáltam a No Wave Sátorhoz, ahol a Wasabi Kht. játszott éppen. Nevük alapján marniuk kéne, mint a mustár, ehelyett lájtos, rádióbarát pop-rock a játék neve náluk, női énekessel. Ami egyébként el kell ismerni, hogy a maga stílusában minőségi. A csapat voltaképpen kipróbált zenészekből verbuválódott: a jazz világából ismerős Hajdú Nelli mögött ott játszik pl. Nagy Gábor (ex-Zanzibár), Kludovácz Csaba (ex-Stereochrist) Az ex-FreshFabrikos Hain Réka helyett viszont egy kisegítő férfi basszusgitárossal abszolválták a mostani fellépést. Egy darabig néztem őket, majd továbbálltam Amorphisra.

Wasabi Kht.

Akár már tiszteletbeli magyar zenekarnak is tekinthető az Ezer Tó Országából érkezett Amorphis, ugyanis az arculatát az idő múlásával kaméleonként változtató finn társulat nagyon szeret hazánkba járni. Most azonban nem ütött akkorát a műsoruk, mint vártam. A hangzásuk bántóan harmatos volt (a dob végig tompán puffogott a háttérben; értitek, a leghangosabb hangszer!), az ének is nagyon halknak tűnt, plusz a nagy kánikula és ezerrel tűző nap sem segítette éppen, hogy 100%-os koncertet abszolváljanak. Pedig megtettek mindent: szemezgettek a régi és új érájukból (leszámítva a Pasi Koskinennel készült albumokat, azokat valamiért hanyagolják, pedig Tomi Joutsen simán el tudná azokat is énekelni hangja alapján) egyaránt, a méteres rasztával rendelkező Joutsen belakta a színpadot, ahogy kell, hangja pedig paradox módon többször is emlékeztett minket a szépemlékű Strong Deformity énekesére, Hairre. A két alapító tag, Esa Holopainen és Tomi Koivusaari gitárosok statikusan, ám annál profibban adagolták a hol Sabbath-osan zúzó, hol folkosan csilingelő riffeket, a régi-új dobos Jan Rechberger is egészen jól dobolt (volna, ha lehetett volna a keveréstől rendesen hallani a játékát), Santeri Kallio billentyűs és Niclas Etelävuori bőgős viszont szerényen meghúzódtak a háttérben. A setlistet illetően ordító hiányosságok mutatkoztak; én ettől ezerszer erősebbre állítanám össze. A kettes Tales From The Thousand Lakes albumról számos dal képviseltette magát a repertoárban, de pont az egyik legnagyobbikat, a Black Winter Day-t hagyták ki. Az egyik legnagyobb mesterműnek számító Amo alkotásról, az Elegy-ről mindössze egyetlen szám került be a közösbe, az On Rich And Poor. Ha már kitértem a Pasi-val készült dolgaikra, még az egyik legnagyobb slágerüket, a hazájukban listavezető Alone-t sem játszották el (biztos tele lehet már a tökük vele nagyon).
A ’90-es évek elején a death metal legmélyebb bugyraiból indult, mára progos- folkos-pszichedelikus rockbandává fejlődött Amo FEZEN-es teljesítménye sajnos halovány és felejthető volt, a hangzás pedig csapnivaló; bebizonyosodott, hogy a zenéjük atmoszférája kisebb klubokban jön át igazán, nem fényes nappal egy fesztivál nagyszínpadán. Ettől függetlenül biztos sokaknak bejött.

Amorphis

A Deep Purple kezdése előtt már nem mozdultunk el egy tapodtat sem a nagyszínpad környékéről. Már az Amorphisra is rengetegen összegyűltek, de a hatalmas rocklegendák kezdésére már dugig lett a placc, gyk. egy tűt nem lehetett volna leejteni. Előre nem nagyon mertünk nyomakodni, akkora heringezés volt. Igazi generációs találkozó volt ez: együtt tombolt a korszakalkotó témákra az AC/DC pólós idősebb rocker, a Sabaton  pólós mai fiatal, valamint 20 év körüli ifjú lányokból és 50 körüli hölgyekből sem mutatkozott hiány. Majd némi csúszást követően egyszercsak elérkezett a pillanat, amire több ezren vártak a nap folyamán! A Highway Starral robbantak be Roger Gloverék, majd a lendület kitartott a két In Rock albumos nóta (Into The Fire és Hard Lovin’ Man) erejéig is. Az első új dal a Vincent Price képében érkezett (a Now What?! album egyébként kifejezetten kellemes hallgatnivaló, bár nem tesz hozzá érdemben az életműhöz, de el sem vesz belőle). Az alapító Ian Paice még mindig ott van a legfantasztikusabb dobosok élmezőnyében; mindig élményszámba megy hallgatni a balkezes mester játékát. Természetesen egy DP koncertről nem maradhatnak el a bő lére eresztett hangszerszólók sem, ezt már a Made In Japan koncertlemez óta tudjuk. Steve Morse-on és Don Airey-n kezdetben nem kis nyomás lehetett, hiszen két olyan egyéniséget, mint az azóta elhunyt Jon Lord és az eléggé nehéz eset Ritchie Blackmore, egyszerre megtisztelő, de ugyanakkor hálátlan feladat is pótolni. Azonban az évek (sőt évtizedek) alatt volt idejük beilleszkedni és bebizonyították, hogy méltó utódok. Most is hatalmas kérdezz-felelek párbajokat vívtak egymással hangszereik segítségével. 🙂 Az említett két zenész külön-külön is vetemedett egy hosszabb szólóra, amelyben pár pillanatra klasszikusokat is megidéztek Mozarttól a ZZ Topig. A Lazy meg egyenesen a valaha volt legjammelősebb Purple kompozíció!

Deep Purple

Előkerült nem kis örömömre a bluesos modulációra épülő Strange Kind Of Woman, a 80-as évekbeli érát egyedül a Perfect Strangers címadója képviselte és közvetlenül utána megint ugrottunk egyet vissza az időben: jött az egyik legkeményebb Mélybíbor nóta, a Space Truckin’ (nem véletlenül dolgozta fel az Overkill). Ian Gillantől már ugyan hiába várunk szférákig érő sikolyokat, azért jellegzetes hangja még mindig rendben van (a Child In Time-ot változatlanul nem merik elővenni, mivel abban akkora magasak vannak, hogy a jó öreg Ian ma már vért izzadna velük). Nem maradhatott ki az elején említett „Füst a víz felett sem”, amit egy svájci tűzeset inspirált anno. A ráadásban elővezették a Booker T&The MG’s örök klasszikusát, a Green Oniont (amit több filmből lehet ismerni aláfestő muzsikaként), továbbá első komolyabb slágerük, a Hush (egyedül ez fért be a legkorábbi DP érából) és a hard-rock alapvetés Black Night, ezzel vettek búcsút a többezresre duzzadt közönségtől Gillanék.

Ekkora múlttal, meg gigaéletművel a hátuk mögött nem lehet egyszerű összeállítani a setlistet, lett volna még bizony mit játszaniuk, no de minden kedvenc nem férhet bele egy 2 órás buliba (még ha a hangszerbemutatókat elhagynák a műsorból, akkor sem). Megérte őket újra megtekinteni; aki leutazott miattuk Fehérvárra, kötve hiszem, hogy elégedetlenül távozott volna. Ilyen nagy öregek esetében sosem lehet tudni, láthatjuk-e még az életben őket újból, mindamellett az efféle „nyugdíjasklubok” még mindig tömegeket tudnak megszólítani, még mindig generációk nevelkednek rajtuk és ez így van rendjén. Lehet, hogy az újabb lemezeik már nem lesznek akkora klasszikusok, de jó tudni, hogy vannak még ötleteik, amelyeket ki szeretnének adni magukból, jó, hogy még mindig megvan bennük a lelkesedés, még korántsem lőttek el minden puskaport.

Edda

Jócskán megfogyatkozott az Eddára a közönség (bár maradtunk még elegen ahhoz, hogy ne égjenek be), ahogy vége lett a Purple parádés koncertjének, sokan egyből a kijárat felé vették az irányt, pedig Pataky-ék igazi best of műsorral készültek (noha hiányoltam náluk is jó néhány slágert: nem volt pl. Veled vagyok, Szellemvilág, Fohász, a Kun Péter emlékére írt Lelkünkből, és még sorolhatnám). A korai „bakancsos” Edda Művek csöves himnuszai (Minden sarkon álltam már, Álmodtam egy világot, Engedjetek saját utamon) éppúgy elhangzottak, mint az aktuális Inog a világ című korong egy-két opusa. A közönség nagy része a régi nótákat vette jobban, ahogy mi is. Nem spóroltak a műsoridővel, majd 100 perces műsorral kedveskedtek a még talpon lévő rajongóknak. Akárcsak a Parkos bulin, úgy most is a Subscribe által feldolgozott Kölyköd voltam zárta az estét, amit értheteten módon mindig szétjammelnek, pedig szerintem nem kéne.

 Pataky-ék lakossági rockja után még elcsíptem a Cadaveresből egy kicsit, akikre agyig megtelt a Fezen Csarnok. Körmiék pedig a tőlük már megszokott, energiától feszülő előadásmóddal hálálták meg ezt. Volt egy saját meghatározásuk szerint diszkós szám, ami majd a készülő új lemezen lesz rajta, majd a világvége kedvéért írt szám, a világszínvonalú klippel megtámogatott Twenty-Twelve is a diszkós vonalra erősített rá. Az elsőlemezes Soul Of A New Breed szintén kihagyhatatlan eleme a Cada buliknak, majd James Hetfield mester szülinapjára is gondoltak egy kis Metallica idézéssel (Delcsik Balázs bőgős éppen ‘talicska pólóban feszített). Legvégül pedig Billy Idol Rebel Yell című örökzöldjével tettek pontot az idei FEZEN végére, ami óriási nóta, meg minden, de nekem őszintén szólva már könyökömön jön ki.

Összegezve kiváló négy napot tölthettem el Fehérváron a fesztiválozás jegyében minőségi zenékkel, király társaságban. Köszönet a szervezőknek, meg mindenkinek, aki hozzájárult a kitűnő hangulathoz! Jövőre újra találkozunk! Csak így tovább FEZEN, remélhetőleg 1 év múlva is hasonlóan erős programot élvezhetünk majd!