Még nincs egy éve, hogy a német happy metal megteremtője (akik nevükkel ellentétben gyakran nagyon komoly dalokat is előrántanak a nemezcilinderből – legnagyobb örömömre) négy fős legénysége fellépett a kellemes hangulatú budai szórakozóhely kopottas színpadán. Akkor, mint ahogy ezt ki is fejtettem – itt – csupán, szerencsétlen módon, előzenekari funkciót töltöttek be. Annak viszont annyira megfeleltek, hogy ha lenne értelme azt mondani, hogy túl jót is, akkor bizony élnék a lehetőséggel: lepipálták a főzenekart! Az önfeledt tombolásba igencsak belelendült közönség szeretetét szinte habzsolták, diadalukban ők is megfeledkeztek el nem ismert tudásuk szomorú valójáról; biztos voltam benne, hogy látom még őket hazánkban. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen hamar ülik meg a nehezen elérhető siker tajtékzó lovát és egy éven belül, mint főzenekar vágtáznak vissza hozzánk, szeretett magyar rajongóikhoz. Ezért voltam még a szokásosnál is lelkesebb a péntek este előtt. Szombat hajnalban meg különösen eufórikus…

Érdekes módon nem hoztak magukkal egy másodvonalból önmaguktól kitörni nem képes, de mindenképpen szerethető zenét játszó baráti együttest, hanem hagyták, hogy két magyar név tüzesítse fel a hangulatot. Ez véleményem szerint hiba volt. Százával tudtam volna neveket sorolni Chrisnek (bandaagy, énekes, gitáros, humorista), akiknek még nem adatott meg, focizni nem sikeresen tudó társadalmunk tagjai előtt a bemutatkozás, holott erre lenne itt kereslet. Ehelyett honi Pokolgép-utódok korrekt, de nem túl eredeti zakatolására melegíthettük be végtagjainkat.

Az Invader nem bízott semmit a véletlenre, minden páratlanadik daluk híres együttesek népszerű alkotásaik voltak (Iron Maiden, P. Box, Halloween). Ezek közti réseket töltötték meg saját szerzeményekkel, amelyeket EP-n kiadva a fellépés után (talán alatt is, nem tudom, mert nem sétafikáltam, úgy lekötöttek zenéikkel) megvásárlásra is felajánlottak. Kedves arcok, élvezetes előadás, nem meghökkenés vezérelte rutint éreztem a nekik jutó 40 percük alatt, pedig nem büszkélkedhetnek akkora múlttal, mint az őket követő Demonlord. Igaz, az akkor még csupán röplabdacsapatnyi küzdőtéren ácsorgó hangfalókat nem nagyon tudták mozgásra késztetni, a végén, az I Want Out-ra határozottan hallani lehetett lentről az éneklést, és a lábfejek ütemre dobbanását. Ha a hangfalakat mérsékeltebb hangerőre késztették volna a keverőpultnál potitologatók, akkor már többszólamú nyakcsigolya-csikorgásokra is felfigyelhettünk volna. A hangzás viszonylag rendben volt, de messze nem tökéletes. Hogyan is lehetett volna, hiszen nem ők voltak az est fő attrakciói, az pedig csak az igazán nagyoknak jár; sajnos. Megmondom őszintén, alkotásaikkal fele annyira sem fogtak meg, mint feldolgozásaikkal, de ezt betudom annak a fura ténynek, hogy a Kalapács-vonalat nem értő füleket örököltem őseimtől. Szinte mérnöki pontossággal kezdtek, és úgy is fejezték be – a csúszás goromba mókusának még mogyorót csak nyomokban tartalmazó barátfülét sem adtak.

És ezen megállapítás az est második előzenekarára, a Demonlordra is igaz, mérhetően pontosak voltak. Már ami a színpadon való szereplés időtartamát illeti. A játékukra ugyanez már nem volt elmondható. Lehet, hogy fél szemmel a pultban felszerelt nagyképernyős színes tévén látható Hollandok elleni történelmi fociszenvedést kukucsolták, mert mind ritmus-, mind pedig hangtévesztéssel szorították a fapadokra a munkásságukat nem ismerő, így azt nehezen élvező hallgatókat. Nekem már volt hozzájuk szerencsém, habár élőben még csak most láthattam őket először, így dalaik felét én is énekeltem. Igaz, leginkább csak annyira halkan, hogy a hangvezérléses lámpa izzítatlanul lógott volna tovább. Érdekes, mert végig olyan érzésem volt, hogy ami jó daluk van, azt sem akarják velünk megosztani, inkább csak eljátszották, mint előadták azokat. A gitárok gyakran a kásásodási fázis határmezsgyéjén teljesítettek, főleg a gyorsabb daloknál, természetesen. Örömmel nyugtáztam viszont, hogy a „tömeg” minden egyes eljátszott dal után szaporodott (szerencsére nem szó szerint, ahhoz túl kemény volt a padozat és a padló) és egyre komolyabb elismeréshullámot generált a nóták befejeztével. Engem, az Invadernél már említett örökletes „betegségem” miatt nem győztek meg arról, hogy csak miattuk meglátogassak egy későbbi zenei rendezvényt, de azt is elmondhatom, hogy ha megint összefutok velük, akkor sem fogom rájuk figyelés helyett inkább a borospult termékeit kitartó mintavételezéssel megismerni. És már ez is valami.

Kellemes félház fogadta a mindig vidám és tettre kész Freedom Call négy tagját – Chris Bayt, Lars Rettkowitzot, Ilker Ersint és Ramy Alit. …és minden őket, elfogult csodálattal bámuló arcon másfél órára kiült a zeneszeretet aggastyán mosolya. Otthon érzi magát rajtunk, Freedom Call rajongókon, hozzánk hazajár…
Az utolsó lemez egyik vezérdalával, a Back Into The Land Of Light-tal mindenféle felesleges cicoma nélkül csaptak a lecsóba, hálából nem is kellett vokál a refrénhez, azt a nép adta – önként. Önként – itt megállok egy megjegyzés erejéig. Sok koncertet megjártam már, de olyat, ahol nem énekeltetni kelljen az egybegyűlteket, hanem éppen fordítva, alkalmanként csendre inteni, még nem láttam. Egészen péntek estéig. Kicsiny, de nagyon masszív táborral büszkélkedhetnek, ezt érzik ők is, hiszen látszott minden megmozdulásukon, hogy megérte nekik a fárasztó kocsikázás hajnali 5-től, hogy este kiadják magukból a megmaradt energiáikat. Szegény Lars, aki a sofőr hálátlan szerepét vállalta a hosszú úton, estére meglehetősen próbababássá vált, ám még ő is jókat tudott mulatni Chris folyamatosan záporozó poénjain. Ez is sajátossága a bohém zenekarnak; a műsoridő negyedét sztorizgatással, stand up-szerű humorkodással töltöttük és ebbe szerencsére partner volt minden megjelent. Talán még a fáradhatatlan pultoslányok is. A setlist 15 dalt és egy dobszólót tartalmazott, érintve szinte a teljes diszkográfiát. Az énekes megpisiltetésére kitalált intrumentális hangszerbemutató (legalábbis Ramy annak tartja) igazi csemegéjét az adta, hogy Ramy nem csupán bemutatta, mennyire gyorsan és dallamosan tudja megbotozni a cájgot, hanem közben képes volt egy látványos zsonglőrbemutatóra is. Be sem kellett fejeznie az önizzasztást, már kapta is az elismerés vastag tapsát. Mérhetetlen barátságukat azon is lemérhettük, hogy nem sértődtek meg azon, hogy a Mr. Evil daluk reggae változatát előadva nem tapasztalták a megszokott lelkesedést. Kérdésükre, miszerint szeretjük-e ezt, nem kapott igenlő választ, így mindenféle cécó és orrfelemelés nélkül folytatták az eredeti verzióban – hatalmas sikerrel! Egy elmaradhatatlannak vélt szokást sem követtek, miszerint a koncert végén minden kezük ügyébe kerülő 30dkg-nál kevesebbet nyomó és fél köbméternél kisebb dolgot beszórjanak a gyűjtögetésre ezidőtájt erősen hajlamos nép közé (Ilker viszont egy hölgy kérését teljesítve adott le egy pengetőt). És nem is hiányzott. Kapott helyette mindenki(!) kiváló minőségű fényképet róluk, amit aztán mind a négyőjükkel a türelmesek alá is írtathattak, persze csak miután vállukat összedugva szembe nem vakuztatták magunkat. Ez sokkal személyesebb ereklye, mint egy félig kiürített vizespalack vagy egy pengető. Szerintem… Az elhangzó dalok közül külön megköszönöm nekik a Far Awayt, viszont ellenpárját, ami egyben a másik kedvencem tőlük, a Blackened Sunt sajnos nem hallhattuk. Erre mit mondhatnék? Majd jövőre eljátsszátok, ugye! Mert ha jöttök, én biztosan ott leszek! Csak akkor legyen legalább fél órával hosszabb a show, van miből válogatnotok – szerencsére!

Közel két nap elteltével jöttem csak rá, hogy mi hiányzott nekem az estén. A bemelegítés, az ugrálásra hangolás, a zene emésztéséhez alapvető nyálelválasztás beindítása, ami az előzenekarok kiemelt feladata lett volna. Ugyanis sem az Invader, sem pedig a Demonlord nem adott számomra semmi különlegeset, egyedit, felejthetetlent. Érdekes, a múltkori Orden Ogan, Vexillum, Tales of Evening hármas mindegyikének alakítására kristály tisztán emlékszek, belém vésetett. Még ennyi idő elteltével is. Most pedig itt ülök a székemen és koncentrálnom kell a magyar fellépők műsorára, hogy felidéződjön. De talán azért is van mindez, mert túl nagy volt a kontraszt, az érzelmi töltéskülönbség az este két szakasza között.

Köszönöm Concerto Musicnak, hogy a nagyon szűkre szabott Freedom Call turnéba beletetetted Budapestet!
És köszönöm neked, Freedom Call, hogy eljöttetek!
Varázslatos estét adtatok!
Szeretünk titeket!