Aki nem vette meg időben a jegyét a bulira, az már tényleg csak csodával határos módon juthatott zsugához, mivel telt házas bulit abszolvált a már nem először hazánkban járó Protest The Hero és a djent áramlat vezető brit bandája, a Tesseract, akiknek népszerűsége mára az egekbe szökött és meg is nyertek egy progresszív zenei nagydíjat. Már pár héttel korábban sold out gyanús volt a koncert, ami ékes bizonyíték arra, hogy igenis van igény a magas színvonalú, új utakat kereső rock/metal zenékre hazánkban is; nem mindenki elégszik meg azzal, amit a média sulykol belé. Egészen a Dürer bejáratáig kígyózott a sor a ruhatárig, mire odaértem az eseményre, így nem kis bosszúságomra egy percet nem láttam az estét nyitó kanadai Intervals műsorából. Ilyenkor nem értem, miért nem lehet megnyitni az alsó szinten lévő ruhatárat, sok idegeskedéstől megkímélhették volna a látogatókat. Az előzetes belehallgatás alapján nem mondhatnám, hogy túlságosan megdőltem az Intervals produkciójától, elsőre nem tűntek többnek egy ügyes Periphery utánérzésnél (még a logójuk is hasonló). Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy a tagok roppant szimpik. A közvetlenség egyébként valamennyi bandát jellemezte az est folyamán és bár a hosszú sorbanállásnak köszönhetően már-már kezdett fogyni a türelmem, a buli közepére belém is visszaszállt a jókedv.

A The Safety Fire kezdésére már sikerült beérkeznem, felettébb kíváncsi is voltam a fiatal angol ötösfogatra élőben. Jelenleg második lemezüknél (Mouth Of Swords) tartanak a legények, s nyilván nem véletlen egymásra találásuk a Protest The Hero-val, ugyanis a Safety Fire zeneileg igen sok rokonságot mutat a kanadai főzenekar munkásságával. Ők sem elégszenek meg a rockzene elcsépelt, túljátszott kliséivel, hanem rendületlenül új területeket igyekeznek feltérképezni. Legkönnyebben úgy lehetne leírni muzsikájukat, mintha fogták volna a fiúk a Protest elmebeteg, matekos ritmusképleteit, a The Mars Volta zabolátlan őserejét, a Coheed And Cambria dallamérzékenységét és mindezt összekeverték volna egy nagy üstben. Setlist híján sajnos nem nagyon tudom, miket játszhattak, de annyira biztosan emlékszem, hogy az egyik legerősebb számukkal, a klipesített Red Hatchettel kezdtek. Gyaníthatóan ugyanazt nyomták, amit a két nappal ezelőtti salzburgi fellépésen. Technikás, mégis feelinges előadásukat sajnos a hangzás nem minden esetben támogatta, a keverős nem mondhatni, hogy a helyzet magaslatán állt volna: a dob pl. kifejezetten vérszegényen szólt; pergőből semmit nem lehetett hallani, ellenben a lábdobon annál több kakaó volt. Az éneket is kicsit sikerült így háttérbe szorítani, pedig Sean McWeeney dallamai is fontos összetevői a Safety Fire hangzásnak.

Előkerült a másik klipes nótájuk, a jóval metalosabb húrokat pedzegető Huge Hammers is, ez az egyik legkeményebb szerzeményük. A Ghosts That Wait For Springben sem finomkodtak túlzottan, a vége felé annál a kórusos kiállásnál egyből egy teli stadiont vizionáltam magam elé. 🙂 A zárás valószínűsíthetően az Old Souls volt, ami ugyancsak jóféle melódiákat rejt, tehát a legtöbbet egyértelműen az aktuális lemezről tolták.

Nagyon beteg produkció brit hőseinké, nem lehet felületesen hallgatni, időt kell neki hagyni (ez amúgy az est valamennyi szereplőjére igaz, egyik sem játszik populáris, könnyen befogadható instant muzsikát). Viszont akit egyszer elkap, az többet garantáltan nem szabadul a bűvköréből!

Az átszerelés után következhetett a sokak által leginkább várt fellépő. A Tesseract bár a djent hullám révén került reflektorfénybe, igazából  jóval azelőtt megalakult, mielőtt ebből a stílusból világméretű trend lett volna. Nálunk is szép számú rajongóra tett szert a kockás energiaforrásról elnevezett angol csapat; előrébb a közönségben már egy tűt nem lehetett leejteni, annyian összetömörültek. Az eredetileg öt tagot számláló együttes Budapestre négy főre fogyatkozva érkezett, James Monteith másodgitáros részei laptopról szóltak. Eme hiányosságot ha leszámítjuk, akkor nem lehetett belekötni a produkcióba; profizmus volt a köbön, amit a négy brit srác leművelt! A levegő úgy megfagyott körülöttük (jó értelemben), mintha csak egy Tool vagy Mastodon koncerten lettem volna! Szűk egyórás műsoridejüket az Of Matter trilógia és az aktuális lemez, a Concealing Fate ugyancsak három részből álló teljes címadója foglalta keretbe. A hangzás is fényévekkel jobb lett rajtuk, mint az előzenekaron, minden úgy szólt Ashe O’Hara énekdallamaitól a vastag betonozós riffekig (amelyek egy gitárral is állat módra meg tudtak dörrenni), mint az álom. Az elszállós ambientes témák sem ültették a hangulatot, sőt ezektől tisztára Cynic flashem lett és pozitív értelemben a hideg rázott végig!

Nyitányként az Of Matter első felvonását, a Proxy-t kaptuk, ami ugyan elvontsága, elszállóssága miatt merész választás koncertkezdésnek, noha ebben is felütik a fejüket sziklakemény riffek. A folytatás (Retrospect) wave-es pulzálásával áramlott végig a termen, a balladásan kezdődő Resisttel pedig lezárták az Of Matter témát a fiúk.

Jöhetett a tavalyi Concealing Fate lemez címadó tétele, ezek epizódjait viszont nem sorrend szerint játszotta el a Tesseract, hanem kapásból a riffelős klipes nótával, a Deceptionnel kínálták meg a közönséget. A The Impossible-vel bizonyították, hogy számukra nem létezik lehetetlen, itt már jócskán belassultak már-már a doom határait súrolva. Ashe pedig megmutathatta végre, hogy üvölteni is tud, ha a dal azt kívánja meg. Az Of Energy – Singularity kettősénél megint csak garantált volt a libabőr a hátakon, ismét az ambientes, pszichotikus hangulatoké volt a főszerep. A záróakkorddal, a post-rockosan induló, majd egyenesen sludge-osra bedurvuló első Concealing Fate epizóddal méltóképp búcsúztak a pesti közönségtől Nagy-Britannia ünnepelt modern prog. metalosai.

A Tesseracttal még bőven számolni kell a jövőben, ők egy olyan csapat, amelyik túlmutat a sznob körökben szitokszónak számító djenten és kiválóan példázza, hogy a stílus nem áll meg a Meshuggah riffek szimpla, lélektelen recirkulálásánál. Többen nem bánták volna, ha ők kapják a headliner pozíciót, remélhetőleg legközelebb már önálló koncerttel jönnek felénk!

A Protest The Hero immár x-edik magyar koncertjén eleinte vacakolt a hangzás, a gitárokból jobbára csak maszatolást lehetett hallani, pedig a komplex dalszerkezetekkel operáló kanadai kvintett mindent beleadott a deszkákon. Rody Walker és tettestársai a mókás animációs videóval ellátott Underbite-tal robbantak be, ám a hangzás miatt sajnos nem igazán jött át az erő. Az ugyancsak jópofa vizuális megjelenítéssel bíró Hair-Triggerrel haladtunk tovább, majd előkerült a 2008-as Fortress album egyik ékköve, a Sequoia Throne. A vidám ötös nagy erénye, hogy a hol régi Avenged Sevenfoldra, hol a mi Subscribe-unkra emlékeztető harmóniavilágot úgy tudják nyakatekert, sebesen örvénylő technikás thrash és kissé a Dillinger Escape Plant idéző mathcore tempókkal megbolondítani, hogy az nem fullad unalmas, öncélú témahajigálásba. A Clarity című másik klipes számot is rögtön a műsor első felében elsütötték, (sláger)parádésan indult tehát a PTH idei pesti koncertje.

Biztos vannak sokan, akiknek Rody affektálós, magas fekvésű énekhangja már sok, de szerintem istenadta tehetség a fiatalember – mint ahogy társai sem Fakezű Cecey bácsik. 🙂 Végig hiperaktív kisgyerekek módjára mozogták be a színpadot, de emellett a hangszereikkel is remekül bánnak. Látványra sem sámli alakok: az alacsony, széjjelvarrt dobos, Mike Ieradi vagy a ritmusgityós-vokálfelelős Tim Millar azzal a nagy szakállával már önmagában is vonzza a tekinteteket Bár a tavaly kijött, rajongói támogatásból összehozott Volition lemezt népszerűsítik jelenleg a srácok, mégsem éreztük, hogy túlerőltették volna az aktuális lemezt, mint ahogy oly sok banda teszi ezt. Mind a négy eddig megjelent nagylemezükről vegyesen szórtak el tételeket. Elég sok együttes megtagadja a korai lemezeit, nem úgy a Protesték: a bemutatkozó korongról, a Keziáról meglepetésre három opust is beemeltek a szettbe az ősfanok nem kis örömére: a Heretics&Killers-t és a Bury The Hatchetet, valamint ráadásnak a Blindfolds Aside-ot. A hangzás is mintha izmosabb lett volna egy fokkal az előadás közepére.

Az amúgy is bulizós kedvében lévő társulat csak fokozta a hangulatot, mikor előkerült a dugipia (zúgott is a közönségből a „Pálinka! Pálinka!” kórus), továbbá a közönség heveny stagedivingolásba meg bodysurfbe kezdett némely vadabb témánál. A Protest The Hero ismét csak jött, látott és győzött. Ennél többet azt hiszem, nem szükséges mondanom, aki ott volt, tudja.

Nincs könnyű dolgom, ha választani kell, ki vitte a pálmát a két húzónév közül. Én mindegyikük performanszát nagyon élveztem, a hangzás és a hihetetlen profizmus miatt a Tesseract felé billen ugyan jobban a mérleg, pörgősség és kedélyesség terén azonban a PTH volt inkább a befutó. De inkább nem megyek bele ebbe, megteszik ezt helyettem úgyis mások… 🙂