Amikor elkészült ez a koncert-, illetve portréfilm, megkeresték Adrian Maben rendezőt más bandák is, hogy velük is csináljon ilyent. Maben pedig nem nagyon értette a dolgot, és körülbelül annyival magyarázta ki a nemleges választ, hogy nem egy sorozat elkészítése volt a cél, ő kimondottan a Pink Floyddal szerette volna elkészíteni ezt a filmet. Szerinte ez egy egyszeri alkalom volt, és csakis a Floyd zenéjével passzol a koncepció.
Az eredeti verzió egy órás volt, viszont azóta már kijött a 92 perces rendezői változat, amelyben a dalok között a tagokkal készültek interjúk, plusz a két év múlva készülőben lévő Dark Side of The Moon lemez felvételeinek pár megörökített pillanata is be lett toldva.
De mi is ez az egész voltaképpen?
A brit banda 1971-ben kiadta a Meddle lemezt, amivel tulajdonképpen megtörtént számukra a kis áttörés. A nagy áttörésre még két évet kellett várni, nevezetesen az előbb említett Dark Side of The Moonig. Ez a film pont a kettő album között készült.
Az alapötlet az volt, hogy a banda kiáll egy impozáns helyszínen, és eljátszik pár dalt. Az olaszországi romváros – Pompeii – adta magát, bár a megvalósítással kapcsolatban elég sok akadályon kellett átküzdje magát a stáb. Mindössze négy nap állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy az amfiteátrumban forgassanak, amiből az első teljes egészében kiesett, az áramellátással akadtak problémák. Ezen kívül, mivel a Pink Floyd ekkorra már eléggé ismert csapattá kezdett válni, félő volt, hogy a helyszínt megrohanják az érdeklődők. Ez egyébként pont egy igényelt körülmény lett volna, viszont a francia rendező azt merte megálmodni, hogy ennek a koncertnek nem lesz közönsége. Ennek ellenére páran sikeresen küzdötték át magukat a kerítéseken. Egy rövid tanakodás után az a döntés született, hogy nem zavarják ki őket, mivel szépen csendben figyelték az eseményeket. Mit is mondhatnék most? Életem jó pár évét odaadnám, ha visszautazhatnék az időben, és egyike lehetnék az ott lévő bámészkodóknak.
Nem is éltem még akkor…
Egyébként a helyszíni részek hanganyagának a felvételéhez a csapat a saját turnécuccát használta, ami ekkorra tetemes térfogatot tett ki, a filmben egy nagyon hatásos megoldással a kamera lassan körbejárja az egész felszerelést. Van egy fotó korábbról, még az Ummagumma idejéről (1969.), mikor az egész cájgjuk ki van pakolva a furgonjuk elé, mint egy repülőgép fegyverzet.
A Floyd tagjaira általában jellemző volt a szűkszavúság, már ha interjúkról volt szó. Ezt nagyon jól szemlélteti az a jelenet, mikor ülnek páran bent egy helyiségben, és a rendezőnek címezve elhangzik a következő pár mondat:
„Adrian, ez nem mehet így tovább. Ez a próbálkozás, hogy beszélgetést
próbálsz kicsalni a srácokból kudarcra van ítélve.
Tudják, hogy beszéltetni akarod őket.”
Ez mondjuk nem Nick Mason esetében volt szembetűnő, mivel ha létezett a brigádnak cserfesebb tagja, az csakis ő lehetett. Rick Wright a türelem szobra (ennek ellenére pont ő fog kiválni először, mikor Waters teljesen átveszi a gyeplőt). Gilmour a flegma frontember, Waters pedig a kőkemény irányító elme, és ügyeletes bunkó.
Sok színpadon improvizáló zenekar járta a vidéket ebben az időben, ezek egyike pont a szóban forgó formáció, talán a film elkészültekor kezdtek egy kicsit tervszerűbben előadni… Egyik koncertükön valahol Skóciában a paravánról sört locsoltak rájuk, mire a koncert után Roger Waters ennyit mondott: „Annyira azért nem utálhatták, mivel a poharakat nem vágták hozzánk.”
Az Echoes első és második része (ami nyitja, illetve zárja a filmet) esetében például ragaszkodtak a konkrét visszaadáshoz, ahogy a One of These Days is a lemezes verzióban hangzik el. Sokan a metal műfaj kialakulásáért a Black Sabbathot teszik felelőssé, én viszont utálom a kizárólagosságot, ezért megengedek magamnak egy észrevételt. A Floyd One of These Days dala metalnóta. Ezen kívül egy sem. A One of These Days viszont mind a hangzásában, mind a tempót és stílust tekintve metal dal. Mondjuk, hogy a Floyd egyetlen metalnótája.
Meglehetősen át van viszont gyúrva az A Saucerful of Secrets a lemezes változathoz képest. Az is és ez is egy katasztrófával ér fel, már az szerzemény első részét illetően. A lemezes sötétebb, elborultabb, ez itt egy kicsit jobban ki van dolgozva, és a második felében David Gilmour énekel is (na jó, lálázik).
Ja igen… Ne felejtsük el, hogy a Floydban három teljes értékű énekes praktizált ekkoriban.
A Set The Controls for The Heart of The Sun esetében az összkép hasonlít a lemezes változathoz, ebben talán a leginkább túlvilági Rick Wright játéka. Itt a visszhangok alkalmazása, és a félhomály számomra felállítja a pszichedelikus zenék mérőrúdját, csakis ehhez tudok mindent mérni, ez számomra a 100%. Mason szuggesztív dobolása félelmetes, egészen sátáni légkör születik meg, miközben Roger énekel jellegzetes orrhangján. Az 1349 egészen izgalmas módon dolgozta fel a dalt a Revelations of the Black Flame albumán, valószínű, hogy Ravnékra is hasonló benyomást tett…
Aztán a kísérteties Careful Wit That Axe, Eugene (Óvatosan azzal a fejszével Jenő :-D). Lassú kezdés, fokozás, majd kirobban a sikoly Watersből, közben egyébként sem szép arcát szörnyű fintorokra húzza szerencsétlen. Mason talán legnagyobb pörgetéseit hallhatjuk ebben a dalban. Ugyebár ő köztudottan sosem volt nagy virtuóza a hangszerének (ahogyan a banda többi tagja sem igazából). Írja is a könyvében, hogy sosem szeretett gyakorolni, mivel azt egyfajta gimnasztikának tartotta.
Egy nagyon érdekes és egyedi kísérlet eredménye a Mademoiselle Nobs című dal, ami Steve Marriott (Small Faces tag) kutyájáról kapta a címét. David Gilmournak kellett egyszer rá vigyáznia. Steve megtanította a kutyusnak, hogy ha zenét hall, vonyítson. A film forgatásához egy másik skót juhászt vettek be ideiglenes tagnak, neki a neve volt Mademoiselle Nobs. Miközben David szájharmonikázik, Roger Waters játssza a blues gitárakkordokat, Nobs pedig vonyít meglehetősen tehetségesen.
Az egyik kedvenc részem a filmben egyébként az, ahogy Rick Wright a stúdióban játssza fel az Us And Them (Dark Side of The Moon) zongoraszólóját. Ráadásul olyan verzió hallatszik, ami nem került fel a lemezre. Hihetetlen letisztultság jellemezte a Pink Floydot ekkoriban, szerintem a legjobb korszakukat követhetjük itt nyomon. Bár a ’77-es Animals lemezen ez a letisztultság talán még szembetűnőbb, ott már érződik a Watersen eluralkodó önzés, és igaz, őt tartom a legkreatívabbnak az öt zenész közül, mégis az a korong már inkább egy szólóalbum. Kreativitás… PinkFloyd tagokat ebből a szempontból rangsorolni olyan, mintha a BMW, Mercedes és az Audi gyárat rangsorolnánk… A lényegretörő megközelítés egyébként a Dark Side of The Moontól kezdve a szövegekre is jellemző lesz, egyes vélemények szerint az a lemez például pont ezért lett annyira népszerű, mint amilyen végülis lett.
Nick Mason nem említi a könyvében, hogy bárki is kábítószerezett volna a tagok közül Syd Barrettet kivéve, én mégis azon vagyok, hogy valami lehetett talán. Azt megemlíti viszont, hogy a dohánytermékek mindegyikét szorgalmasan próbálgatták a főiskolán Waterssel, amitől egy egészen kicsi lépés kell csak az anyag felé… Az én gyanúm leginkább akkor merült fel, mikor a filmben megpillantottam David Gilmour millajovovicsos szemeiben a vérereket… Vagy Waters kocsmafilozófusi hanghordozását, miközben pöfögteti ki a sodort bagója füstjét.
De ezek csak személyes benyomások, ez az a rész, ahol nem kell engem komolyan venniük, hiszen csak fantáziálgatok, nem?
Összegezve a Pink Floyd legizgalmasabb korszakában sikerült ezt a filmet elkészíteni arról a négy emberről, akik konkretizálták, mi is a pszichedelikus rockzene. Természetesen számos másik banda is közrejátszott ennek a stílusnak a kialakításában, mégis úgy érzem, hogy a műfaj itt kristályosodott ki. Manapság minden jelző le van járatva, túl van pörgetve, úgyhogy a cikk valódi célja talán az, hogy tisztába tegyem ezt a témát egy kicsit – igaz ilyesmiről elég nehéz tényeket földbe ütni… Azért ezt mégis többnek tartom, mint egy szimpla véleményt.
A filmet pedig látnia kell minden olyan embernek, aki a kísérleti zenéket szereti, vagy önmagát elvont egyéniségnek tartja zeneileg. Itt nem lesznek fárasztó hangszertechnikai megoldások, nyoma sincs magamutogatásnak, egyszerűen kiáll négy lángelme, és teszi a dolgát, vagyis elképesztő ötleteket valósít meg a koncert elejétől a végéig érthető zenei elemekből. Az interjús részeknél pedig diszkrét és minimális bepillantást kapunk arra vonatkozólag, hogy miképpen működött a kor egyik legbrilliánsabb csapata. Hideg, elegáns angolossággal előadva természetesen.
Belinkeltem alul…
A Saucerful of Secrets (A Saucerful of Secrets, 1968)
One of These Days (I’m Going to Cut You into Little Pieces) (Meddle, 1971)
Set the Controls for the Heart of the Sun (A Saucerful of Secrets, 1968)
Mademoiselle Nobs (a lemezen a címe Seamus lett, Meddle, 1971)
Echoes, Part 2 (Meddle, 1971)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
[quote=rtg:fmvzv65h]
ésezmiezakkó?
[url:fmvzv65h]
nembeszélve erről :
[url:fmvzv65h]
m/ m/ m/
[/quote:fmvzv65h]
Pár remek kísérlet kis mennyiségben adagolva…
ésezmiezakkó?
[url:657bk738]
nembeszélve erről :
[url:657bk738]
m/ m/ m/
Az egyik legtöbbet megtekintett koncert anyag nálam is. A metal ténylegesen, nem előrevetítve meg sejtetve 1970 február 13-án született és véleményem szerint ez igen kizárólagos:)
Ezt az anyagot még nem láttam, de kedvet csináltál hozzá…,főleg hogy imádom a régi dolgait a Pink Floydnak
A metal kezdetéről egyetértek félig… A One of These Days tényleg metalos, de szerintem már a 1968-as a Let There Be More Light vagy a 1969-es Ummagumma-n (ami mellesleg a kedvenc albumom tőlük) szereplő „baltás Jenő” is előrevetíti a metalzenét…és bizony Dream Theater dolgaiban is nagyon visszaüt, főleg ami a Let There Be More Light-ban hallható…(mondjuk kiében nem =] )
[url:5d4uehet]