Nem túlzok, komolyan mondom… féltem… nagyon hatott… az emlékeimben kutatva felrémlik az az este… Még régebben kaptam kölcsön ezt a filmet, mikor még egy budapesti albérletben laktam. Elkezdtem nézni, és kb húsz perc után (besötétedett) elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. Aztán nyílt az ajtó, és örömmel vettem, hogy az albérlőtársam hazajött. Mondjuk arra nem nagyon vágytam, hogy megszóllítson (azt megtette már az éjszaka), mivel a történet nagyon érdekelt. Magára csukta az ajtót, én meg örömmel vettem, hogy tartózkodik még valaki otthon, ha netál az ideglelés elér arra a fokra, hogy kirohannék a lakásból…

Szóval… ez a film eléggé ijesztő és bizarr, és most óvatosan fogalmaztam. Mindezt úgy, hogy semmi erőszak nincs benne.
Manapság torkig vagyok a kaszabolós, belezős filmekkel. Egy komoly iparág kezd épülni arra, hogy „mutassuk meg”, „láttassuk”, legyen a megkínzott lány arca minél hitelesebb, hogy az embernek a bele is kiforduljon, és a normálisabbjainak ösztönösen eszébe jusson, hogy jelenleg ezt csinálják Palesztinában vagy Kijevben. No ezeket a szadista dolgokat nem a normálisabbjainak készítik. Nem tehetek róla, nem bírom az ilyesmit, és úgy érzem, nem én vagyok a gyenge, hanem az az aberrált, aki ezeket keresi.

A The Mothman Prophecies című remekművet egészen nyugodtan el lehet kezdeni nézni, mivel ilyesmiről szó sincs benne, csupán az idegi feszültség az, ami előjön előbb – utóbb. Elemi reakciókra sem nagyon játszik, igazából egy vagy két olyan jelenet van, ahol nagy megijesztés történik. Itt minden téboly szépen fejlődik ki, nem kell attól tartani, hogy hatalmas hangeffektek reccsentik ketté a membránt, miközben a párbeszédekből semmit sem értünk (ez is divat manapság).
A film 2002-ben készült, és az izgalomfaktort fokozza az a tény, hogy megtörtént eseményeket vesz alapul. A hatvanas években egy Point Pleasant nevű kisvárosban törte ki a frász az embereket bizonyos – több, mint furcsa – entitások megjelenése miatt. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy semmit se lőjek le, de ez eléggé nehéz, mivel a lényegi szál szinte egyből elkezd kanyarogni.

Főszerepben Richard Geret láthatjuk, aki egy nagymenő újságírót alakít (John Klein). Egy furcsa eseménysor hajtja őt Nyugat-Virginiába, ahonnan aztán képtelen szabadulni. Jó (vagy rossz) firkászként a fejébe veszi, hogy megoldja a rejtélyt, aminek az lesz az eredménye, hogy egyre inkább nem ért semmit (és mi sem – egy darabig).
Továbbiakban Laura Linney, Debra Messing, Alan Bates és az állandó mellékszereplő, de általam nagyra tartott Will Patton játsszák a kulcsfigurákat. Itt Patton szerencsére nagyon fontos szerepet kapott, örültem neki.
Az alakítások kiválóak, a nagyszerűen összerakott történet miatt pedig adják is magukat. Külön kiemelném, több sok olyan karakter találkozik, akik a való életben csak ritkán, jó játék azt figyelni, hogy eltérő társadalmi osztályok képviselői mire mennek egymással. A kommunikációnk talán a legfontosabb, ami kiemel minket az állatvilágból, és a film fő mondanivalójának azt tartom, hogy ennek a bonyolultsága néha akadály.

A mű azért különösen a szívem ügye, mert sok ostoba kérdésre ad választ, amiket gyakran Istennel kapcsolatban is fel szoktak tenni.
„Ha van Isten, miért van rossz?”
„Ha van Isten miért nem jelenik meg, miért nem magyaráz meg ezt – azt, mindenek előtt a saját lényét?”

Az elhangzó párbeszédek közül az egyik legfontosabb ez:

– Nézzen fel! Ha tíz utcával odébb történne egy karambol, azt az ablakmosó jól látná. Ám ez nem jelenti, hogy ő Isten. Azt sem, hogy bölcsebb nálunk. Azt jelenti, hogy odafentről messzebbre ellát, mint mi.
– Tegyük fel, hogy ezek a lények sokkal fejlettebbek nálunk.  Miért nem nyíltan közlik velünk a gondolataikat?
– Ön fejlettebb egy csótánynál. Megpróbálta ezt közölni velük?

Senki ne értse félre! Nincs a műben vallási vonatkozás, illetve nem térít, nekem sem ez volt a célom, mindössze úgy érzem, hogy ez a rövid pár mondat sokmindent megértet, segít önmagunkat helyre tenni, illetve egy kicsit csillapítja azt a már-már beteges tudásszomjat, amit az ember elérni képes… Amire meg nem képes, az a filozofikus gondolkodás, és a feltételes látásmód. Vagyis a valószínűségekkel való játék. Az ember bizonyítékokból hisz, ha ezek nincsenek, akkor zsigerből kizár. „Amire nem tudok magyarázatot adni, az nincs…”

A másik nagy hibánk mindenben emberi motivációkat keresni. Ez abból eredhet, hogy önmagunkat tartjuk a világ legokosabb lényeinek. Pedig, ha létezik nálunk egy legalább annyival értelmesebb lény, mint amennyivel mi értelmesebbek vagyunk egy csótánynál, akkor annak a lénynek igen csak nehéz lehet velünk megértetni önmagát. Nemde?

A filmet Mark Pellington rendezte, aki az U2-nek csinált koncertfilmet 2007-ben. A siker fogalma relatív, de én úgy érzem, hogy sokkal kisebb reflektorfényt kapott ez a 100%-os alkotás ahhoz képest, amit érdemelne.  A Fangoria magazin által évente átadott Fangoria Chainsaw Díj harmadik helyezettje lett Laura Linney, mint a legjobb szerplő és Will Patton, mint a legjobb mellékszereplő. Ezen kívül a Motion Picture Sound Editors tiszteletbeli társaság ítélte oda a 2003-as év legjobb zeneszerzője címet Mark Jan Wlodarkiewicznek.

Aki szereti az idegeit tornáztatni, szeret egy kicsit szorongós hangulatba kerülni egy filmtől, és régóta keres valamit, ami komolyan gondolkodóba fogja ejteni, az megtalálta!
Az IMDB-n adott 6,5 pontot nagyon méltatlannak tartom. Úgy érzem, hogy egy ilyen filmhez kellően nyitott elme kell, nem pedig a mai gyorsfogyasztói társadalom egyedei, akiknek tagjai közül a legtöbben ide a bökőt, hogy semmit fel nem fogtak ebből a történetből.
De pontozzák azt.
Az IMDB-n…