A 90-es és a kétezres évek fordulóján valóságos gothic reneszánsz keletkezett, főleg Európában mutatkozott nagy keletje ennek a sötét irányzatnak. Zenekarok milliói igyekeztek vagy megújítani a stílust, vagy csak szimplán meglovagolni a trendet. A Paradise Lost miután az Icon és Draconian Times albumokkal csúcsra járatta a gothic metalt, egy elektronikus elemekkel is bátran flörtölő irányba fordult, az Anathema egyre jobban letisztult zeneileg, a Type O Negative és My Dying Bride megalkották addigi legkomorabb albumaikat, a death metalként indult, majd komolyzenei hatású, a gothic stílusjegyeit is felhasználó metalba váltó Therion is ekkoriban talált rá arra az ösvényre, amelyen mai napig halad. Népszerűek voltak továbbá a  Tiamat, Crematory, Sentenced és Katatonia együttesek is – ezek szintén a death metal legsötétebb bugyraiból rajtolva fejlődtek ki atmoszferikus komor rock/metal zenévé. Az általában a black metal kasztba sorolt Dimmu Borgir, Moonspell és Cradle Of Filth is a gótikus ismérvek beemelésében látták meg a továbblépés lehetőségét. Ne feledjük, hogy az énekesnővel élükön kiálló bandák is ezidőtájt kezdtek el gombamód megszaporodni és itt nemcsak a Nightwish féle operás hatású szimfonikus „bombasztmetalról” van szó, hanem pl. a The Gatheringről, akik lecserélték az eredeti vokalistájukat egy rendkívül vonzó nőre és a kezdeti hörgősebb vonalról átváltottak egy pszichedeliától áztatott rockosabb felfogásra. Az ő sikerük nyomán már könnyebben felfigyeltek az énekesnős zenekarokra és be kellett látni mindenkinek, hogy a csajoknak nemcsak a konyhában a helyük. 🙂 A  Theatre Of Tragedy, Lacuna Coil féle „szépség és a szörnyeteg” jellegű vokális megoldásokat alkalmazó együttesek ugyancsak egyre komolyabb sikereket tudhattak magukénak és innentől nem volt megállás.

Ez ugyanakkor magával hozta azt is, hogy a gothic metal fokozatosan kommercializálódott és felbukkant több olyan társulat, akik az irányzatot a poposabb végénél fogták meg. Ezek közé tartozik pl. a Century és a HIM is, a tengerentúlról pedig az Evanescence, akik egy emészthetőbb formában tálalják sötét romantikától túlfűtött gondolataikat. Zeneileg kétségtelenül minőséget képviselnek ezek is, csak épp pont a felszínesebb felfogásuk, lájtosabb muzsikájuk  miatt sokan nem tudják komolyan venni őket, mint ahogy a súlyosabb, industrial vonalas Deathstars-nak is sikerei óta megnőtt a kritikusai száma. Annak ellenére, hogy a HIM már ’91 óta létezik, az első lemezüket (amit eléggé szeretek is), csak ’97-ben adták ki. Már ez sem volt bukás, de a kommerszebbre, glamesebbre vett Razorblade Romance már Európa-szerte meghozta az elismerést, a népszerűséget. A HIM óriási nemzetközi áttörésének nyomán rengeteg fiatal banda (Lacrimas Profundere, To Die For, Entwine, Sinamore, Charon, stb.) ráugrott erre a „love metal”-nak (ami feltehetőleg a banda 2003-as lemezéről kapta nevét) nevezett vonulatra, ami elég gyorsan ki is fulladt, lévén valamennyi együttes gyk. ugyanazt csinálta pepitában.

Én a magam részéről kb. úgy vagyok a HIM-mel, hogy okés, rendben van zeneileg, nagyon is profik, értik a dolgukat, viszont számomra – mint ahogyan a Nickelback is, akiknek koncertjéről tavaly szintén én írtam eme hasábokon – totál azonos szinten van munkásságuk a rock „liftzenéivel”, az ún. AOR muzsikákkal. Ez a gothic rock/metal egy gyorsfogyasztásra szánt terméke, ami ki tudja, lehet hogy belépőt nyújthat a sötétebb irányzatokba a tiniknek, plusz van egy karizmatikusnak vélt frontemberük, akiért maguk alá élvezhetnek a lányok, viszont hosszabb távon bizony ebből valami hiányzik, ami a legnagyobbakban mind megvan. S a legnagyobb gondot az jelenti, hogy bármennyire is mélynek szánták a mondanivalót, én valahogy nem érzem azt a mélységet a HIM-ben, amit mondjuk egy Type O-ban, My Dying Bride-ban, Anathemában vagy egy Paradise Lostban érezni lehet. Hát igen, nem lehet mindenki Pink Floyd… Ez az ábra tkp. az összes love metalnak csúfolt társaságnál, pl. egy 69 Eyes attól, hogy csomó rakenrollos, glames, sleaze-es védjegyet emel be a muzsikájába, még nem lesz egy Shotgun Messiah.

No de térjünk rá magára a koncertre! Elég hosszú ideig böjtöltette magyar rajongóit a gót rock egyik európai szexistene, Ville Valo és díszes kompániája. Az Anti Fitness Club kapta a bemelegítő banda szerepét, akiknek neve már a Miyavi koncert kapcsán is kalapba került (akkor végül nem kötötték le őket), s akikről sikeresen lecsúsztam. Nem mondhatnám, hogy penge után nyúltam egyből eme tény miatt; az AFC-vel én úgy állok, hogy bár akad egy-két számuk, amit tudok élvezni és elismerem hogy jó, de ez a fajta tinirock nem az én világom. Ahhoz hogy jobban lekössön, több ötletre és mélységre volna szükség. Ráadásul az egyik tag a Fonogramos Kettőnégy adás óta számomra egy ellenszenves pöcsnek tűnik. Akkor már egy Leander inkább jobban adta volna…

Az intrót követően a Buried Alive By Love-val termettek a színpadon Való Villőék. A hangzás nem vitte le a fejünket, de azért élvezhetetlennek sem volt mondható. A Rip Out The Wings Of A Butterfly – Right Here In My Arms kettőssel már tkp. mindenkit megvettek a finnek – utóbbi nótát egy emberként énekelte a többszáz fősre duzzadt nézősereg. Ahogy az várható volt, rengeteg ifjú fruskát lehetett felfedezni a közönség soraiban. A Join Me In Death c. nagy slágert sem a ráadásra tartogatták Villé-ék, hanem egyből az első félidőben elsütötték. Amolyan best of HIM szettet kaptunk tehát; akik a heartagramokra és gótos romantikára izgulnak, megkaphatták, ami nekik jár. A bandából a dobos tűnik legszimpatikusabbnak, akiről tudni érdemes, hogy nagy thrasher hírében áll, mivel előszeretettel hord Slayer pólót, a koncertet pedig Exodus felsőben nyomta. Itt térnék ki arra, hogy a kezdetek óta az egykoron lányos kinézetű tagok is hogy megemberesedtek, megférfiasodtak. Még Ville is valamilyen szinten, aki immár egyre közelebb jár a 40-hez. A Your Sweet Six Six Six sem maradhatott ki természetesen, csak hogy tudjuk, nem egy mélyen vallásos brigáddal állunk szemben. Őket eredeti nevük (His Infernal Majesty) miatt sátánistának gondolták Skandináviában, emiatt jobbnak látták, ha lerövidítik HIM-re.

Mikor már úgy tűnt, ellövik minden puskaporukat, jöttek a súlyosabb, riffesebb, doomosabb témáik, mint pl. a Mustasch jellegű riffre alapozó Passion’s Killing Floor, vagy a The Birthday Massacre-t is kissé megidéző Tears On Tape. Én speciel a Ville Valo hangjával nem mindig vagyok kibékülve, élőben pedig sajnos különösen kiütköztek az énekbeli hiányosságok. Értem én, hogy ehhez a zenéhez nem kell Pavarottinak lenni, de kérdem én: hol van ez a csóka mondjuk egy Peter Steele-hez, vagy Nick Holmes-hoz képest? Tud ő jó dallamokat hozni ha akar, de nekem összességében ez a szenvelgős ének hosszútávon sok. Valószínűleg a túl sok bagózás is megártott hangjának, mivel korábban köztudottan nagy láncdohányos volt. A Wicked Game c. fémesített Chris Isaak feldolgozás megint csak a csúcspontot jelentette a nagy többségnél.

A Poison Girl – For You – The Funeral Of Hearts triász után levonultak, de a közönség csak nem akarta elengedni őket. Ők pedig, hogy lássuk, milyen jó arcok, egyszerre két ráadást is adtak! Az elsőbe a riffelős, rakenrollos Into The Night, az elsőalbumos It’s All Tears és a belassult  When Love And Death Embrace fért bele – én külön örültem, hogy azért nem feledkeztek el az általam kedvelt debütről sem, attól függetlenül, hogy milyen messzire jutottak (még az USA-ban is aranylemezes sztárok, ami egy skanadináv rockbandától nem kis fegyvertény!). A második ráadásban végül a Sleepwalking Past Hope-pal hagyták el a világot jelentő deszkákat. 

A fentebb ecsetelt hiányosságoktól eltekintve korrekt koncert volt ez, ahol aki akart, még csajozhatott is. 🙂 Kár, hogy a legtöbb lány ilyenekre izgul csak, egy undergroundabb, mocsokabb megmozdulásra meg már el se mennének – tisztelet a kivételnek. Nagyobb fan nem lettem ezután a buli után sem ; az amúgy is igen zsúfolt héten voltak ennél jobb koncertek is, de ettől függetlenül kellemes kikapcsolódást nyújtott és még az ég leszakadásától sem kellett félnünk (szemben a Sick Of It All bulival, amit ugye elmosott az eső).