A világvégét idéző, a témát alapul kölcsönző filmek nagy rajongója vagyok. A lelkükben szolíd mizantrópiát érző emberekre jellemző ez, talán azért, mert reményt ad a reménytelenségben egy olyan történet nyomon követése, aminek a mondanivalója az: az emberség létezhet embertelen körülmények között is. Az embertelen itt a körülmény, nem pedig maga a lény.
Mit értek ez alatt?
A három Mad Max filmben szereplő Max Rockatanskyt annyi szerencsétlenség éri, hogy egyáltalán nem meglepő, hogy elvonul, kiszáll, meghasonul, és a saját törvényeit felépítve kezd bolyongani a pusztában. De vajon tényleg meghasonul ő? Vajon tényleg száz százalékban önzővé válik a jelleme? Minden cselekedete, ami látszólag másért van, csak a saját boldogulását szolgálja? Nehéz ezt megválaszolni, és talán nem is kell.
Megpróbálok egy olyan kedvcsinálót körmölni ezekhez a nagyszerű filmekhez, hogy semmi fordulatot nem lövök le, bízván abban, hogy aki még nem látta, kedvet kap hozzá.

Az film alapsztorija elég egyszerű, és az egyszerűségéhez passzoló minimál költségvetéssel is készült. 1979-es bemutatásakor a készítői nem is remélték, hogy nagyon gyorsan nagyon népszerű lesz, és hamarosan a kultfilmek közé avatják. Alkotói között szerepelt, illetve a rendező az orvosi végzettséggel rendelkező George Miller, a producer pedig Byron Kennedy és G.M. testvére Bill Miller volt. A forgatókönyvet George Miller, Byron Kennedy és James McCausland írták meg. Összesen mintegy 350 – 400 ezer ausztrál dollárt költöttek a filmre, ami mára jó 100 millió bevételt termelt.

Max egy rendőr a jövőbeli Ausztráliában. Egy V8-as Ford Falcont vezet, melynek rendszáma: MFP 508. Elég ötletesen van megkülönböztetve a rendőrőrsön üldöző (pursuit) és elfogó (interceptor) autó. Az autók külseje első ránézésre tükrözi, hogy ebben a világban valami nincs rendben, hiszen ütött – kopottak, göthösek, de a nagy motor brutál mód viszi őket még mindig. A Falcon Coupe XB GT egyébként egy kimondott ausztrál modellje a Fordnak, ’73 és ’79 között gyártották őket. Az 5,8 literes motor 300 lóerőt adott le, így a gonosz külső mellett megfelelően dinamikus menettulajdonságokkal is bírt. Ideális választásnak tűnt tehát a filmhez.
Ennyit a járműről…
A főszereplő megformálását az akkor még ismeretlen fiatal színészre Mel Gibsonra bízták. 178 centis, 70 – 75 kiló körüli, kisportolt sármos figura. Ritkán beszél, kicsit flegma és érzéketlen, a (véleményem szerint) nem túl nagy színészi képességekkel bíró Gibson könnyen eljátszotta (rendezőnek nagyon nagynak tartom, de az egy másik történet).

Max Rockatansky Melbourne-ben született, nős és egy kisfia van. Megszálott bűnvadász, az a fajta rendőr, aki élvezetből vadászik, igazi ragadozó, a béke őre, bár hamarosan kétségek kezdik gyötörni, hogy elég hatékony-e a szervezet, és azt sem szégyelli bevallani, hogy fél. Barátja nem sok van, de nagyon jó a viszonya Jim Goose motoros rendőrrel. Jimet az Új Dél Walesben született Steve Bisley alakítja, véleményem szerint színesebben játszva, mint Gibson a saját szerepét – tudom, valószínűleg ez volt a feladat.
Viszont az abszolút kedvenc karakterem az első részben a hatalmas termetű szivarozgató félmeztelen rendőrfőnök, Fifi. Az akkor 43 éves Roger Ward kapta a szerepet.
A színészi gárda további tagjai is nagyot játszanak egyébként. Itt van például Hugh Keays-Byrne, aki vérbő módon adja vissza az undorító Toecutter figuráját vagy a félhülye szemétláda Johnny fiút alakító Tim Burns.

Amit a legjobban sikerült a filmben eltalálni, az szerintem a fokozás, illetve a történet kiteljesítése. Már a kezdés is szürreális, és elmebeteg, de ahogy haladunk előre a cselekményben, majd főleg a befejezésnél olyan módon változik az összkép, hogy a néző ösztönösen kétkedik, hogy valóságot lát-e vagy képzelődik. Ügyes egyensúlyozás egyfajta technofil fantasy és a reális emberi valóság között. A film vége előrevetíti a folytatást, ami 1981-ben meg is született, és a Mad Max 2. – Az országúti harcos címet kapta és a kedvencem a három részből. Ott egy kicsit más szemszögből látjuk a pusztulást, az apokaliptikus hangulat sokszorosa az alapfilm által nyújtottnak. Ennek talán a legfőbb oka az, hogy végig az ausztrál köves sivatagban játszódik, és bár a három rész közül ennek a legegyszerűbb a cselekményvonala (a többié sem túl bonyolult), a leginkább szuggesztív is. Amazon harcos nő, bumerángot mesterien kezelő kisfiú, egy félkegyelmű de láthatóan mégis zseni légtornász, és sok – sok bűnöző rendkívül változatosan megformázott karaktere tűnik itt fel. Légtornász alatt értem Gyro Kapitányt (Bruce Spence), akit ki kell emeljek, hiszen a második részben egyértelműen ő a legérdekesebb figura. Nem derül ki róla, hogy a jó vagy rossz oldalon áll – e, de segít, ha baj van, és szemlátomást hamar megkedveli Maxet, még ha az időnként úgy is bánik vele, mint a kutyájával (vagy inkább rosszabbul).

Majd pedig 1985-re elkészült a Mad Max 3. – Az Igazság csarnokán innen és túl című befejező rész, melyben Tina Turner is szerepet kapott. Ez a rész már egyfajta újrakezdést mesél el, már az emberiség egészére értve. Sokkal misztikusabb, mint az előző kettő, emiatt egy kicsit nehezebben is befogadható. Nem tartom rosszabbnak, mint az első részt, a másodiknál azonban egy kicsit talán unalmasabb. Ezt így összevetve a trilógiának van egy íve, ahol a középrész a csúcspont, majd az utolsó részben kapunk egyfajta lezárást, amit mondjuk válasznak is tekinthetünk az időközben feltornyosuló kérdéseinkre. Szerencsére egyáltalán nem érződik az, hogy a film alkotói valami „nagy durranást” akartak volna a záró epizódban elkövetni. Az ilyesmi nem egy film trilógiát tett már tönkre (Mátrix például). Kiegyensúlyozottság, és a történet elmondására való törekvés jellemzi, nincsenek eltúlzott jellemrajzok, szentimentális drámák sem, a cselekmények sivárak, a karakterek meg álmodozóak időnként. Ez passzol a megfestett korhoz.

Személy szerint A Mad Max trilógiát tartom Az Apokaliptikus Filmnek, mindent ehhez kell mérjek műfajon belül. Természetesen nem mondom, hogy nem fogok találkozni ennél jobbal, de egyelőre a trónon ül. A hetvenes évekre jogosnak tartom azt, hogy akkoriban még tudtak filmeket készíteni, meg autókat is gyártani. Nem vagyok lóerőbuzi, totál hidegen hagy a téma, viszont egy 1980 előtt gyártott Ford Mustang, Dodge Charger vagy Chevrolet Camaro látványa azért előránt belőlem valamiféle nosztalgiát. Eltúlzottak, pazarlók ezek az autók, hasznos funkciója nem nagyon van a motorház alatt rejlő sok száz lóerőnek, mégis egy olyan kort idéznek, amikor még megtehettük…
A sors fintora, hogy még azt is sikeresen idézik meg, mikor az emberiség eljut oda, hogy már nem teheti meg…
A Mad Max trilógia a legszigorúbb kritériumát is teljesíti annak, hogy kult filmnek nevezzük, számos más művészeti ágazatot ihletett meg, ebből emelte át a külsőségeket az egyébként számomra teljességgel értéktelen és értelmetlen glam zenei szörnyűség (Mötley Crüe pl.).
Szerencsére ez a rock szubkultúra még sehol sem volt a film első részekor, így Brian May sem érezhetett egy kicsi késztetést sem, hogy valami ilyesmivel riogasson minket, mikor megalkotta a zenéjét.
Aki egy igazán szórakoztató és izgalmas filmet szeretne, amely ugyanakkor elgondolkodtat, és nem riad vissza az időnként keménynek mondható jelenetektől, és a kinyilatkoztató témától, az keresve sem találhat ennél jobbat. Erősen depresszív alkotás (főleg az első), ahogy megyünk előre a második majd harmadik részre, inkább alakul át fantasy-vé, de nem lesz belőle gagyi varázslós – sárkányos giccs.
A trükkök lehengerlőek, egy pillanatra sem érezni azt, hogy retrós lenne, vagy gagyi. Az a tény, hogy harmincöt éves alkotásról van szó, és kicsi költségvetéssel készült (az első rész), egyáltalán nem köszön vissza a kivitelezés minőségében.
Alapfilm – mondtam már?