Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Colosseum életművel töviről-hegyire tisztában lennék (noha a zenészek többsége ismerős számomra más bandák révén is), azért ilyen idős legendákat csak meg kell nézni élőben legalább egyszer.  A Colosseum egyik lemezét ráadásul Nagy Feró (Beatrice) is a legnagyobb favoritjai közt tartja számon. A csapat úgy 2 éve egyszer már bejelentette, hogy visszavonulót fúj (először ’71-ben álltak le); annak keretében jártak is Budapesten, ám az élet nem ennyire egyszerű: a visszatérés mellett döntöttek, jelen turnéjuknak így stílszerűen a The Return fedőcímet adták.

Előzenekarról nem tudok, hogy lett volna, már színpadon állt a banda, mire odaértem a PeCsába. Feldolgozásokkal nyitottak: egy Graham Bond Organisationtől (Jon Hiseman, a dobos ebben a zenekarban is letette korábban névjegyét) ismerős szerzemény, a Walking In The Park jelentette a belépőt a Colosseum kapuján keresztül, majd az idén elhunyt Jack Bruce emléke előtt adóztak a Morning Story-val. Az eredeti felállásból mindössze két tag maradt meg hírmondónak: a billentyűs Dave Greenslade és a dobos főnök, a már  említett Jon Hiseman. A harmadik legrégebbi tagnak a gitáron játszó Clem Clempson (Humble Pie, ex-Uriah Heep) számít. Rajtuk kívül a jócskán meghízott Chris Farlowe énekes, Mark Clarke bőgős (ő rövid ideig ugyancsak Uriah Heep tag volt) és a még 70 évesen is magát igen jól tartó Barbara Thompson (Hiseman felesége) szaxofonos alkotják a Colosseum rendíthetetlen zenei építményét. Bár egyik tag sem tinédzser már, távolról sem, mégis olyanokat muzsikáltak végig, hogy az embernek eszébe se jutna még nyugdíjba zavarni őket. Sőt, rengeteg fiatal tanulhatna tőlük ezt-azt!

A főleg csendesülős jelleg miatt meglehetősen „nyuggeres” buli érzetét keltette a koncert, ám voltak, akiket ez nem tántorított el attól, hogy előrébb nyomuljanak és állva élvezzék a felettébb jammelősre vett műsort. A ránézésre egy hóbortos szakinak tűnő Farlowe hangilag végig csúcsponton volt és poénjai is ütöttek a közönség körében. Barbara 2004 óta erősíti szaxijával a brigád megszólalását. Az ő diszkográfiája sem áll meg pár lemeznél: egy vagon különféle előadóval dolgozott együtt Andrew Lloyd Webbertől a Manfred Mann’s Earth Bandig. De minden tag a maximumot hozta ki magából, ha már az egyéni teljesítmények kivesézésénél tartunk.

Colosseum

A Blues To The Music-kal lényegében megmutatták ars poeticájukat, valamint hogy melyik zene is áll igazán közel hozzájuk. A No Pleasin‘ laza brit típusú bluesát (Clempson szólóügyileg hatalmasat alakított benne!) egy T-Bone Walker áirat követte, a Call It Stormy Monday. Standard bluestéma, de elsőre hirtelen meg nem mondtam volna róla, ki is az eredeti előadó, max tippjeim lettek volna rá. A The Way You Waved Goodbye-jal még korántsem értek műsoruk végére Hisemanék, ez a tétel még a korai Peter Green féle Fleetwood Mac emlékét is felidézte bennem itt-ott. Ezután nagyon progosra vették a figurát: a ’69-es gyöngyszem, a Valentyne Suite majd’ 20 percig tartó őrületes jammelésekkel, hangszerszólókkal tarkított élő verzióját nyújtották nekünk át. Már-már az Emerson, Lake&Palmerre emlékeztetett ez a gigászi tétel.

Ugyan a pálmát idén Carl Palmer dobszólója viszi nálam magasan, azért Jon Hiseman sem lebecsülendő:szólója dicséretes volt, még ha nagyon egetverő újdonságokat nem is vonultatott fel. A 10 percet meghaladó magánszámot követően elérkezett a szomorú búcsú ideje. A Los Angelesszel zárult a Colosseum két órányi előadása. Ez is a legprogresszívebb szerzeményeik sorát gyarapítja már csak hossza miatt (17 perc).

Az Accepttel ellentétben ők rendesek voltak, mert nem sokkal azután, hogy szusszantak egyet, kijöttek dedikálni, fotózkodni. Sajnos a sok megveszekedett fan egymást taszajtotta, hogy mihamarabb sorra kerülhessen. Sosem értettem az ilyet. Még szólt is valaki, hogy „Nyugalom emberek, mindenki sorra fog kerülni!” Azt hittem, a Colosseum közönsége érettebb, kultúráltabb ennél és nem vette át a metal és hardcore berkekben itt-ott jellemző bunkó magatartást. Tévedtem. A nagy nyomakodás ellenére azért sikerült valamennyi tagot a kamerám elé csalni közös kép erejéig.

Barbara Thompsonnal és Chris Farlowe-val (Colosseum).

A Ten Years After mellett a Colosseum is mindenképp azon ősrégi blues-rock társulatok sorát erősíti, amelyek még mindig csont nélkül tudják hozni a régi feelinget és ezért mindenképp jár nekik a főhajtás. Remélem, még láthatjuk őket újra ebben az életben, így ebben a formában. Engem megvett a kicsit nagypapás, ám minden ízében professzionális előadás, noha mint mondtam, nem vágtam előtte betéve a munkásságukat.

Köszönet a LiveSoundnak az élményért!