Eredetileg az A38-on került volna lebonyolításra a veterán Manfred Mann’s Earth Band idei koncertje, de aztán átkerült egy huszárvágással a Barba Negrába. A bejutásom ugyan most nem ment olyan zökkenőmentesen, ám Gyuricza Barbi utána nyomozott és megoldotta. 🙂 Leírhatnám azt, amit az Arena koncert esetében is, nevezetesen, hogy nem volt előzenekar és a közönség túlnyomó része is inkább 30-on felüli volt – hát igen, a mai fiataloknak már Manfred Mann és földi bandája sem mond valami sokat (tisztelet az elenyésző kivételnek!). Mi több, még meg sem születtek, amikor az együttes 1983-ban első ízben járt kis hazánkban (már csak amiatt is emlékezetes marad ez a buli, mert megörökítették koncertlemez formájában!). Max a Blinded By The Light c. Bruce „Főnök” Springsteentől átvett eposz csenghet nekik ismerősen, az is a rádióból.

Akik viszont együtt öregedtek a csapattal és netán ott voltak az ominózus ’83-as koncerten és repetázni akartak, azok viszont kötelező gyakorlatként szép számban képviseltették magukat a Barba Negrában. Közülük többen vitték is aláíratni a régi bakelitlemezeiket. A szakmából egy-két híresség is feltűnt a közönség soraiban, így példának okáért Horváth Attila, az ismert szövegíró, vagy Zeffer András a Mobilmániából (Závodi Janót ezúttal nem láttam érdekes módon, pedig a Devin Townsenden és Laibachon ott volt, a MMEB pedig sokkal inkább az ő korosztályának zenéje, mint az előbbiek). Bár látszik, hogy a tagok már nem fiatalok, a vezéralak Mann pl. már 74 éves (még a kissé Roger Daltrey-ra emlékeztető énekes, Robert Hart tartja magát a legjobban, meg a dobos, Jimmy Copley), azért az aktív muzsikálás őket is konzerválja, így remélhetőleg van esély, hogy még egyszer legalább láthassuk őket ezután az esemény után az életben.

Az alapító-névadó Mann mellett mára csupán a gitáros Mick Rogers maradt az eredeti felállásból; rendesen kicserélődött a tagság a hőskor óta. Ráadásul utolsó stúdióalbumuk 1996-ban látott napvilágot Soft Vengeance címmel, tehát jobbára nosztalgiabandaként üzemel jelenleg a johannesburgi születésű, pályáját eleinte jazzmuzsikusként kezdő Mann és kísérete.

Manfred egyébként bár alapítója, vezetője és névadója az Earth Bandnek, egyáltalán nem igyekszik magát exhibicionista módon előtérbe tolni. Inkább szerényen elbújik szintetizátorállványa mögé és cilinderében, valamint az arca nagy részét kitakaró napszemüvegben biztosítja a kíséretet a több évtizedes muzsikákhoz. Az énekért Robert Hart felelt, aki jól bírta a kiképzést, hiszen gyk. bármit el tudott énekelni, amit a csapat a régmúltban lemezre vett. A kopi basszeros, Steve Kinch korábban az „üvegtörő” Hazel O’Connor  és a néhai Traffic tag Jim Capaldi mellett tette le a névjegyét. A dobok mögött szintén egy rutinos róka, Jimmy Copley foglalt helyet, aki javarészt sessionzenészként melózott olyan egymástól eltérő stílusú művészekkel,mint Jeff Beck, Go West, Seal, Pino Palladino, Roger Glover (Deep Purple), Paul Young, Killing Joke, Magnum, Tears For Fears…

Bár lényegében mindent eljátszottak, ami pályafutásukban meghatározó momentum, azért nagyvonalakban elmondható, hogy a MMEB-nek inkább a bluesosabb oldala került előtérbe, mintsem a progosabb. A 70-es években olyan csúcsalkotásokat gyártott ugyanis az egykoron beatzenészként indult dél-afrikai ürge a saját neve alatt futó földi együttessel, amelyek bátran odatehetőek a Kansas vagy a Yes némely dolga mellé. Az mondjuk roppant érdekes, és felettébb elgondolkodtató, hogy egyetlen saját számuk sem ért el akkora listasikert, mint a széles körből válogatott feldolgozásaik. Sajnálatos módon a koncerten sem igazán erőltették a saját kútfőből származó ötleteket, kb. 96%-ban feldolgozások tették ki a programot. Bővelkedett is a koncert másoktól ismerős melódiákban; a Bruce Springsteen átiratok (For You, Blinded By The Light, Spirits In The Night – utóbbival indították az estét) ugye elmaradhatatlanok a repertoárból, ezenkívül akadt még Bob Dylan (Father Of Day – Father Of Night, Mighty Quinn), Mike Heron (Don’t Kill It Carol), T. Rex (Get It On), a Bob Marley féle Redemption Song viszont most különös módon kimaradt a szórásból. Bár kifejezetten nem bírom a mások tollával való túlzott ékeskedést, ez a buli volt rá az élő bizonyíték, hogy lehet ezt izzadtságszagtól mentesen is művelni. Ha már Marley mester szóba került, itt említenám meg, hogy a teljesen lelazult zenekar a finisbe érkezvén még a Doo Wah Diddy-t is előadta, teljesen átírva napfényes reggae-be – némi szépséghiba, hogy Manfred nélkül, aki épp egy kis pihenőt tartott.

A ráadásban a Bill Haley által sikerre vitt Shake Rattle And Roll-lal megmutatták, hogy az 50-es évek rock ‘n’ rollja sem idegen tőlük,  majd a már említett Doo Wah Diddy és Mighty Quinn átértelmezésekkel vettek búcsút a lelkes publikumtól. Bár önálló gondolatokról aligha lehet Manfred Mann esetében beszélni, valamit mégiscsak tudhatott fénykorában az öreg, ha így is legendává tudott emelkedni (Joe Cocker volt még ilyen, akit bár szintén elismerek, hogy nagy tehetség volt, az tény, hogy a legnagyobb sikereket ő is a feldolgozásaival érte el). Zenekarával bebizonyította, hogy mindenféle röhejességfaktor nélkül meg lehet őszülni méltóságteljesen is.

Akkor:

És most: