Szeretem figyelemmel kísérni az újabb keletű zenéket, imádok naprakész lenni muzsikaügyben (még ha ezzel rengetegen képtelenek is lépést tartani és az új zenékről jórészt azt se tudják, eszik-e vagy isszák), mert érdekel, merre tart a műfaj, merre fejlődik (már ha egyáltalán). Ugyanakkor viszont időről-időre jó visszatalálni azon bandákhoz, akik régi favoritok sokaknál és pályafutásuk csúcspontjait úgy kb. 30-40 éve alkották meg, de az igazi túlélők közé sorolhatók és bár manapság már nem alkotnak alapműveket, azért jó érzés tudni, hogy még mindig léteznek (bármennyire is egy-két ismerősöm azon a bicskanyitogató véleményen van, miszerint a nagy öregeknek már le kellett volna tenniük a lantot rég, mert amit ma csinálnak, az inkább nevetséges, mint komolyan veendő).

A Uriah Heep is túl van már pályája zenitjén, őket is megpróbálták sokan, sokszor leírni, arról nem is szólva, hogy igazán sosem voltak a kritikusok kedvencei. Konkrétan azt írta róluk egy firkász felbukkanásuk idején, hogy „Ha ez a zenekar befut, öngyilkos leszek”. Kíváncsi vagyok, tartotta-e magát fogadalmához az illető, mert a Heep azóta népszerű banda lett és ugyan legnagyobb sikereiket a 70-es években aratták (olyan felejthetetlen nagylemezeket adva a világnak, mint a Look At Yourself, Demons And Wizards, The Magician’s Birthday, Return To Fantasy), azért 1969 óta megszakítás nélkül folyamatosan színen vannak és noha a korszak legmeghatározóbb bandáinál (Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath) kisebb hatást fejtettek ki összességében, még így is világszerte eladtak 30 millió lemezt és ezt tényleg nem sok banda mondhatja magáról el. Németországban különösen hatalmas táboruk alakult ki, de nálunk is sok fanatikus rajongójuk van, akiknek szinte minden évben el is jönnek játszani. A rengeteg tagcsere következményeként egyedül mára Mick Box gitáros-dalszerző maradt meg az eredeti felállásból. Olyan személyiség ő, mint Tony Iommi (Black Sabbath), aki körül ugyancsak rendszeresen cserélődtek a muzsikusok, de mindvégig állta a sarat és nem engedett az elképzeléseiből. A Heep hivatalosan sosem szűnt meg, noha többször sodródtak a feloszlás szélére (a legkritikusabb időszakuk talán a 80-as évek elejére tehető, amikor John Slomannel próbálkoztak és a vele készült egyetlen album, a Conquest csúfosat bukott) és pár évente megjelenő újabb lemezeiken hozzák ugyan a kötelező gyakorlatokat, nagyon újat már ők se tudnak mutatni. 50-60 év feletti emberektől már nem várom el én sem, hogy újra feltalálják a kereket – elég, ha játsszák, ami jólesik nekik. A zeneileg szintén korszakalkotó Deep Purple-nek sem célja már, hogy forradalmasítsa a műfajt (nem véletlenül jövök velük, hiszen a Uriah Heepet egy időben úgy emlegették előszeretettel, mint a Purple kistesóját) és a Pink Floyd sem azzal a szándékkal adott ki vadonatúj (búcsú)lemezt, hogy az egy új Dark Side Of The Moon legyen. Ugyanakkor vannak együttesek, akik – és ezzel nem muszáj egyetérteni – szerintem a legerősebb, legütősebb lemezeikkel pont vénségükre álltak elő (Europe, Lynyrd Skynyrd). Számomra az utolsó igazán tökéletes UH lemez a Sea Of Light, ami ’95-ben jelent meg és bizony az sem tegnapelőtt volt.

Így példának okáért lehetne szapulni a Pandora’s Boxot is, meg lehet kérdőjelezni, hogy van-e létjogosultságuk még ma is, de a debreceni gyökerű zenekar megadta a választ minderre. Az a komikus helyzet állt elő a legendás név esetében, hogy jelenleg két felállás is bitorolja, egyik a debreceni székhelyű, amelyik ezen az estén fellépett, a másik pedig Sáfár József vezényletével az ős-P. Box kíván lenni (ráadásul úgy, hogy se Varga Miki, se Vikidál Gyula nincs benne – ez mondjuk elég röhejes, az pedig megint csak vita tárgyát képezheti, hogy az elhunyt billentyűs, Cserháti Pityi nélkül mennyire van egyáltalán értelme Pandora szelencéjét újra megnyitni). Jobb előzenekart keresve sem találhattak volna a Uriah Heep elé, s bár a magam részéről az ős-P. Boxnak kissé jobban örültem volna, azért egy Koroknai Árpáddal (Omen, ex-Szfinx) a mikrofonnál nem nagyon lehet tévedni és jó tudni, hogy a fiatalabbak is felfedezik maguknak ezt a magyar geronto-rock vonalat, olyannyira, hogy nemcsak hallgatni, hanem játszani is szeretnék. Mindenek felett címmel a közelmúltban jött ki vadiúj nagylemezük, amit a Hammer újság mellékleteként lehetett beszerezni. Én ugyan nem hallgattam még meg, de gondolom, lényegében ugyanazt kapjuk, amit P. Box név alatt várni lehet, vagyis a félig-meddig rokonzenekar P. Mobilhoz hasonlóan ők sem kísérleteznek semmi olyasmivel, ami nem az ő asztaluk. Erről is csöpögtettek el nótákat, s természetesen a klasszikusok sem maradtak ki, zárásként meg is kaptuk a Vágtass velemet.

Egy Russell Gilbrook féle tampakolással indult a Uriah Heep koncertje. A kopasz, tetovált dobos (aki kinézetet tekintve inkább egy metalcore brigádba illene, mint egy 70-es évekből itt ragadt őskövület zenekarba) mára elmondhatjuk, hogy szervesen beilleszkedett a legendás csapat soraiba; a megfáradt Lee Kerslake távozása után jót tett Mick Boxéknak a vérfrissítés. Sokadik magyar koncertjén a tavaly napvilágot látott Outsider c. lemezét hivatott népszerűsíteni a veterán zenekar. Ők a címre reflektálva valóban igazi kívülállók; tesznek rá magasról, mi a trend, mit lehet eladni, csak játsszák, ami belülről jön. Noha voltak botlásaik a 70-es évek vége felé, amikor is John Lawtonnal a mikrofonnál egy limonádébb, poposabb stílussal próbálták megcélozni a közönség hard-rockot nem preferáló részét (nem is játszanak abból a korszakból semmit, meg azok lényegében a kiválása óta szólóban tevékenykedő billentyűs-énekes-gitáros-dalszerző Ken Hensley nyomására születtek elsősorban; ő erőltette a „se hús, se hal” irányvonalat, amivel aztán két szék között a földre estek), a 80-as évek közepére a Conquestes fiaskó után sikerült visszatalálniuk ahhoz a fajta hard-rockhoz, ami nekik a legjobban áll. A sajnálatosan fiatalon elhunyt David Byron helyére is sikerült méltó utódot találniuk annyi próbálkozás után, mivel Bernie Shaw tkp. bármit csont nélkül elénekel, ami az utánozhatatlannak hitt Byronnak ment. Shaw már ráadásul több időt töltött a Heepben, mint Byron (1986-ban csatlakozott), a rajongók is elfogadták őt, így annál is inkább megkérdőjelezhetetlen a pozíciója a Uriah Heep családban. Egyből három perfekt albummal indított anno a társaság vele: Raging Silence, Different World és Sea Of Light, ezek noha nem hoztak kirobbanó kereskedelmi sikert, de legalább újra sínre tették a zenekart a 90-es években. A Sweetből importált Phil Lanzonról se feledkezzünk el: bár inkább tűnik háttérembernek, valójában tökre megbízhatóan hozza a Ken Hensley-s témákat, jóllehet a mostani koncerten meglehetősen kevés szerep jutott a Hammond orgonának, amely hangszer a Deep Purple hangzásának is meghatározó összetevője. Sokáig úgy tűnt, hogy a Wishbone Ash-t és David Bowie kísérőzenekarát megjárt Trevor Bolder is bebetonozta magát a Heepbe, aztán egyszercsak derült égből villámcsapásként jött a hír 2013-ban, hogy elhunyt. Őt azóta a Zodiac Mindwarp zenekarából ismerős Dave Rimmer helyettesíti.

A Speed Of Sounddal nyitottak az aktuális Outsider lemezről, majd még úgy kb. három-négy szám erejéig a kevésbé ismert újabb számokon volt a hangsúly. Ezek közül nekem a zúzósabb, légkalapács erejű riffre épülő The Law fekszik leginkább. Énektémák terén is közel áll a Heep igazi védjegyeihez. A hangzás eleinte kicsit kásás volt, de a zenekarral egyetemben idővel a keverős is belemelegedett szerepébe és egyre élvezhetőbbre varázsolta a soundot. A Sunrise-ig kellett várni az első klasszikus nótára, ezt már a jelenlévők közül láthatóan mindenki ismerte. A korai UH-re oly jellemző progosabb oldalt ez a szám domborítja ki az egyik legbámulatosabban. A Stealin’-re pedig már éneklés is kialakult itt-ott a publikum soraiban. A populárisabb nótáik közül kétségtelenül az egyik legjobb ez. Mindenképp üdvözlendő, hogy nemcsak azok voltak jelen a nézőtéren, akik együtt öregedtek a bandával, hanem fiatalabbak is voltak egész tisztességes számban, köztük helyes, szépszál lányok is. 🙂 Remélem, megtartják, ezen jó szokásukat és eljárnak több minőségi koncertre is! A The Magician’s Birthday címadójával újra csak a progos vonal került előtérbe. Ezután megint újabb dalok következtek sorjában, amik bár összességében nem rosszak, megvan bennük a hamisítatlanul „jurájhípes” jelleg,  de azért szemlátomást tapasztalható volt, hogy a legtöbben nem ezek miatt jöttek el; a közönség részéről láthatóan fagyás volt ezeknél a tételeknél. A What Kind Of God vitathatatlanul egy kiválóan felépített opus, ami a társulat lírai, progresszív és hardosabb oldalát egyaránt belesűríti majd’ 7 percbe, de mit lehet tenni mégis, ha a nézők jobban izgulnak egy July Morningra, vagy egy Lady In Blackre?

Nem kellett aggódniuk, természetesen megkapták azokat is. De ne szaladjunk úgy előre, elővezették a One Minute-ot, ami az Outsider klipes dala és címével ellentétben nem egyperces téma, a Heep nem akar rádióbarát lenni és nem is grindcore. A Can’ Take That Away után jött az ösrajongók számára a megváltás a July Morning képében. Ez az együttes valaha született egyik leggyönyörűbb balladája, levezetése pedig nem kérdés, hogy ott van a hard-rock legkatartikusabb momentumai között. A July Morning a Heep Child In Time-ja, ha ezt lehet mondani, a különbség annyi, hogy amíg a Purple már nem erőlteti koncertjein az említett líraiját, addig a Uriah még mindig elő tudja adni a July Morningot és még mindig tökéletesen!

A ráadás nem is szólhatott volna másról, mint a slágerekről. Jöhetett a Lady In Black, ami a németeknél hetekig listavezető volt és nálunk is nagyon sokan szeretik. A Gypsy a jól eltalált alapriffjével igazi dörgedelem a mai napig, be is indult rá az ugrálás részemről. Nem véletlenül dolgozta fel a Raging Speedhorn. Az Easy Livin’ meg az abszolút csúcs, ha a Uriah Heep indulóiról van szó! Ennél méltóbb lezárást aligha produkálhattak volna Boxék.

Több klasszikus dalt ugyan elbírt volna ez a koncert, de ettől függetlenül vérprofin, színvonalasan nyomták az öregek, akikben még mindig ott ég a spiritusz. Mivel idén ünnepli megjelenésének 40. évfordulóját a Return To Fantasy, illetve az Equator a 30-at, az elején említett Sea Of Light pedig 20 éves lett, nem bántam volna, ha ezekről is megemlékeznek jobban (ha már itt tartunk, érthetetlen, hogy a Pete Goalby által fémjelzett korszakból sem tolnak semmit, pedig pont vele vették fel azt a fonalat újra, amit valahol a 70-es évek vége táján elejtettek). Kár, hogy a zenekar helyett nekem jutott eszembe eme ötlet. Az új számokkal teletűzdelt best of progi így kicsit karcsúnak hatott.

Mindettől függetlenül azért jó tudni, hogy vannak, jól érzik magukat, élnek-virulnak, a kérdés már csak az, hogy ha már ők sem lesznek, vajon ki fogja tudni átvenni a helyüket? Mert az biztos, hogy Sabbath, Zeppelin és Purple copy-k már régóta ezrével szaladgálnak világszerte. Nem a tájékozatlanságomról szoktam híres lenni, de még eddig egyetlen olyan csapatról sem hallottam, amelyik a Heep iskoláját követné minden tekintetben. Az idő majd választ ad erre a kérdésre is.