Eclipse of the Sun – Komor death és doom metal zenére igazi életigenlő szövegek születtek – premierinterjú

Armand

2020. április 25.

1

A mai nap folyamán jelent meg a székesfehérvári, doom/death metalban utazó Eclipse of the Sun zenekar új nagylemeze. A stílusában majdhogynem egyedülállónak mondható csapat 2008 óta elkötelezett híve a műfajnak, ami valljuk be, igazából csak egy szűk, mondhatni megszállott réteg zenéje. Hogy ennek mi is lehet az oka? Erről, valamint aktuális új lemezükről egy premierinterjú keretében kérdeztem a zenekar frontemberét, szövegíróját, Szöllősi Dánielt.

Szia Dani, üdvözöllek! Utoljára 5 éve voltunk kapcsolatban az akkori első lemezetek megjelenése, a Daimonion kapcsán. Mi történt az óta veletek?

Szia! Köszönöm az újabb felkérést, igen, az az interjú már elég rég volt. Nem vagyunk egy túlságosan sokat ugráló zenekar, pont olyanok vagyunk, mint a zenénk. Az elmúlt körülbelül öt évben átestünk némi tagcserén, vagyis lett egy új dobosunk Antal Dávid személyében. Ő egy diplomás dobos, így most már legalább egy valódi zenész is van a csapatban. Nagyon hamar beilleszkedett közénk, mert nemcsak zeneileg kiváló, de emberileg is nagyon szerethető személyiség. Volt is néhány koncertünk vele az elmúlt évek alatt, ezek mindegyike remekül sikerült, köszönhetően neki is, meg annak, hogy ezen a téren is sokat fejlődtünk ebben az időszakban. Igyekeztünk mindig egyre jobbak lenni a színpadon is, jobban megtalálni önmagunkat, erősebbé tenni a hangzást, látványosabbá és egyedibbé a megjelenést. Úgy látom, hogy mostanság be is értünk minden ilyen szempontból. Aztán persze, ami még megemlítendő velünk kapcsolatban, ami ennek az interjúnak is az apropóját adta, hogy írtunk egy új albumot, ami az orosz Satanath Records gondozásában jött ki április 25-én.

A Daimonion egy meghatározott koncepcióra, még pedig Dan Ibiru démoni belső utazásaira épült. Az a történet lezáródott, vagy valamennyire folytatódik a hamarosan megjelenő második lemezeteken?

Az a történet lényegében lezáródott anno, az album utolsó dalával be is fejeződött Ibiru sztorija. Bár, hogy pontosan mi is lett a vége, azt persze, ahogy akkoriban is mondtam, nem fedte fel pontosan a záró mű sem, arra csak utalások voltak a dalszövegben.

És akkor teljesen aktuális a kérdés: Új lemezetek, a Brave Never World koncepciója most mire épül?

A Brave album egyik koncepciója, mikor nekiálltam a dalok megírásának, pont az volt, hogy most ne legyen koncepció, legalábbis szövegi téren ne. Mivel egy valódi koncepció alapú dalcsokor megírásakor eleve meg van kötve bizonyos szinten az alkotó keze – már ha nem csak annyit jelent a koncepció, hogy van valami sztori, ami alá zenét is rakunk –, ezért ezt most szerettem volna elhagyni, és inkább arra koncentrálni, hogy a lehető legszabadabb módon alkothassak zenei téren. A dalszövegekkel valójában egészen az énekfelvételek megkezdéséig nem is foglalkoztam, akkor álltam neki összegyűjteni azokat a gondolatokat, képeket, ötleteket, amik az évek alatt valahol mélyen a fejemben és a telefonom jegyzeteiben felhalmozódtak. Ettől függetlenül, ha jobban megvizsgáljuk, akkor fellelhető néhány közös pont a dalszövegek közt. Az elmúlt években nagyon sokat változtam, sokkal érettebb személyiség lettem, úgy vélem, és akár úgy is fogalmazhatnék, hogy megtanultam élni. És ez valahol szinte minden dalban visszaköszön. Kissé kettős is ilyen szempontból ez az album, mert a komor death és doom metal zenére igazi életigenlő szövegek születtek.

A lemezre nyolc dal kerül fel, ami gondolom hossza munka eredménye. Konkrétan mikor születtek meg a lemez első témái, komolyabb ötletei, munkálatai?

Ez egy jó kérdés, ha jól emlékszem, akkor már a Daimonion megjelenése után fél évvel megírtam az album kb. harmadát. Aztán persze eltelt még egy-két év, ez idő alatt megszülettek az újabb témák, dalok. Volt több olyan szám is, amit aztán idővel kidobtam, mert nem éreztem már magaménak. Így aztán körülbelül 2018-ra volt tehető az az állapot, amikor már a dalok begyakorlási és feljátszási fázisába értünk.

Az első előzeteseket hallva örömmel nyugtáztam, hogy továbbra is megmaradtak zenétekben a jellegzetes, súlyos, doomos és dallamos részek, az igazi Eclipse of the Sun ízek, ha mondhatom így. Röviden, hogyan mutatnád be az album dalait?

Örülök, ha szerinted is van olyan, hogy a zenei világunkra jellemző íz, én is így vélem, sőt, azt hiszem, hogy most még jobban sikerült megtalálni azt a receptet, amit mindig is ki akartam sütni. Az album minden dalát talán most nem vesézném ki egyesével, nem is nagyon lenne értelme, hogy elmagyarázzam azt, amit meg is lehet hallgatni. Az biztos, hogy ezek a dalok most sokkal érettebbek lettek, mint bármelyik eddigi anyagunk. Tudod: a metalos részek még metalosabbak, a dallamosak még dallamosabban, az unalmas részek még unalmasabbak. Viccet félre téve szerintem tökéletes mennyiségben keveredik bennük a zenénkre jellemző két világ, a főleg a brit doomra jellemző death és doom metal egy olyan elegye lett most ez az album, amire hihetetlenül büszke vagyok, és amilyet mindig is szerettem volna készíteni. Régebben a zenénkben több volt a klasszikus értelemben vett metal, a heavy vagy power metal, de ez most szinte teljesen eltűnt, pontosabban kevésbé markánsan emelkednek ki a power riffek a többi közül, ez vélhetőleg annak is lehetett köszönhető, hogy ezek az alkotások most 100%-ig csak az én ötleteimből születtek. Egyszóval egy sokkal egységesebb zenei világot sikerült most létrehozni, és szeretném, ha innentől most már ez is lenne a mérvadó számunkra. A súlyos, atmoszférikus, néhol szélsebes, néhol ultra lassú, sokoldalú, de sosem öncélú, szenvedéllyel és érzelmekkel teli metal.

Brave Never World lemezetek április 25-én jelenik az orosz Satanath Records és a More Hate Productions közös kiadásában. Mindkét kiadó neve meglehetősen jól ismert az underground világában. Velük, hogyan kerültetek kapcsolatban?

Sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan is lehetséges egy magunk fajta zenekarnak egy ilyen albumot megjelentetni. Végül arra jutottunk, hogy főleg külföldön van értelme a promóciónak és a kiadásnak, mert ami itthon megy mostanság a metal életben meg úgy általában véve a zeneiparban…nos, nekünk ahhoz nem sok közünk van, és ez nem is feltétlenül baj. Úgyhogy egész egyszerűen elküldtük az albumot néhány külföldi death-doom metal kiadónak, hátha megtetszik nekik. Többen is jeleztek, hogy érdekelné őket, és a legszimpatikusabb számunkra a Satanath Records volt. Eleinte féltünk, hogy nem lesz semmi a megjelenésből, mert mikor elküldtük az anyagot, akkor nagyon bejött nekik, de sajnos már erre az évre szinte végig be voltak táblázva, és azt mondták, hogy ha nem sikerül megoldaniuk, akkor csak november környékén fogják tudni megjelentetni az albumot. Mi ebbe nem akartunk belemenni, mert nem akartunk még egy évet várni a megjelenéssel, de aztán szerencsésen alakult a dolog, és a More Hate segítségével megvalósult az, amit mindannyian szerettünk volna.

Hazai viszony latban gondolom esélye sem lett volna egy ilyen kiadványnak?

Szerintem hazánkban kb. semmilyen kiadvánnyal nem tudsz már évek óta érvényesülni igazán, legalábbis metal szempontból. Egyrészt nem igazán vannak kiadók vagy terjesztők, akik mégis, azok is kb. csak azt nézik, hogy hogyan lehet lehúzni a zenekarokat pénzzel. Persze, mindenkit meg lehet érteni valahol, mindenki pénzből él. De mi már évek óta tudjuk, hogy ha irgalmatlan mennyiségű pénzt és kenőpénzt tolnánk a marketingbe és a koncertezésbe, akkor sem valószínű, hogy eljutnánk oda, ahová el kéne ahhoz, hogy már ne mi fizessünk azért, hogy mások szórakozzanak. Hogy ez a pop zenében is így megy-e mostanság, nem tudom, de egy death-doom metal banda esetében biztosan. De mielőtt bárki félreérti, ez nem panaszkodás a részemről, csak realitás. Az elmúlt évek alatt megtanultam ezt elfogadni, ahogy azt is, hogy ha egy külföldi kiadó fantáziát lát a zenénkben, akkor az kb. a maximum, amit egy magunkfajta zenekar elérhet. Szóval semmi okom, hogy panaszkodjak.

Ha már a hazai viszonylatoknál tartunk, idehaza ma mennyire is beszélhetünk death/doom metal vonalról?

Szinte semennyire. Doomról se nagyon, már ha a stonert, a Down-féle metalt nem sorolom ide, mert azokból persze nálunk is Dunát lehet rekeszteni. De azokon túl már alig találni valamit.  Ettől függetlenül van néhány banda, akikre érdemes odafigyelni, és akiket mi is szeretünk és hallgatunk. A Devil Seed, a Sentio Ergo Sum, vagy a Zivatar mind-mind üde színfoltjai a magyar doom metalnak, és persze ott vannak a már régebb óta létező, ismertebb bandák is, mint például a Reason vagy a Magma Rise.

Azért az érdekes, hogy míg a ’90-es évek derekán és annak végén idehaza zömével hemzsegtek az ilyen stílusú zenekarok, mára jó, ha négy-öt ilyen csapatot, ha fel tudnék sorolni. Szerinted mi lehet az oka, hogy a kétezres évek nem kedveztek idehaza ennek a műfajnak?

Engem inkább az érdekelne, hogy akkoriban miért volt olyan erős ez a szcéna. Mert ha jobban megnézzük, akkor ez a fajta zene sosem volt annyira populáris, nálunk meg valamiért akkoriban ez legalább annyira ment, mint a heavy metal, ami pedig azóta sem vesztett az ázsiójából. Fene tudja. Talán annyi lehet erre a válasz, hogy utána két irányba ment el a magyar metal és rock. Az egyik oldal minél keményebben és minél technikásabban akart zenélni, a másik meg minél egyszerűbben, minél populárisabban, szövegcentrikusabban. Aztán most ott tartunk, hogy van egy rakat Tankcsapda-, Ossian– és Moby Dick-kópiánk, jó néhány technikás death és progresszív bandánk, meg persze nálunk is felütötte a fejét anno a stoner mánia, ami talán mára már lecsengőben van. Viszont a doom metal, főleg a death-doom egy olyan sajátos elegy, amiben nem elég az, hogy valaki eljátszhatatlan riffeket tud írni, és az sem, hogy koncerten le tudja szakítani az arcokat. Ebben a műfajban szükség van valami érzelmi többletre, mind az alkotó, mind a hallgató részéről. Erre viszont kevesen képesek, és még kevesebben vállalkoznak ma már.  Én ezt nagyon sajnálom, mert szerintem ma már nagyon kiváló zenészek vannak itthon is, nagyon jó dalszerzők, és nagyon örülnék, ha nekünk is lenne itthon egy Anathemánk vagy egy Swallow the Sununk.

Viszont velünk ellentétben ez a műfaj sok külföldi, főleg a latin-amerikai tájakon és Európa számos országaiban mondhatni újra a reneszánszát éli. Szerinted velünk lehet a baj? Hisz mondják: Sírva vígad a magyar! Ezek szerint mégsem szeretjük, annyira a „bánat” zenéket?

Én évek óta azt látom, hogy ha elmegyek egy buliba, legyen az metal vagy pop, az emberek csak visszafogottan állnak, esetleg tánc néven lépegetnek jobbra-balra. Szerintem ma már annyira leszabályozzuk magunkat, annyira elnyomjuk magunkban az életörömöt, hogy a legtöbben már csak topogni tudnak, mások meg csak ordítani. Ezért van az, hogy még a kortárs popzene is szanaszét van kompresszálva és hiányzik belőle mindenféle dinamika és dög, ezért van az, hogy minden metal album ugyanúgy szól, és ezért van az, hogy kétféle magyar rock zene létezik: az érzelemmentes technikás és a technikamentes hőbörgős. Meg aztán azt is hozzá kell tenni, hogy ahhoz, hogy az ember el tudjon merülni a bánatzenékben, el kéne tudnia merülni önmagában is, arra meg, legalábbis ahogy látom magam körül a világot, hogy az emberek folyamatosan önmaguk elől menekülnek, egyre kevesebben képesek vagy hajlandóak. Persze lehet, hogy mind ennek az egésznek semmi köze a dologhoz, és semmi sem valós abból, amit mondok. Nem akarok itt a nagy megmondó ember szerepében tetszelegni, mindenki döntse el maga, mit gondol erről az egészről.

Ha jól emlékszem 2013 környékén indítottál, vagy közöd volt egy nagyon jó nemzetközi válogatásanyaghoz, ami Catherdrals of Doom néven jelent meg, és a nemzetközi underground doom / funeral doom / gothic metalszíntér egy-egy zenekara szerepelt rajta. Ennek mi lett a sorsa? Ha jól tudom folytatása nem igen lett. Nem is tervezed a folytatását?

A célunk az volt vele, hogy egy kicsit vigye a nevünket nekünk is, meg azoknak a bandáknak is, akik nekünk tetszettek akkoriban a doom metal undergroundból. Ez szerintem korrektül meg is valósult. Persze lehetett volna csinálni még folytatást bőven, nincs is elvetve ez a gondolat, de ha egyszer megint belevágunk egy ilyenbe, akkor ahhoz már új dalokat is fel fogunk venni. Na, ez az viszont, aminek még nem jött el az ideje.

Te ugye az epikus, szimfonikus power metalt játszó Elfsong zenekar énekese is vagy, ahol szintén új dupla-lemezetek kiadására készültök. Ott mi a jelenlegi helyzet?

Az új album körüli mizéria, ami miatt már évek óta talonban van, pont a már fentebb említett zeneipari állapotoknak köszönhető. Most ott tartunk, hogy volt egy kiváló koncepciónk, ami mögül anno kihátrált a kiadó, ezért aztán önerőből kellett kitalálni és belevágni egy új útba, aminek lassan a végéhez közeledünk. A dalok már évek óta kész vannak, a felvételek is már régen elkészültek, csak maga a zenei kiadvány nem lett sajnos olyan, mint amilyet anno megálmodtunk. Persze így sem lesz csalódás majd az album, amikor megjelenik, mert a Denevér Stúdióban Töfiék hihetetlenül jó munkát végeztek, Fecáék pedig újfent elképesztő dalokat alkottak. És persze én is igyekeztem a lelkemet is kiénekelni magamból a felvételek készítésekor. Szóval jó lesz az anyag nagyon. És igen, dupla lesz, mert mivel már évek óta nő a külföldi rajongóink száma, és emiatt az igény is arra, hogy angolul is elérhetőek legyenek a dalok, egy komplett angol nyelvű válogatást is rögzítettünk az új album dalai mellé. Hogy pontosan mikor is lesz a megjelenés és milyen formában, igazából én magam sem tudom, de már nagyon várom, mert biztos vagyok benne, hogy akik eddig szerették a mi vagy a Cross Borns zenei világát, azok most sem fognak csalódni, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sok új hallgatót is sikerül majd megnyernünk magunknak ezzel a dupla anyaggal.

Ez a kiadván az utolsó klasszikus értelemben vett albuma lesz az Elfsong-nak. Mi lesz az után?

A tervek szerint mostantól nem albumokat, hanem csak dalokat, single-ket fogunk rögzíteni, és ezek mindig valamilyen képi világgal megtámogatva fognak megjelenni, nagy valószínűséggel angol nyelven. De aztán ki tudja még, mit hoz a jövő?

Kicsit kanyarodjunk el a zenétől. Ha jól tudom, te a civil életben tanár vagy. A jelen helyzet gondolom nemcsak zenészként, de magánemberként is megnehezíti az életedet. Te ezt hogyan éled meg?

Hú, ez kemény kérdés… ez most valószínűleg hosszú lesz. Igen, több mint tíz éve tanítok középiskolásoknak nyelvtant, irodalmat, etikát, erkölcstant és alkalomadtán kommunikációt, újságírást, filmkészítést, rádiózást. Meg még ezernyi más dolgot, mikor mi kell. És hogy mennyire nehéz számomra a távoktatásos munkarend? Mekkora kihívás ez most minden tanárnak? Kezdjük ott, hogy ez nem digitális oktatás, hanem távoktatás, ezt a két fogalmat folyamatosan összekeverik, egybemossák a médiában. Azért fontos meglátni a kettő közti különbséget, mert az előbbi csak annyit jelent, hogy a tanár a számára elérhető modern eszközöket is használja az oktatásban. Értek ez alatt internetes videókat, szoftvereket, segédanyagokat, valamint projektort, laptopot, esetleg a tanulók saját elektronikus eszközeit. Ez teljesen más, mint az, amit távoktatásnak hívunk, hiszen az valójában csak annyit tesz, mint ami régen is volt a felsőoktatásban, hogy a tanár nincs jelen a tanulási folyamatban, csak irányító szerepet tölt be, és a diák feladata a tananyag elsajátítása. Ha ezt tisztáztuk, akkor jöhetünk rá arra, hogy hiába várjuk el a tanároktól már évek óta, hogy legyenek digitálisak, használják a projektort, dobják fel az órákat videókkal, netes játékokkal, ettől még arra, hogy a távoktatási munkarendben hogyan működjenek, nem lettek felkészítve. Szóval most még az olyan tanároknak is, mint én, aki már évek óta digitálisan tanít, komoly kihívás mindent úgy megszervezni, hogy az optimális legyen diáknak, szülőnek egyaránt, legyen is valamilyen eredménye, és persze közben ő maga se őrüljön bele az alsóhangon is napi 9-10 munkaórába. Amibe persze sokszor nem fér bele az, hogy szülőként is jelen legyen az ember, gondolok itt a kollégáim mindennapi kálváriájára. Szóval én azt gondolom, hogy jelenleg, bár a magyar internet dugig van szokás szerint olyan általánosító véleményekkel, hogy mit hogyan csinálunk rosszul, valójában a magyarországi tanárok nagy része igen is vért izzadva, szívét-lelkét beleadva vetette bele magát az elmúlt egy hónapban a digitális és távoktatásos munka megszervezésébe, és ezért nem szidni kéne őket és folyamatosan önző szempontok alapján felállított elvárásokkal megnyomorítani, hanem elismerni a munkájukat. És a félreértés elkerülése végett: én sem általánosítok. Tudom jól, hogy hatalmas különbségek vannak tanár és tanár közt, mindenki ismer olyat a saját múltjából vagy jelenéből, akire igaz az, hogy nem való erre a pályára, na, de könyörgöm, vegyük már észre azokat az embereket is, akik az ellenpéldák. Jó lenne néha nemcsak azt meghallani a gyerektől, hogy melyik tanárát utálja, hanem hogy hány olyan van, akit nem utál, és esetlen még kedvel is. Persze mit is várok el egy olyan társadalomtól, amelyik még mindig ott tart, hogy a tanár az hülye, kulturálatlan, alulművelt szakbarbár, aki három hónapig nyaral, napi öt órát dolgozik, állandóan szünete van, és mindig csak panaszkodik, pedig mindig emelik a fizetését. Az az igazság, hogy az elmúlt közel egy évtizedben ez a szakma olyan szinten került mélypontra, hogy nem tudom, hogy valaha onnan fel fog-e tudni még állni. Emlékszem, amikor 24 évesen tanár lettem, akkor is rosszul kerestem, de mindenki, aki a környezetemben volt, büszkén vállalta, hogy engem ismer, hogy milyen jó fej tanár ismerőse, barátja van. Most meg 36 évesen ott tartok, hogy az állítólagos csillagászati összegű fizetésemelések mellett is rosszabbul keresek, mint bárki a környezetemben, és nemcsak én, de már konkrétan mások is szégyellik azt, hogy tanár vagyok, vagyis olyan hülye, hogy még mindig ezt csinálom. És igen, már én is elkezdtem magam átképezni, nem titok, igen, már nekem is vannak B és C terveim is, de ettől függetlenül még mindig imádok tanítani, odavagyok a diákjaimért, a munkahelyemért, és senkire le nem cserélném a kollégáimat. Csak hát az elmúlt évtizedben, ami a közoktatásban ment szakmai, még egyszer leírom, szakmai szinten, azt még eufémizmussal élve is csak ámokfutásnak lehet nevezni, és már mindenki, köztük én is, nagyon elfáradt abban, ami van. Az elhazudott tanárhiányba, az elképesztő mennyiségű felesleges adminisztrációba, a brutálisan sok órába, amire gyakorlatilag csak a szabadidődben tudsz felkészülni, mert az már a munkaidőbe nem fér bele sokszor, és abba, hogy már általános állapot az, hogy pont arra nincs se energiánk, se időnk, amire kellene: a gyerekekre. Valójában egyetlen pozitív hozadéka van számomra ennek a munkarendnek: nem kell látnom, nap mint nap hogy fáradnak bele kiváló szakemberek ebbe az egészbe, hogyan sírnak a tanáriban a szünetekben, hogyan nézegetik az álláshirdetéseket, és hogyan állnak fel és mondanak búcsút ennek a csodás pályának. Szóval egy szó mint száz, szerintem ez, hogy most gyakorlatilag egy hétvége alatt át tudott állni a szinte teljes tanártársadalom egy számára teljesen idegen munkarendre, anélkül, hogy ahhoz bármilyen segítséget is kapott volna, bizonyítja, hogy igenis a magyar tanárok nagy része egy önállóan is dönteni képes, kreatív, odaadó szakember, akit nem ócsárolni kéne, mocskolódással, mindenféle hazug jelzőket rájuk aggatva elhallgattatni, hanem elismerni és meghallgatni. Na de akkor még zárásként visszatérve az eredeti kérdésre: én is, akinek már bőven van rutinja abban, hogy hogyan használjon mindenféle netes eszközt, rengeteget kell dolgoznom, nagyon sokat ülök a gép előtt, folyamatosan online vagyok, és igen, a szemem általában este hatra már kifolyik, de azért valahol élvezem is ezt, mert kreativitásra sarkall. Azt mondjuk, hogy távol vagyok nagyon sok olyan embertől, akiket kedvelek, még nekem is, aki erősen magának való, divatos szóval élve introvertált, rossz, de ezt elfogadom, és igyekszem a mentális egészségemet megőrizni. Amikor éppen nem valamilyen feladatot állítok össze vagy ellenőrzöm a beérkezett munkákat, nem valamilyen üzenetre válaszolok, vagy másnak segítek megoldani valamilyen szakmai problémát, olyankor edzek, kerékpározom, főzök, olvasok, élvezem az életet a négy fal közt, mintha nem is lenne odakint járvány.

Most egy jó ideig nem lehetnek koncertek, de egyéb tervek a jövőre nézve?

Az igazat megvallva sosem voltunk egy sokat koncertező banda, és ezen pont most szerettünk volna egy kicsit változtatni. De így? Nem tudom. Gondolom az elkövetkező hónapokban valamennyire rá fogunk feküdni a netes promócióra, hogy minél szélesebb körben menjen az új album híre. Meg, ismerve magamat, idén nyáron már biztos neki fogok állni új dalokat írni, általában a legkreatívabb időszakom pont ilyenkor, az írásbeli érettségik után szokott kezdődni. Hogy miért, azt, mondjuk, nem tudom.

Dani, köszönöm a beszélgetést. Üzensz valamit esetleg az olvasóknak?

Az ilyen kérdéseknél általában vagy valamilyen metalos sablon marhaság szokott jönni, vagy a marketing szöveg, esetleg valamilyen nagy életbölcsesség. Melyiket is válasszam? Akkor legyen ez: évek óta olvasom a Fémforgácsot, emlékszem, itt húztak már le többször is az Eclipse kezdete óta, hogy milyen borzasztó énekes vagyok. De ettől függetlenül nagyon szeretem ezt a webzine-t, mert hiánypótló. Elképesztő mennyiségű jó zenekart ismertem meg ezen az oldalon, szóval mindenki becsülje meg a Fémforgácsot, és hallgasson nagyon sok itt fellelhető zenét. Meg persze mindenki vigyázzon magára, vegyen maszkot szakállra, és hallgassa meg az új albumunkat, ha már úgyis ráér. De ha nem, akkor is, jó lesz háttérzenének a home office-ba.