A koncert bejelentésekor még nem voltam biztos benne, hogy tényleg meg akarom-e nézni a progresszív metal egyik esszenciális együttesének, az amerikai Dream Theaternek a három órás műsorát. Végül a rajongó barátok győzködésére jegyvásárlásra adtam a fejem és be is szereztem egy színpadhoz közeli ülőjegyet. Nem bántam meg, mert egy különleges estén vehettem részt.

Köztudott volt, hogy a banda jövőre ünnepli megalapulásának negyvenedik évfordulóját, így ezt megalapozták már az előtte lévő ében egy, az életművüket összefoglaló koncertsorozattal, amiben kaptunk egy jó adagot a banda korábbi munkáiból. Erre még rátett egy lapáttal, hogy az imádott első dobos, Mike Portnoy tavaly visszatért a banda soraiba. Így az ő munkásságát tartalmazó lemezekről kaptunk dalokat.

A koncert introja, azaz Bernard Herrmann Prelude c. dala a meghirdetett fél nyolcas kezdés előtt kicsivel csendült fel a hangszórókból, majd az együttes berobbant a színpadra a Metropolis Pt. 1: The Miracle and the Sleeper című szerzeményével, amit nagy ováció fogadott. Majd folytatódott a Metropolis Pt. 2. album első felvonásának első és második „jeleneteivel”, mint az Overture 1928 és a Strange Déja Vu. Ezek után következett a számomra emlékezetes dalok egyike, a nekem kicsit Panterás hangzású The Mirror.

A Dream Theater a hardcore rajongóknak is kedvezett ezen a turnén, mert például a Hollow Years-ből nem az albumos, hanem az 1996-os demó verziót játszották el! Megkaptuk a Constant Motiont, majd az első setet az As I Am zárta. Aztán a banda elbúcsúzott és bejelentette, hogy húsz perc szünet következik. Ezt megelőzte felvételről Angelo Badalamenti és David Lynch – Dance of the Dream Man dala, majd a hangszórókból a szünet alatt a Dream Theater dalainak nagyzenekarai átiratai szóltak.

A szünet után az új dallal tértek vissza, ami az októberben debütált Night Terror volt. Ez okozott is egy vicces jelenetet a koncerten, hiszen az énekes James LaBrie lekéste a dal elejét, amit a többiek már javában játszottak.

Az új dalt a lassabb dalok követték mint például az Under a Glass Moon, érezhetően az első felvonás után kicsit visszább vettek a rohanásból, és már nem kaptunk annyi zúzást a koncert második felében. Játszották a Stream of Consciousness felvezetéseként az elszállósabb, lágyabb Vacant-et. Majd megint egy kis szünet jött ráadásként, de még előtte a banda eljátszotta az Octavariumot, amit a billentyűs Jordan Rudess hosszú szintetizátoros szólója vezetett fel. Személyes kedvencem lett ez a dal is a koncert alatt.

A rövid szünet után az Óz, a csodák csodája című musical No Place Like Home jelenete vezette fel a koncertet is indító Metropolis Pt. 2. album második felvonásának két dalát, mint a Home és a The Spirit Carries On, majd a koncertet a slágeres Pull Me Under zárta.

Én személy szerint meg voltam elégedve mindennel a koncertből így alkalmi hallgatóként, mint James éneke, mind Mike dobolása és a színpadhoz szögelt John Myung basszusgitár játéka is, továbbá Jordan billentyűs varázslata is. Jól mutatott a hatalmas LED-fel a színpad mögött, de külön vizuálként nagyon tetszett a Jordan billentyűi előtt lévő hosszú kijelző is, amin épp a hanghullámok, vagy a leütött billentyűk látszódtak. A hangzás is kielégítő volt az ülőhelyen, mindent tisztán kihallottam.

Videók és képek: saját (Lawrence Live Vids)