Binary Order – interjú: szisztematikusan ösztönös

Winci

2022. január 3.

2

Bár már jó pár éve, hogy itt a Fémforgácson olyan stílusokkal ismerkedem, amiket korábban nem hallgattam. Ám még mindig a különböző rock/metal hangzásokat vegyítő, főleg mélyebb hangvételű zenei irányzatok útvesztőjében bolyongok. Igaz, ez egy olyan labirintus, ahol én sem érzem magam kényelmetlenül: a sokszor hegyes szúrós gallyak között mindig akad valami új virág vagy termés, amit megcsodálhatok. De azt biztosan állíthatom, hogy a bármilyen dark/ambient/black/industrial/metalcore/modern metal/doom/sludge szcéna, illetve ezek furcsa keveréke az, ahol a legextrémebb hangulatú zenéket lehet találni. Érdekes feladat lenne egy (brit) hálózatelméleti szakember vagy tudós számára, hogy számszerűsítse ezek keveredését és a szórakoztatás szintjét – talán még IgNoble-díjat is megérne. Az biztos, hogy az itt található zenék nagy része (pontosan hol?) nem igazán szorítható be stílushatárok közé. A tetszésüket/nem tetszésüket pedig semmiképpen sem lehet egy mesterséges intelligencia által generált algoritmussal leírni. Nemrég, ebben a kavargó áradatban bukkantam rá a brit Binary Order-re és legújabb albumára. A projektet Ben Blank mutatja be a Fémforgács hallgatóinak.

Mesélj nekünk a Binary Order projekt keletkezéséről.

A Binary Order egy a bátyámmal közös projektként indult (ő jelenleg a FreqFox néven jelenik meg a Bandcampen). Tizenéves koromban különböző zenekarokban játszottam, de azok mindig feloszlottak a kreativitás, vagy elkötelezettségi hiánya miatt. Így a húszas éveim elején/közepén kezdtem el teljesen egyedül zenét írni és producerkedni. A bátyám ekkor már elektronikus zenét csinált, és sokkal jobb volt a producerkedésben és dalszerzésben, mint én, így elkezdtünk együtt dolgozni. Úgy egy év után szétesett a dolog, de a nevet megtartottam, és megpróbáltam kitalálni, hogyan tudnám egyedül folytatni. Ami hatalmas küzdelem volt, és visszatekintve évekbe telt, mire eljutottam egy olyan helyre (konkrétan a Dunes-zal), ahol és amivel boldog és elégedett vagyok a teljesítményemmel.

Amikor a Dunes megírására került a sor, az tényleg csak annak kifejezése volt, hogy hol tartok akkoriban – 2020-telén. Hihetetlen elszigeteltséget éltem át, ami nem a járvány miatt történ, hanem inkább a saját hibáim és döntéseim miatt. Mindig is volt bennem egy kettősség, amikor a saját küzdelmeimről volt szó, a választás a küzdelem és a behódolás között, az önvád kontra a helyzetem javításának vágya stb. között, és a Dunes írásainak nagy része erre összpontosított. Akkoriban még nem igazán voltam ezzel tisztában, és csak azt írtam, ami magától értetődően jött. Csak utólag tudtam kitalálni a Dunes címet is. Ez az akkori állapotom szimbóluma. Az a kép, hogy elveszett vagyok a sivatagban, körülvéve a dűnékkel, ideális volt ahhoz, amit közvetíteni akartam.

Ez egy projekt vagy egy zenekar?

Egy kicsit mindkettő. Inkább egy projekt, de csak szükségből. Mindig is nehezen találtam más zenészeket, akiknek ugyanolyan szenvedélye vagy lendülete van, és ez arra kényszerített, hogy zeneileg ilyen önellátóvá váljak. Mindent én írok és építek, így ha valaha is átmennék egy zenekarba, az elég zökkenőmentes lenne.

Mik voltak azok a hatások, amik végül ennek a zenének a megkomponáláshoz vezettek?

Visszatekintve, a főbb zenei motivációm az, hogy nagyon szerettem volna egy metalosabb/bandásabb hangzás felé irányítani magam. A korábbi kiadványaimról azt hiszem, mindig hiányzott a Binary alapvető „zenekari” eleme. Azok az aspektusok, amiktől a zene úgy hangzik, mintha „igen, hangszereken játszanának”. Ezért megdupláztam a gitárokat és az éneket.

Olyan zenekarokat figyeltem, mint a Papa Roach, a Nine Inch Nails, a Silent Planet, a Dali Thundering Concept, stb. Ezek, persze, csak különböző zenekarok, amiket szeretek és szerettem az évek során. Tényleg beleástam magam a produkciójukba és a hangzásukba, hogy megpróbáljam létrehozni azt. A szintetizátor-darabjaimat erre az alapra rétegeztem, hogy végül valami egyedit hozzak létre, és eljussak a Binary Order következő szintjéra.

Az említett produkción kívül olyan zenekarokat és dalokat figyeltem meg, amelyekben sok sikoltozó és tiszta vokál szerepelt. Tudtam, hogy a Dunes-zal olyan dalokat akarok létrehozni, amelyek a durva versszakok és a tiszta refrének között ugrálnak. Sok időt töltöttem azzal, hogy igazán beleássam magam a zenébe, hogy kitaláljam a magam verzióját.

A zene alapján fogadok, hogy (időrendben visszafelé haladva) ismerős neked a Paradise Lost második korszaka, a Katatonia, a Sisters of Mercy, és a Dépeche Mode is, biztosan!

A lakótársam, aki sokat segített a produkcióban és játszott a Dunes-on, valójában rajongója a Paradise Lostnak és a Katatoniának is. A tavalyi év nagy részében a City Burials volt a lejátszóján. Noha én, személy szerint, nagy Dépeche Mode rajongó vagyok, kicsit kínos, úgy a 2000-es évek elején egy remix által találtam rájuk. Mike Shinoda (a Linkin Parkból) készített egy remixet az Enjoy the Silence-ről. Azt egyszerűen imádtam. Abban az időben kezdtem hihetetlenül unni az egyenes rock/metál hangzású zenéket, és egyre több elektronikus dolgot fedeztem fel. Végül belebotlottam az industrial metal műfajába, és onnantól kezdve egyre mélyebbre merültem annak hatásaiban. Ez vezetett oda, hogy elkezdtem hallgatni magát a Depeche Mode-ot.

Soha nem tudtam eldönteni, hogy a Violator vagy a Music for the Masses tetszik-e jobban. Ez, szerintem egy nagyszerű zene jele. Ráadásul mivel baritonista vagyok, a Dépeche Mode az egyik első zenekar volt, amire visszaemlékszem, hogy azt gondoltam: „a hangom tényleg működik, amikor ezt éneklem”. Volt egy ötletem, hogy egy nap csináljak egy feldolgozásalbumot, és mindig is tetszett a Walking In My Shoes ötlete.

Korábban már kiadtatok egy albumot Hunted by Wolves címmel, 2019-ben. Azt nehezebb volt megtalálni a neten. Én például a mostani kiadványoddal ismertem meg a zenédet. Másképp álltatok hozzá a terjesztéshez? Volt célotok egy szélesebb fórumra?

Igen, a Hunted tulajdonképpen már a harmadik volt (a Dunes pedig az ötödik). A terjesztésem mind az öt eddigi kiadványomnál azonos volt, de a Dunes-zal végre olyan hangzást hoztam létre – zeneileg és technikailag is -, amivel kapcsolatban nem érzem, hogy kompromisszumot kötnék. Így egy kicsit jobban toltam az albumot.

A Dunes tényleg az első lemezemnek tűnik abból a szempontból, hogy mit szeretnék, a Binary Orderről kialakuló kép által elérni. Van bennem némi késztetés arra, hogy újra-mastereljem/felvegyem az első négy albumot, mert szerintem rengeteg jó anyag van azokon is. De, majd meglátjuk…

2019-hez képest talán karcosabb, nyersebb lett a zenéd. A dallamos vokálok mellett a torzított vokálok is erőszakosabbak. Talán az elmúlt két év világméretű traumái tükröződnek a zenédben?

A Hunteddel a folkosabb és a rockosabb zene iránti szeretetemet akartam kifejezni – azt az albumot erősen inspirálták olyan zenekarok, mint a Thrice, Emma Ruth Rundle, a korai Chelsea Wolfe, This Will Destroy You stb. De tudatos törekvés volt, hogy minden egyes kiadványon egyre nehezebbé és súlyosabbá váljak. Ennek eredménye szól a Dunes-on. Mindig is azt akartam, hogy a Binary kifejezze azt, amin keresztülmegyek, mind szövegileg, mind zeneileg, és a törekvés a nehezebb és nehezebb hangzású dalokra és énekre, úgy érzem, őszintébbé és drámaibbá teszi ezt a kifejezést.

A Dunes felvételei során úgy döntöttem, hogy visszatérek a korábbi stílusomhoz, a kemény énekhez. Jó néhány hónapos gyakorlás volt, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen előadni a fry vokálokat, és megtanuljam, hogyan kell csinálni őket anélkül, hogy kárt tennék a hangomban. Azt hiszem, ez az erőfeszítés volt az, ami a Dunes-t valóban ilyen rezonanciára késztette.

Érdekes, hogy a legutóbbi, Dunes in 2021 című albumodon szinte minden dalod sztereó kiterjesztéssel működik, mint az egyik fülből a másikba kúszó finom hangok és zajok (lásd a Beautiful legelejét). Lehet, hogy a hi-fi szerelmese vagy?

Mondhatni, hogy igen. Azt hiszem, számomra a produkcióban mindig is érdekesnek találtam, amikor a különböző hangszórókból érkező hangok igazán felélesztik a zene hangzását. A hard panning használata, mint effekt, különösen a szintetizátorok és a pads esetében, egyfajta nagyszerű/epikus érzést ad a zenének. Szerintem nagyon jól illik is hozzá.

Másrészt a hard panning használata nagyobb teret ad a hangzásnak – ezt mindig is kedvelte, Remek példa akad rá a Pink Floyd Wish You Were Here című számában, ahol a lead és a ritmus az elején keményen pásztáz. És ugyanezt csinálom az Anchor and Demonsban is.

Aztán vannak olyan pillanatok, mint a Flood utolsó refrénje előtti visszacsatolás, ahol monóban jön, aztán amikor a beüt a refrén, az egész sztereóban jön át. A sztereó és mono mezők ilyen használata teszi lehetővé, hogy ne csak producer legyek, hanem kreatív alkotó.

Vannak olyan dalaid, amelyekben szinte zúgnak-bonganak a gitárok, bár inkább a háttérben, mint a fronton. A dobok és a basszus alatt a billentyűhangzás dominál. Máskor hosszasan hallgatunk hangulatfestő szintizajokat (pl. Dunes).

Köszönöm. A munkáimban nagy figyelmet fordítok az atmoszférára és a hangzásvilágra. Általában minden dal alatt végigfut egy atmoszférikus téma. Ez teszi lehetővé, hogy magának a dalnak a dinamikája vissza-visszacsatolódjon ahhoz, ami alatta fut. Az Erasedben például a Beautiful outro-ja valójában végigfut a dalon, és hallható az intro, a bridge, majd az outro alatt. Ha az összes háttérzenét kivennéd, akkor azok alapvetően önmagukban valamiféle ambient albumot alkotnának.

Amikor 2000 körül amikor meguntam a rock/metál zenét az elektronikus zene és a filmzenék felé fordultam. Manapság olyan előadókat hallgatok, mint Lorn, Oneohtrix Point Never, Zola Jesus, Purity Ring. Szóval a Binary Orderrel megpróbálom mindezt összekapcsolni, hogy valami igazán érdekeset és emlékeket felidézőt alkossak. Majdnem olyan, mintha egy nem létező film filmzenéjét írnám.

Miért ez a minimal art work megjelenítés? És ráadásul ezzel a komorsággal?

A Dunes az első album, ahol a Binary Order piramis logóját használom, és az volt az ötletem, hogy egy sivatagi tájat ábrázoljak, ami szinte idegenszerű megjelenésű, és magát logót mutatja be. Bemutatja, hogy egy sivatag milyen gyönyörű és nagyszerű tud lenni, miközben sivár és halálos. Valójában a Reddit HungryArtistnál találtam meg a művészt, aki az Instagramon wolfgr1nd néven szerepel. A művei hihetetlenek. Nagyon szerettem volna, ha a képek egy veszélyes, túlvilági hely vízióját tükrözik, ahogy a dalok próbálják felidézni. A minimal/fekete-fehér művészeti stílus. Segít még inkább idegen hangulatot adni az albumnak.

Ironikus, de mióta befejeztem a Dűnék című könyvet, nagyon belejöttem Frank Herbert Dűnéjébe (amihez hozzájárult a Denis Villeneuve-film megtekintése). Sok minden, amit a műben ki akartam fejezni, emlékeztet az Arrakis képi megjelenítésére. Ez csak egy véletlen egybeesés, de nem zárkózom el az összehasonlítástól.

Az album anyagát inkább zenének vagy hangulati mágiának tartod? Erről kérdezem, a mély nyitótételekre gondolva, mintha mindig valami tengeralattjárós filmzenét hallgatnék.

Nehéz kérdés, mert a Duneson nyilvánvalóan vannak hagyományos dalok is. Ritkán riadok vissza a versszak-kórus-versszak-kórus stílustól, de én ezt csak alapként használtam, aztán köré építkeztem atmoszférikus, ambient részekkel és soundtrack-szerű darabokkal. A címadó szám igazából csak a kötőszövet az Anchor vége és a Roads kezdete között. Aszámomra ez az egyik olyan pillanat, ami megmutatja, hogy a Dunes – és bizonyos mértékig a Binary Order – mi is akar lenni.

Mindegyik album úgy van megírva és megalkotva, hogy egyetlen hosszú dalként folyjon, mert számomra ez egy-egy pillanatfelvétel.

Egyszóval, hogy válaszoljak a kérdésedre: nem tudom [nevetés].

Szerkeszted a zenét, vagy inkább ösztönös, amikor a fent leírt hangulatot, egy lebegő, szinte szárnyaló gitárhangzás váltja fel?

Maga az alapvető dallam jön először. Általában tudom, hogy mit akarok csinálni egy dalhoz. Aztán megpróbálok egy nagyon nyers verziót lejegyezni, ami az elejétől a végéig hallgatható. A pad-ek és az atmoszferikus elemek nagy része csak később érkezik, amikor a dalok sorrendjét véglegesítenem a háttérelemekkel. Ezek a részek határozottan ösztönösebbek: érzem, hogy mi működne jól azon a helyen.

Mindig tíz dalt írok. Ahelyett, hogy végtelen ötletekkel állnék elő, van egy határ és egy cél, ami nekem jobban működik (így a tíz, mint 1 és 0 magához a Binary Order-megközelítéshez is elvezet).

Mit gondolsz, milyen közönséget ér el a zenéd? Meg tudod mérni?

Egészen a Dunesig a közönségem minimális volt. Nem bántam, mert a Binary Order egy önkifejezési lehetőség a számomra. Egy kreatív és érzelmi kiút, amit máshol nem kapok meg. Szóval a fogadtatástól függetlenül folytattam.

A Dunes azonban sokkal nagyobb visszhangot váltott ki. Csodálatos volt látni, ahogy az emberek kapcsolódnak hozzá. Néhány hozzászólást egéyszen szürreális volt hallani.

Hogyan látod, mennyire van igény erre a stílusra az hazai közönség körében? Emellett követet a neten, mennyire népszerű az album nemzetközi szinten?

Kicsit megszállottan használom a Spotify statisztikáit, igen, [nevetés] jó és új a számomra, hogy kiadok valamit és látom a pozitív fogadtatást, így megengedem magamnak, hogy egy kicsit élvezzem. Ezen kívül azt hiszem, hogy van valami érdekes abban, amit csinálok. Mindig is próbáltam olyan zenét csinálni, amit hallani akarok. Legalábbis próbálok olyasmit létrehozni, amit mások nem igazán csinálnak… De nem hiszem, hogy bármely zenész azt hinné, hogy teljesen eredeti zenét csinál, szóval…

Az album digitálisan vagy fizikailag is elérhető?

Jelenleg csak digitálisan. Szeretnék vinyl-kiadványokat is csinálni, de ez a kereslettől függ. Nyomtathatok 250 vinylemezt, de akkor persze nem, ha csak az anyukám veszi meg…

Hogyan játszod vagy tudod játszani ezt a zenét a színpadokon?

Jelenleg nem játszunk, a korábban említett, a társ-zenészek felkutatásával kapcsolatos nehézségek miatt elengedtem. A Binary Order így egy stúdióprojekt most. Voltak terveim élő stúdióvideók készítésére, de az még nem biztos, hogy megvalósul.

Hol és hogyan tudtok fellépni?

Ha lenne rá lehetőségem, szó szerint bárhol fellépnék!

Úgy gondolod, hogy van egy kialakult stílusod? Vagy a változás a legfőbb jellemződ? Mit tekintesz a zenéd határainak?

A Binary Order minden dala ugyanonnan ered, és lényegében ugyanazt próbálja kifejezni. Minden egyes albummal van egy zenei identitásom, amit meg akarok mutatni. A Duneson súlyosabb és metálosabb irányba akartam menni, és ezt el is értem. Így most ez a hangzás része annak, ami ma a Binary Order.

Ez izgalmas, mert még mindig úgy érzem, hogy felfedezem mind a zenét, amit szeretek, mind pedig azt, hogy mire vagyok képes. Talán egy nap túl messzire megyek, vagy talán a Binary Order utódját fogom megírni. Még mindig izgatott vagyok, hogy ezt csinálom, és ez minden, amire szükségem van, hogy folytassam.

Sok sikert kívánunk a jövőre nézve és köszönjük az interjút!

Én is köszönöm. Zárásként szeretném megemlíteni a barátomat és lakótársamat, Kirköt, aki a Demons végén hallható zongoradarabot írta és játszotta. Már köszörülte a torkát, hogy ezt még senki sem említette, így hát…: tessék.

Köszönjük és sok sikert Kirknek is!