Bornholm / Sallai Péter– Csillogó vásznak, sötét zenei háttér felett

Winci

2022. március 27.

0

A név után valószínűleg nem kérdés a két összekapcsolt gondolat azoknak, akik egyaránt ismerik a nemzetközi hírű grafikus/festő/lemezborító készítő Sallai Péter képfestő munkásságát és az egészen egyedi, úttörő zenei alkotásait, amit Bornholm nevű bandájával szólaltat meg. Ám vannak, akiknek Péter két énje közül az egyik inkább ismeretlen. Hogy mennyiben kapcsolódik össze, egyáltalán van-e értelme ennek a kérdésnek – azt hamarosan megtudjuk tőle.

Az interjúnak minden estre állandó aktualitást adna egy tucat hr/hm-lemezborító, de a Bornholm ötödik, lehengerlőre sikeredett albuma is. A Fémforgács olvasóinak ez utóbbi önmagában is jelentős mozzanat, hisz a leginkább pagan/black metal stílussal jellemezhető lemez olyan zenei réteghez jut el, akik nem a Billboard-listáról tájékozódnak. Kezdjük hát Sallai Péter szavaival a néhány hónapja a legnagyobb európai független rock/metal zenei kiadónál, a Napalmnál megjelent lemezre kapott visszajelzésekkel. (Péter Győr Sándor és Winci kérdéseire válaszolt.)

Először is gratulálok az albumhoz, meglehetősen erős, meggyőző korong született hármatok játékával. Mennyire vagy elégedett, illetve vagytok elégedettek a lemez fogadtatásával?

Nagyon köszönöm a zenekar többi tagjának nevében is! [Sahsnot/Sallai Péter – gitár ének, billentyű, D. – dobok, Charum – basszus] Az igazság az, hogy csak kettőnké, ugyanis a lemez felvételeit Dáviddal ketten vittük végbe, de ez nem ritka ebben a műfajban. Mivel egészen 2020. januárjáig fogalmunk sem volt merre tovább, így a várakozásainkat is bőven felülmúlta, hogy egy ilyen kiadónál jelenhetett meg. De mindenképpen egy teljesen más szint, ami itt történik. Nem szeretem annyira vizslatni ki mit ír a zenekarról, vagy mi a véleménye egy adott lemezről, hiszen számomra ez művészi önkifejezés, nem törekszem megfelelésre. Ettől függetlenül sok minden visszajutott hozzánk és elmondhatom, hogy az album az eddigi legjobb fogadtatásban részesült. Mivel egy lemeznek kell pár hónap mire igazán eljut a közönségéhez, ez a többlet-érdeklődés inkább valahogy mostanában kezd érződni. Ad egyfajta plusz energiát a jövőre nézve, ez tény.

Arról már olvashattunk, hallhattunk tőled is, mennyire nem hullik az ember ölébe a siker ebben a műfajban. Emellett kiadóváltások, egyrészt a többre jutás vágyával, vagy éppen a kiadói működés eredménye miatt is arra sarkallnak, hogy megtaláld a legjobb fórumot. Elégedett vagy a kiadóval, a média megjelenéssel és azzal, ahogy ma eljuttok a rajongókhoz, és a lehetséges rajongókhoz?

Nem nagyon vannak mostanában koncertjeink, sajnos, érthető okokból. Ez azért változni fog hamarosan, de igazából ezt ott lehet lemérni. A kiadó, nemzetközileg, jelenleg egyike a legnagyobbaknak, ehhez nyilván és elsősorban a munkájuk vezetett. Szóval, itt nem nagyon lehet kifogást találni. Ami számunkra fontos, hogy a zenekar nemzetközileg felkerüljön a metal térképére, ez a lehetőség, szerintem, bőven megvan. Bár az is igaz, hogy ezek a dolgok nagyrészt rajtunk kívül történnek és nagyon ritkán mondja valaki az ember szemébe, vagy jut hozzá vissza közvetlenül, hogy sikeresebb lett. Ezeket a körülményekből lehet leszűrni. Ma már szinte újra hiánycikk lett az a fajta hozzáállás, amit mi képviselünk: valami igazi, nem evilági, nem a jelennek megfelelni akaró zene, hanem valami olyasmi, ami ez a kezdeti időkben volt. Kívülállás mindenen és szembefordulás mindenféle dologgal, ami mai. Nálunk nem lesz vegán életmód népszerűsítés, sem beállás valamiféle oldal vagy ideológia mögé. Szóval velünk nehezebb dolga van a médiának. Csakis saját magunkat képviseljük és nem nagyon szól párbeszéd másról.

A zenekarvezetésben kemény embernek tartod magad?

Ez attól függ mi számít annak. Nincs kiosztott napirend, vagy ilyesmi, ha erre gondolsz. Vannak olyan alap dolgok, amik egy zenekar működéséhez elengedhetetlenek. Sosem lehet kérdés, hogy valaki a hangszerén megfelelően felkészült-e, ha ez nem 100%, akkor igazából nem alkalmas erre a szerepre. Ez nem egy plusz, ez alap dolog. Másrészt, hogy a zenekar turnézhasson, dolgozhasson, megfelelő szabadság is szükséges, nem igazodhat valaki munkahelyéhez vagy pillanatnyi teendőihez. De ezeket jó előre tudni lehet, s van idő elrendezni mindenkinek a dolgait. Ha ezekkel gond van, nyilván meg kell húzni egy vonalat. Régen megy az a dolog, hogy hát itthon „kis pénz, kis foci” és kompromisszumokat kell kötni. Amikor valaki elhiszi, hogy bármiféle kompromisszum megkötése előrébb viszi, ott beleesett a csapdába. Nem véletlenül nem tart sok minden ott, ahol. Egy zenekarvezetőnek egy a dolga: a zenekar érdekét képviselni, nem az egyes tagjainak az irányítgatása. Megfelelően intelligens és felnőtt tagokkal be lehet látni mi az, ami belefér, mi az, ami nem. Egy zenekar mindig nagyobb, mint az azt alkotó emberek. Már rég a föld alatt lesznek, amikor a zenéjük még mindig ott lesz. Túl kell nőjön egy zenekar, mint intézmény a tagjain. Ez inkább egy ügy, aminek az érdekében az ember bizonyos döntéseket meghoz. Egy zene szellemi dolog, magasabb rendű, mint a halandó emberek, de általuk jön létre. Át kell látni a dolgokat, de a többieknek szintén. Ez nem kevés munkával jár, de ennek ez a módja.

Az átjön minden megszólalásból, milyen koncepciózusan elgondolod a Bornholm sorsát, jövőjét. Megesett már, hogy a lemorzsolódott társaid konkrétan visszaigazolták, hogy elszánt döntésed volt a helyes?

Tudsz olyan példát mondani erre, ahol nem ez történt? Nem követem mindenki sorsát, aki itt megfordult, de ha bármelyikük döntése lett volna a helyes, ma vele készítenél interjút, és mi már nem léteznénk. A tények azok tények.

Sokat játszotok külföldön, tán jóval többet, mint itthon. Ezt az egyszerre morcos-sötét-melankólikus-pusztító-borzongató-dallamos-zakatolós stílust itthon szinte az elsők között kezdtétek, sőt alakítottátok. Itthon, az egyre élettel telibb extrém/underground metal fesztiválok ellenére ritkán látni titeket. Nehéz prófétának lenni hazai környezetben?

Sosem találtam ki a saját zenénket. Mindig minden érzésből íródott, hiszen a zene egy lelki dolog, Fontos persze hogy valamennyire az elmélettel tisztában legyen, aki írja, de a fülnek szól és jó ha azzal is születik. Nem volt cél valamit elindítani, ez olyan, mint egy ujjlenyomat, mindenki másképp fejezi ki magát attól függetlenül, hogy besorolják egy stílusba. Ettől lesz felismerhető valami már az első hangokból. Valóban nem túl gyakran koncertezünk itthon. Az undergroundnak a mai napig megvan egy nagyon káros hozzáállása, ami hosszú távon belefáradást eredményez.  Történetesen az, hogy minimális honoráriumért a maximumot várják el, és ezért még valami elismerésfélét is be szeretnének emiatt zsebelni. Mennyire true, hogy benzinpénzért vagy nevetséges összegekért hajlandó egy zenekar fellépni, mondjuk egy fesztiválon, mert ezzel ő valamit életben tart. Pont, hogy ezzel végzik ki időről időre magukat zenekarok és nem jutnak egyről a kettőre. Vannak az úgynevezett szervezők, akik kitalálnak egy fesztiválnevet, majd a zenekarok oldják meg az estét, ő pedig távozik a bevétellel. Ez szinte hagyomány az undergroundban.

Mi már ebből rég kihúztuk magunkat és persze a közönség ebből vajmi keveset érzékel, csak azt, hogy se itt, se ott nem találkozik a zenekarral. Szeretjük kézben tartani a dolgokat és tisztában vagyok vele mi mennyit ér, hiszen sosem állt senki mögöttünk, mindent a saját kezével kellett az embernek összerakni, kifizetni. Egy bizonyos szint fölött már vagy nem éri meg a zenekart meghívni, vagy inkább mi magunk szervezzük meg a saját koncertjeinket úgy, ahogy azt mi akarjuk. Vannak persze kivételek, természetesen, de sosem tettem lakatot a számra ez ügyben. Egy zenekar lelkesedését nem szabad kihasználni, mert csak baj lesz belőle. Éppen ezért nem is nagyon van itthon olyan hatalmas szervezett színtér, mint külföldön. Ott nem így mennek a dolgok, nem is kérdés, hogy ha az egyik részről, megvan a maximális elvárás akkor a másik részről is. Nem csak ígéretek, meg nagy szavak hangzanak el. Persze, a saját hazájában mindenkinek nehezebb dolga van, mindenki maga szeretne előre kerülni és nem érdeke, hogy mást a maga kárára elismerjen. Jobb lent tartani mindent, mert könnyebben kezelhető. Jó ideje már sem a munkámban, sem a zenekarral nem kényszerülünk más feltételeire, ez egy olyan út, amit, ha nehéz is, bátran javaslok másoknak is. A világ kinyílt a kommunikáció szintjén, és éljenek vele bátran.

Az indulás és a korai évek hazai fellépései néha mostoha körülményeket jelentenek. A számos külföldi fellépésetek során – hogy érzed – a Bornholm nevére már megfelelő körülményeket biztosítanak a jó koncerthez?

Teljesen más, persze, semmi különbség nincs. Ugyanazon a színpadon, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan ellátás mellett játszunk, mint bárki más külföldi zenekar, aki mondjuk itt fellép. Emlékszem, egy fesztiválon még vizet sem kaphattunk a színpadra. Kint, ha kell, ott a hotel meg a catering és az ilyesmi nem kérdés. Valahol mintha a világ legdrágább dolga lenne itthon, mondjuk, pár üveg ásványvíz meg valami értékelhető kaja vagy egyebek. Nyilván, innen látszik ki mennyire becsüli az adott zenekart. Inkább nem költ erre, több marad. A megfelelő körülmények már 10 éve is megvoltak kint, ott ez normális, nem valami plusz.  A valódi elismerés nem a szavak szintjén kezdődik, azok egyik fülemen be a másikon ki; a korrektség az lemérhető dolog.

A koncerteknél a vizuális hatásra is figyeltek például a különleges fellépő ruhákban. Miért tartod ezt fontosnak, illetve mennyire gondolod azt, hogy ez hozzájárul a banda elismeréséhez?

Ez hozzátartozik a stílushoz. Sosem bírtam megnézni egy zenekart utcai ruhákban. Aki a színpadra kilép, az legyen több, legyen más. A Black Metalban pont ez az erős vizuális különbözőség vonzott először. Nem akartak úgy kinézni, mint egy átlagember, abban nekem semmiféle vonzó dolog nincs. Ne egy legyen valaki a többi közül, itt legyen olyasvalaki, aki sosem tartozott oda.

A színpad ki van emelve, nem véletlenül: ki kell emelkedni, ha valaki oda kimegy. Van az az ember, aki színpadi ruháját jelmezként viseli. Nekem a normál utcai megjelenés inkább olyan, hogy felveszem azért, hogy valahogy elvegyüljek abban, ahová egyébként még érintőlegesen sem tartozom. Minden kifejez valamit, sosem fogunk farmerben meg tornacipőben felállni a színpadra. Ezekbe a modern embert öltöztetik. A színpad nem az utca, ott legyen valaki önmaga. Az ember egy szellemi lény, nem pedig egy társadalomnak hívott kitalált bagázs egy tagja. Ezt kell kiemelni.

Mennyire merülsz el ebben a szellemi lény kérdésben? Mennyire része ez a hétköznapjaidnak?

Ha valakinek a hétköznapjaiból hiányzik a tudat, hogy ő több egy beszélő állatnál, akkor ott azért van probléma, haha… persze sok ilyen van… Az embert egyetlen dolog különbözteti meg az állattól, és ez egyáltalán nem az intellektus, bármennyire is imádják a tudományt manapság. Főleg nem a szeretet képessége, amit szintén kissé túlértékelnek és mivel nem kell hozzá különösebb teljesítmény, eléggé népszerű is, mint valami különleges dolog. Valójában ez a dolog az akarat. Ezáltal képes az ember az uralkodásra, ezáltal képes többé válni önmagánál. Ez az egyetlen dolog ami jelzi, hogy nem igazán az állati létből származik. Vannak persze ideológiák, amik azt hirdetik, hogy az ember képességei szerint dolgozzon és szükségletei szerint részesüljön a javakból, de ez gyakorlatilag a minőségbeli különbségek nélküli, oktalan állati létbe való visszasüllyedés. Minden nap többé kell válni valamivel, többé kell válnia valakinek önmagánál, ennek soha nincs vége. Persze ilyesmit kimondani a nagy egyenlőség korában szentségtörés, de hát a valóság ez. Nem kell foglalkozni azzal mit várnak el, mit szabad, vagy mik a lehetőségek. Mindegyik átléphető vagy figyelmen kívül hagyható, ha jelen van az akarat, az egy olyan dolog, aminek teremtő ereje van, amivel mindent el lehet érni. Természetes, hogy ennek tudatában kell lenni a mindennapokban.

Milyen formában jelenik meg a szellemi lét a dalszövegeidben?

Mint kérdés ez kissé zavaros, mert hogy jelenhet meg a létezés, vagy a szellemi síkon való létezés? Hiszen az egy létállapot, nem egy körülírható dolog, minden ezen a világon amit ember alkotott szellemi termék, így egy dalszöveg is. A szövegek egyáltalán nem fantazmagóriák, csak egy bizonyos módon megfogalmazott leírása a valóságnak. Minden teljesen komoly, és mindig van mögöttes tartalma, sok okkult vonatkozása.

Kikkel voltak emlékezetes koncertjeitek az utóbbi 3-4 évben (a covid-korlátozások miatt tolnám ki időben)? Említenél olyan bandát is közülük, akit szerinted mindenképpen érdemes lesz figyelemmel kísérnünk?

Amikor fellépünk mi elsősorban magunkkal foglalkozunk, tehát mindegy ki előtt, ki után játszunk, a koncert addig fontos amíg mi a színpadon vagyunk. Általában az első utam az öltözőbe vezet a koncert után. A másik az, hogy a számomra kedves zenekarok már vagy halottak, vagy nem léteznek. De, persze, nagyszerű zenekarokkal játszottunk, viszont az említett években szinte minden koncertünk önálló volt már. Egy fellépés olyan, hogy amikor kilép az ember a színpadra, megszűnik a külvilág, és legközelebb már a koncert után lesz önmaga. Ez a fajta átlényegülés, (hagyni, hogy valami más vegye át az uralmat a tudat és a test fölött) a legfontosabb. Ezért sokkal inkább ezzel a valamivel van kapcsolatom koncert közben, mint a közönséggel, vagy magával az esemény folyásával. Szeretek ezután pihenni, és ritkán nézek meg más zenekarokat, olyankor ők a főszereplők amikor színpadon állnak. Rajtuk múlik minden, nem azon, hogy én ajánlom-e őket vagy sem.

Még mindig ezt a témát körüljárva: szerinted lehet egyaránt külföldön és itthon is hasonló elismertségre szert tenni? (Ismerünk ugyanis több rock/metal stílusban hazai zenekarokat, akik megélik/megélték ezt a különbséget.)

Nem hiszem, hogy a metal, vagy a zenélés lényege a minél nagyobb elismertség elérése. A számomra nagy zenekarok sokkal inkább számítottak közellenségnek a maguk idejében. Ez sokkal inkább közel áll ahhoz, amit ez az egész metal dolog jelent. A popzene, ahogy a neve is mutatja (populáris) sajátja volt ez a mennyiségi szemlélet. Nagyon fontos, hogy ki az, aki elismer, a személye nem mindegy. Bizonyos esetekben egy szűk kisebbség elismerése többet jelent, mint ezrek hízelgése. Aki érti a zenét és ad neki valamit, azzal van bennünk valami közös, ezért születik meg lényegében, hogy megtalálja a zene azt, akihez szól. Egyébként, hogy amúgy mások mit gondolnak az hosszú távon teljesen mindegy. Hogy ezek az emberek melyik országban élnek, az független dolog. A különbség abban van, hogy más körülmények között, más esélyekkel tudja valaki a zenéjét átadni kint, mint itthon. Itt nem szeretik, ha a bekövesedett status quo megzavarásra kerül, aki főzenekar volt 10 éve az ma is az, aki előzenekar, az ma is az. Kivéve, ha valakinek más a pillanatnyi érdeke. Mi ebből nem kértünk. Döntse el a zene azt, hogy ki hova való. Ez kint sokkal egészségesebb.

Lévén a Fémforgácson kérdezem, pusztán a zenei stílusotok okán: szerinted mennyire underground 2022-ben a Bornholm?

Nem tudom, sosem érdekelt. Amikor mi ezt a zenét elkezdtük játszani, a példaképeink egyenesen istenek voltak, nem is emberek. Nemhogy nem a föld alatt, de a világ fölött léteztek számunkra. Ebből kifolyólag ez az underground mozgalom dolog, (már abból kifolyólag, hogy semmi sem létezett vidéken, ahol kezdtük, értelme se volt ennek) meg életérzés a számomra idegen volt. Budapesten találkoztam először ezzel, szimplán kívülállónak gondoltam magam addig is, és ma is így tekintek a zenekarra. Itt találkoztam azzal, hogy vannak ennek az egész undergroundnak úgymond „nagy alakjai”, akik számomra nem voltak azok. Attól, hogy valaki harminc éve mondjuk fekete nyakkendőt hord, ne kelljen már engedélyt kérnem tőle, ha mondjuk szeretnék magamnak én is egyet. Majd ő eldönti én lehetek-e az, aki vagyok… Ez így ment akkoriban. Voltak persze értékes dolgok, ma már nyoma sincs a valódi tartalommal rendelkező, a műfajt komolyan vevő nagy munkával összerakott fanzine-eknek mint a Stygian Shadows, Nightwalk vagy, mondjuk, a Casket Garden ahol igyekeztek ezt az egészet felemelni. Ma már inkább ez csak egy pozíció. Lennének nagyobbak, de nem megy, így kikiáltja magát undergroundnak. Semmi közöm nem volt ehhez: mi a dobozon kívül léteztünk, és ma is. Az underground szóról nekem csak a benzinpénz ugrik be, meg hogy „bocs, de a kocsiban kell aludni”.

A beszélgetés előtt említettem, hogy a napokban hallgattam az első lemezeteket, az eredetileg francia Melancholia Records által megjelentetett …On the Way of Hunting Moon (2005) albumot, amit a hazai Nail label az első EP-tekkel együtt adott ki (Awakening of the Ancient Ones2001). A sötét hangulatú zenék között a számomra ez egy megragadó alkotás. Mivel annak idején, amikor eljutott hozzám (2006), őszintén megvallom, nem ragadott meg, azt hiszem én is értem egy kicsit, mert most nagyon tetszik. A legutóbbi, 5. sorlemezetekhez egy hosszú út vezetett. Te milyennek látod ezt az utat? Tényleg hosszú volt, kanyargós, vagy előrefelé is, és akár visszafelé is egyenes, következetes?

Nagyon fiatal voltam, 22 körül mikor az a lemez született és tagság híján mindenféle félmegoldásokkal üzemeltünk akkoriban. Szimplán egy olyan anyag volt, amivel elindult ez az egész. Egy évig állt a fiókban, majd még egy évet a szerződéstől a megjelenésig és még egyet a magyar kiadásig. Az a lelki naivitás, amiben fogant, talán már nem hozható vissza, de a nyoma megvan a mai napig. Talán, ha nem pont akkoriban költözöm Budapestre, vannak koncertjeink külföldön és nem várok arra, ami magától nem jön el, más lehetett volna az eddigi út. De valahol így kellett lennie, hogy átalakulhasson belül az ember, megtapasztalja minden veszélyét a zenészlétnek, minden előnyét és hátrányát és ne vesszen el az ígéretek meg álmok között, ahogy sokan mások. Szerintem nincs olyasmi, amin nem mentünk át, és mindig a lehetetlen volt az egyetlen út a túléléshez. Amikor elkezdődik egy történet, akarat van belül, de az akarat és a valóság az nem mindig egyezik. Ha megfogod a kezét valaminek, el fog oda vezetni, ahova szeretnéd, de nem pont úgy ahogy elképzelted, ennek megvan a maga oka. Mindennek megmutatja az árát és számtalan döntést kell hozni, hogy tovább lehessen menni, ez nem egyszer igen fájdalmas. De ezért jut oda valaki, ahol van. Lemondott dolgokról, elfogadott másokat, megértette mi ez, ezt nem is lehet elvenni igazából. Szinte csakis akadályok voltak előttünk, sosem tartoztunk azok közé, akiket tolnak hátulról vagy alájuk dolgoznak, sőt… Olyan, mint amikor egy bokrokkal benőtt erdőn kell átmenni, a következő lépést talán látod és közben nagyon ijesztő dolgokkal találkozni és a végét sem látni. Ahová mész sosem láttad és lehet sosem fogod, de tudod, hogy ott van. Következetesnek lenni csak szándékban lehet ilyenkor, meg akaratban. Megérne majd egyszer egy külön témát, mert nincs olyan nap, hogy ne gondolnám végig.

Hányszor érezted vagy érezted-e valaha is, hogy ennyi, nem tudsz, nem akarsz több energiát ebbe tenni? Ha volt, akkor mi adott lökést, hogy mégis folytasd?

Soha és minden nap. Hogy az egészet abbahagyjam olyat soha, ha még át is futott az agyamon, nem gondoltam komolyan, értelmezhetetlen egy olyan élet aminek nem része a zenekar. De elfáradni el lehet minden nap, másnap majd folytatom. Vannak nehéz pillanatok, de azok nem döntenek el semmit. Elsősorban önmagáért csinálom ezt az egészet, nem pedig valami mellett vagy valami helyett, vagy valami olyan céllal, hogy számolgatni kelljen mi éri meg és mi nem. Semmit nem visz magával innen senki az élete végén, viszont amit maga után hagy az nem mindegy. Energia mindig van, mindig is volt. Meg kell sokszorozni az erőfeszítést ha valami nehéz, vagy kilátástalan, de különösen akkor amikor lehetetlen. Akkor kell a legtöbb munkát és energiát belefektetni valamibe, amikor teljesen esélytelen, tökéletesen véghezvihetetlen és mások is lemondtak róla. Akkor van értelme belefektetni a legtöbb energiát. Ez az amit nem tudnak megtenni azok akik feladják, ez az amihez nincs ereje a legtöbb embernek, ehhez akarat kell. Nem kell nézni semmit csak azt, hogy mit akar az ember. Az esélyek latolgatása vagy mások véleménye, jóslatai csak a kudarc igazolására valók. El kell felejteni. Nem a pénz, nem ígéretek, nem remény, nem valaki más, nem a műfaj vagy bármiféle egyéb dolog életben tartása miatt, nem a népszerűségért és nem másokért kell csinálni. Nem szórakozásból, nem vágyból, hogy majd ez vagy az legyen. Egyszerűen csak azért, mert így akarom, ezt tartom fontosnak, más dolgokat pedig nem, ennyi. Ettől függetlenül ha valamit magával hoz a fent említett dolgokból, az csak plusz, de nem mozgatórugója semminek.

Látod előre, hogy mit akarsz elérni a Bornholm–mal?

Szerintem, ha lenne ilyen konkrét dolog, akkor nem lenne értelme már. Ez egy eszköz az önkifejezésre, amíg az ember él, van mondanivalója és valamin keresztül ezt kiáramoltatja magából. A Bornholm ilyen, nem valamilyen célért jött létre, maga a cél ez az első pillanattól. Ahhoz, hogy ez jól működjön persze sok minden kell és amíg ezek a tényezők javulnak és fennállnak, addig nem nagyon lehet okunk panaszra. Nincs meg az, hogy szeretnénk itt vagy ott játszani ezzel meg azzal. Az ember kiad magából valamit a világ felé az pedig reflektál rá. Ez alakítja az életét, ez a kölcsönhatás juttatja el a világban sokfelé, ettől válik az élet egy utazássá. Hasonlít a pillangó hatáshoz, de mégsem csupa véletlenek sorozata. Az ember egy dolgot láthat előre biztosan: hogy idővel halott lesz. Amíg ez nem így van, bármit megtehet, csak meg kell tanulni ezt az utat járni, hogy meg is tudja tenni.

A dalokat, úgy tudom, javarészt te szerzed. Mennyiben hatnak rád a társaid, más zenekarok a színtéren [bár ez a kérdés már szinte okafogyott az előbbiek után  – szer.], vagy amikor együtt játszotok? Sőt, feltétezem, hogy többféle zenét hallgatsz, már csak a borítók kapcsán is: azok adnak eltérő impulzusokat?

Igen, ez így van. Mivel nálam ahogy egy zene hatására jelennek meg képek a lelki szemeim előtt, ugyanúgy ez fordítva is megvan. Azt a zenét játszom, amit magamban hallok, de persze alakul, finomodik, van vele munka. Megvan a sajátos hangulata a zenénknek, és ezt szem előtt kell tartani. Amikor zenélek, szinte sosem hallgatok zenét, csak belezavarna abba, ami szeretne kijönni, ne változtassa meg a formáját. Nem mindig a zene ad impulzust: egy látvány, egy élmény, egy olvasmány, egy emlékkép, benyomás, sugallat, bármi. Nem tudni honnan jön, csak keresztülmegy az emberen és a keze által megszületik, Ilyen a kép is, de míg egy kép azonnal hat, azonnal mindent lát a szem, a zenéhez kell idő. Ott, ez egy folyamat, mert a hallás másképp működik. Egy hang elhal ahogy megszületik és időtartama van, a zenéhez lelkiállapot kell, amit előidézhet sok minden, nem csak egy másik zene.

Született-e már olyan dalod/dalotok, amire azt mondtad, ez jó, de nem fog Bornholm dalként megjelenni? Mi lett, vagy mi lesz a nóta a sorsa?

Hogyne, rengeteg félkész dal kerül fiókba. Van, ami nem véletlenül, nem bizonyult jó iránynak, de van, amelyeknek bizonyos részei pont hiányzó elemei egy későbbi kompozíciónak. Nagyon ritkán lát napvilágot teljes egészében. Kritikus vagyok magammal szemben és amit félreteszek annak megvan az oka. Ahol alkotnak, ott tele a szoba összegyűrt vázlatokkal. Nem kell mindennek megjelenni, amit az ember csinál, ha nem olyan, azt ki kell dobni. Lehet, soha semmi nem lesz belőle, mert vannak dolgok, amiknek ez a sorsa. Ha kifejezetten jó a dal, de nem ide való, még lehet belőle valami más néven. Ilyenek is vannak, de hogy ezek milyen formában jelennek meg, ki tudja. Ha eljön az idejük és még mindig jónak gondolom, ki tudja, de lehet, hogy sosem lesz ilyen pillanat.

Az utóbbi Bornholm borító lenyűgűző. (OK, én szívesen veszek el az ilyen képek részleteiben…) A stílus, az ecsetkezelés kicsit idézi ahogy pl. az Archaic-borítót festetted. Az elmúlt évben azonban festettél sok csillogón habzó, fortyogó vizet, vibráló fémet és szinte tapintható hüllő pikkelyt ábrázoló művet. Ezt az olajos hatást a saját borítóidra és a neked kedves thrash-borítókra tartogatod?

Nem tudatos az ilyesmi, egyszerűen van, akikhez megy ez a világ, míg van, akiknek ez nem passzol. Nem tudok csak egyféle képeket készíteni. Van, ami én vagyok, de ez nagyrészt a zene jellegétől függ, no meg az arculattól, amit a zenekar képvisel. Ez munka és teljesen különválasztom a zenéléstől. Itt kizárólag a képet nézem és semmilyen kötődéssel nem kapcsolódom a zenéhez. Nem is jár a fejemben, hogy ez zenéhez készül. Vagy egy vizuális közeg, amiben megvannak a korlátok bizonyos zenekaroknál, mint egy védjegy. Ezen belül, ezt tiszteletben tartva készül el a kép. Nincs olyan, hogy egyik lemezhez készült borító kedvesebb lenne a másiknál, ilyenkor a zene abszolút nincs a szemem előtt. Csak a kép számít és annak a világa.

Hogyan dolgozol szívesen? Van, amikor nagyon fogják a kezedet a megjelenítést, illetve a technikát illetően? (Havancsák Gyulával is beszélgettünk az interjú keretein kívül arról, hogy azért gyakran kiderül, ez alkalmazott grafika és néha a megrendelő egészen konkrétan ad instrukciót.)

Nem nagyon fogja senki a kezem, mert nem tartom nálam képzettebbnek vagy felettem állónak a megrendelőt. Ő jön hozzám, hogy szeretne valamit, nem pedig fordítva. H ezzel megpróbálkozik jelzem ezt, ha pedig a ma divatos „ő fizet ezért ő mondja meg” érveléssel jön, akkor nem dolgozom vele. Ez ma már ilyen egyszerű. Vannak észszerű javaslatok és ezekből látszik az intelligenciaszintje annak, aki ezeket a javaslatokat teszi. Ha elfogadható és építő miért ne, ha akadékoskodás és próbál az alkalmazottjaként kezelni, akkor csúnya meglepetésben lehet része, bárki is az. Összességében minél nagyobb, elismertebb egy zenekar annál inkább rám bízza a képet. Tudja, hogy ez egy olyan munka, amihez magára kell hagyni valakit. Azért akar velem dolgozni, mert azt akarja, hogy én alkossam meg. A kisebb zenekarok azok, akik a sutábbnál sutább ötleteiket akarják megvalósíttatni valakivel, de persze nem mindegyik. Viszont nem nagyon dolgozom már kisebb bandákkal, egyszerűen nincs rá időm. Megfelelően kell lekommunikálni a dolgot és ha valamihez nincs kedvem, nem vállalom. Voltak nehéz évek, de ma már nem kell igent mondanom csak a pénz miatt bármire. Ki is alakul egy sokkal kiegyensúlyozottabb, partneri közeg sok zenekarral, és akkor valóban élvezet ez a munka.

Nekem sokszor úgy tűnik, hogy a számodra az európai nemzeti romantika festészete a meghatározó. Tán a gyakori történelmi, és erősen szimbolikus témák miatt is. Vannak kedvenc alkotóid?

Anno lehet hatott rám az is, de ez inkább már a saját világom. Előfordul, hogy olyan sűrű a munka, hogy aludni is alig van idő, szóval nem fogok közben galériákat bújni. Egyszerűen ez a képi világ áll közel hozzám. De ha olyanom van, belemegyek kísérletezésbe, minden egyes alkotás másképp születik. Kedvenc képeim vannak inkább, sosem az alkotó volt a fontos, hanem a képei. De rengeteg van és mindegyik más miatt. A történelmi szót nem szeretem, az egy ilyen nagyon mesterségesen egyoldalúan előadott kamuhalmaz a számomra. Az ábrázolásmód az, ami megfog, nem pedig az, amit ábrázol. Amit ábrázol azt a legritkábban gondolom úgy. Legyen egy képnek atmoszférája, egy valóban utánozhatatlan mágikus ereje. Művészet az, ami túlmutat az emberi képességeken és felfogáson, és nem is onnan ered. Nem ismerem el művészetnek ugyanazt, amit a világ többi része annak tart, szóval a számomra az, ami az utóbbi százegynehány évben a fősodorba került az nettó szemét. Ha a történelmet magát ideológiailag nézzük, az időszak van kétezer év is. Nincs meg bennem semennyire a tisztelet ezek iránt, csak azért mert mások elvárják. De néha nagyon ismeretlen, eldugott művek is tudnak inspirálni. Pont azért lettek mellőzve, mert szembefordultak mindennel. A világlátásom sem egyezik semmilyen oldallal sem, eszébe se jusson senkinek, hogy valami módon én bárki ügyét támogatom akár egy kép mondanivalójával is. Ma már ez nem történhet meg. Sokszor pont ez az, ami miatt felkérnek, hogy mutassam meg én miről mit gondolok.

Ahogy (gondolom)egy cukrász sem kóstol meg minden krémet a süteményekhez, ugye te sem hallgatsz meg minden bandát, akinek artwork-öt készítesz? De bizonnyal belehallgatsz és szeretsz képet alkotni – ez itt egészen helyén való – a zenéjükről.

Soha életemben egyszer sem hallgattam egyetlen zenekar anyagát sem mielőtt elkészült volna a kép, ha elküldte akkor sem.  Mivel jórészt ismert zenekarokkal dolgozom és fiatalon azért gyakorlatilag mindenen átrágtam magam, amiben gitár megszólalt, így pontosan tudom mi kell nekik. Ezért ennél a munkánál elengedhetetlen, hogy olyan készítse, aki ebben nőtt fel és ez a lelke. De nem, zenét soha nem hallgatok meg, sokszor még utólag sem. Számomra megvannak a kedvenc zenéim, ha hallgatok valamit arra fenntartom magamnak a jogot, hogy eldöntsem mi az [nevetés]

A korai hazai metal bandák (számomra ma is kedves) borítóitól jó messzire jutottál. Én meg tudnám mondani, szerintem melyik a legjobb tavalyi artwork-öd, de neked melyik a legemlékezetesebb?

Nem lehet ilyet kérdezni, hogy melyik a legjobb – [na ezt jól megkaptam – szer.]: az ember mindet maga készíti és nem rangsorolja. Sosem fogom rangsorolni a képeimet. A sajátunk persze emlékezetes hiszen ott a saját lelkemben turkáltam, hogy előhozzam, de nem kell elfelejteni, hogy nincs kötődésem a képhez, mint lemezborítóhoz. Nekem az egy kép, amihez, mint képhez van kötődésem, de történetesen egy lemeznek is a borítója. Mivel mint kép mindegyik az életem egy szakasza, a hozzá kapcsolódó élményeimmel, akár a magánéletből is, mindegyik előhoz egy emléket, ami hozzá kötődik. Egy illusztráció az életemhez. És csak én tudom mit illusztrál. Nehéz ebben kedvencet keresni. Nem zenerajongóként készítem a képeimet, egyszerűen egy vizuális közeg a zeneipar világa, amiben szeretek alkotni. A zene ezért nálam a zenekaron keresztül kap jelentőséget, ez egy más területről jön. Most, hogy belegondolok fogalmam nincs mi tavalyi vagy mi mostani, vagy mi azelőtti, hiszen fél évek vagy még több mire egyáltalán először az emberek szeme elé kerül, és azóta már lehet másik évet írunk, mint amikor készült. Rengeteg munka… nem is lemezborító hanem rengeteg merch és a közönségnek fogalma sincs, hogy azt is én csináltam, amit épp tegnap vett. Ezt döntse el a szemlélő, szerintem, nekem mind kedves.

Gondoltál már arra, hogy az első Bornholm-okat újra felvegyétek, felfrissítsétek és akár – az alkotásaidat ismerve meglehetősen puritán – logon túl pompás borítót kapjon?

Az egy ad hoc utólagos magyar kiadás volt. A demonak, mint minden lemezünknek is megvan a maga borítója, meg is található a neten. Az idén 20 éves (2002-ben jelent meg, sok helyen 2001. szerepel, mert már akkor megvoltak számok) és semmiképp sem veszünk fel újra régi anyagot. Annál rosszabb döntés kevés van, amit zenész hozhat, de tervezzük a digipack kiadását méltó formában. Épp a napokban egyeztettem pár régi taggal, szedtem elő sosem látott régi anyagokat, hogy felhasználjam a booklethez. De minden így marad és marad a Zichy Mihály-féle borító is, mi tiszteletben tartjuk a múltat, és masteren kívül semmit nem kap az anyag. Koncertfelvételt még elképzelhetőnek tartok, mint bónuszt, meg persze a maximális külalakot.

Arra rácsodálkoztam, hogy a legutóbbi lemez megelevenített borítójának az animációját nem te készítetted. Miért nem?

Nem nagyon van ilyesmire időm és ezt rábíztam a kiadó embereire. Ennyi tennivaló mellett, nem nagyon lett volna erre időm és nem is az én szakmám. A jövőben egyre több dolgot akarok külső emberekkel megoldani, hiszen nekem a zenekar körüli dolgokkal is foglalkoznom kell, Nem ülhetek egy számítógép előtt egész nap… Főleg, ha elkezdünk koncertezni, akkor már nem nagyon fogok egy jó ideig ezekkel foglalkozni.

Megvannak már a terveitek a hazai és a külföldi bulikra? Hol találkozhatunk veletek legközelebb?

Mi eddig sem láttuk semmilyen akadályát a koncertezésnek, ezt mások gondolták így, ebből kifolyólag amíg nincs valami bejelentve nem szívesen mondok semmit. Amint kikerül, mindent megteszünk, hogy informáljuk az embereket. Terv van rengeteg, kérdés, hogy megvalósul-e.

A budai Vokál Rockbisztróban (ami mondhatjuk a fővárosi underground zenei élet egy központja) te is rendszeres vendég vagy. Mesélnél erről a helyről?

Szimplán szemben lakom vele szóval nem kell túlmisztifikálni a dolgot. Nyúzó Imi barátomé, akit még a Garden of Eden időkből ismerek, de mivel 30 méterre van, így nem okoz gondot átugrani. De sok zenész megfordul itt, étteremként és kocsmaként is működik, egyedülálló hely.

Szerepeltél többek között az …and justice for art című kiadványban. Milyen folyamat során történik a felkérés?

Épp most leszek benne másodszor, de a Heavy Music Artwork kiadványokban talán még gyakrabban szerepelek. A Facebooknak a temérdek hátránya mellett megvannak az előnyei is, de általában megvan a személyes ismeretség már, szimplán barátilag és könnyedén megy.

Grafikusként négyszeres platinalemezed van? Milyen érzés egy elismerés?

Amikor az első aranylemezt kaptam, az különleges volt, de pont ilyen meglepetés ért amikor postán megkaptam a négyszeres platinát. Szépen mutat a falon és jó ránézni, de ezek díjak, amik nem változtatnak semmin. Kifelé jó képet mutat, nyoma az elismerésnek, de az élet megy tovább… Kevés embernek van és mindez szép emléke vagy inkább lenyomata egy múltbeli erőfeszítésnek.

Köszönjük az interjút és mozgalmas, sikeres évet kívánunk a Bornholm–nak is és neked is!