Bár a metalcore úgy vélem már rég túl van a zenitjén, ennek ellenére még mindig követem a színtér eseményeit. Legutóbb talán a zseniális CLEARxCUT buli kapcsán írtam le, hogy az esetek döntő többségében minden igyekezetem ellenére sem tudnak elkapni a régi metalcore nagyágyúk újabb-kori anyagai (mondjuk az új Killswitch pont zseni lett). Ennek ellenére, sokan még mindig bakancslistásak nálam. Ezek közül a csapatok közül való a német Caliban is. Így nem volt kérdés, hogy ezen a Back From Hell turnén megpróbálom őket elcsípni, főleg, hogy a körnek budapesti állomás is lett.

Az estét a finn Assemble The Chariots nyitotta. Fiatal és lelkes társulást kaptunk kezdésnek, akik mindent megtettek, hogy bemelegítsék a közönséget. Bár a csapat az internet tanulsága alapján mindenféle core-nak definiálja magát, nekem inkább olyan volt az egész, mintha mindenből összeszedtek volna egy kicsit, aztán a nagy egész meg tökre felejthető. Volt olyan szám ami totál Bleeding Through-t volt, a másik meg mondjuk The Black Dahlia Murder, hogy aztán átmenjenek váltott énekes metalcore-ba. Igazából a legnagyobb bajom az egésszel az volt, hogy nem állt össze a kép, hogy mi is itt a koncepció, mit is akarnak pontosan játszani. Olybá tűnt, mintha ezt ők se nagyon tudnák igazán. Egy 15 éve létező csapatnál azt hiszem ez azért elvárható. Ilyenkor már inkább irányvesztés szokott lenni, nem az, hogy még irány sincs.

A másodikként érkező dán Cabal-al az ismerkedés során egyáltalán nem sikerült barátságot kötnöm otthoni körülmények között, és talán még finoman fogalmaztam. Pedig az elmúlt években volt hype rendesen a csapat körül. De nagy szavakat és hangzatos mondatokat már mindannyian olvastunk régi és, az új bandák kapcsán egyaránt. El is engedtem ezt a dolgot. Nade történt aztán, hogy a dánok megcsinálták a nap koncertjét, elhomályosítva még a „fő attrakció” Caliban buliját is.

Kezdjük azzal, hogy a csapat egy ízig vérig színpadra termett bagázs. A karakteres frontember,  Andreas Bjulver mellett 1000%-on pörgött az egész csapat. Mindemellett, arra a pusztító, mindent elsöprő zenei csapásra pedig semmilyen formában nem voltam felkészülve, amit hallhattam.  Nem tudom, a frontember hangszálai miből vannak, de hihetetlen volt amit művelt. Emellé tegyél egy rendkívül brutális deathcore-ba hajló, de ennek ellenére fogós, breakdown-hegyekkel megtűzdelt muzsikát, melyben bármikor feltűnhet akár techno szerű dallam is (azóta már rá is kerestem mi volt ez a nóta, és meg is találtam, Snake Tongues címre hallgat). Egy szó, mint száz, nem emlékszem mikor volt olyan, hogy teljes passzivitással érkeztem egy csapat koncertjére, majd rajongóként értem haza. Itt ez megtörtént. Ha legközelebb lesz lehetőségem, mindegy kivel járnak felénk, én ott leszek!

Aztán In Hearts Wake következett. Ha röviden akarnám jellemezni, akkor tipikus ausztrál metalcore. Az ottani színtér nagyon erős ebben a stílusban (pl. Parkway Drive, I Killed The Prom Queen, Make Them Suffer, Thy Art Is Murder), de ez a csapat nekem mindig másodvonalasnak tűnt, még az ausztrál színtéren belül is. Ennek ellenére, a lehetőségeikből kihozták a maximumot. A színpadi munkával nem volt gond, mindenki kivette a részét abból, hogy egy élvezetes showt kapjon a nagyérdemű. De sajnos, azt kell mondanom, hogy az élő fellépés sem hozott közelebb hozzájuk. Semmi olyat nem láttam, vagy hallottam, ami miatt a későbbiekben is időt szánnék a csapatra.

Az est fő attrakciója egyértelműen a Caliban volt. Annak idején nagyon szerettem a csapatot, és bár nem voltak az első számú kedvenceim stíluson belül, a The Opposite from Within-t, az The Undying Darkness-t és az egy évre rá következő The Awakening-et rongyosra hallgattam. Azóta töredelmesen bevallom, egyik újabb kori albumukkal sem sikerült barátságot kötnöm, valahogy mindig visszakanyarodok ehhez a három albumhoz, ha a csapat zenéjére vágyom. Sajnos azt kell mondanom, hogy ezen az élő fellépés sem fog változtatni.

Ami elsőként eszembe jutott, hogy Andreas Dörner mennyit változott. Az én emlékemben még úgy élt, mint Brian Molko (Placebo) német reinkarnációja. Ezzel szemben most egy szakállas fószer állt velem szemben a mikrofonnál. A hangja viszont továbbra is nagyon rendben volt, csakúgy, mint a dallamos énekért felelős Denis Scmidt – Ian Duncan párosé. Sőt, a koncert hangulata, a hangzás, minden szuper volt. A bajom nekem inkább azzal volt, hogy mennyire színtelennek tűntek az újabb  nóták (értsd 2010 után), mint amikor felcsendült valami régről. A zseni I Will Never Let You Down, a Caliban pályájának egyik csúcspontját jelentő I Will Never Let You Down, vagy a szintén tökéletes, a ráadásban elhangzó Nothing Is Forever színvonalának a közelébe sem érnek az új nóták. Legalábbis nálam, mivel a közönség nagy része végig aktív volt és láthatólag a többségnél ezek is működtek.  

Én aztán tényleg nem vagyok a „régen minden jobb volt” híve, de sajnos azt kell mondanom, hogy a Caliban az volt, ha a zenét vesszük véka alá. Ennek ellenére, nagyon örülök, hogy elcsíphettem a csapatot, a Cabal-al való találkozásomért pedig örökké hálás leszek ennek a turnénak.

//És még a közös kép is összejött a Cabal-al:

Fotók: a zenekarok hivatalos oldala