A zeneipar azért érdekes dolog, mert a trendek feltűnésével és letűnésével a nézőpontok pár évtized alatt polaritást váltanak. Tehát a tegnap lázadói lesznek a holnap vaskalaposai. Példának említhetünk olyan hetvenes évekbeli bandákat, akik annak idején tiltólistán voltak a lányos házaknál, majd a thrash metal megjelenésekor egyszer csak azon kapták magukat, hogy újítókból, rebellisekből ők lettek a kor hagyományőrzői.
Nick Mason (Pink Floyd) fogalmazta ezt meg nagyon jól, mondandójának a lényege ugyanez, csak ő a beat – rock and roll – hard rock vs. punk témánál. Igazából az egész fenti okfejtésemet tőle kölcsönöztem.
A mai helyzetre kivetítve ezt, elég sokfelé lehet hallani a fujjolást, amikor egy olyan „zenekar” kerül a képbe, ahol a termék teljes egészében otthoni felvételekre épül, nincs is meg a teljes hangszeres felállás, hiszen egy ember többet is tud kezelni (ez esetben minek). Főleg vérlázító a dolog, ha ezért az adott zenekar nem is fizet, mert milyen már az, hogy a kedvenc bandám kemény milliókat nyom bele egy lemezbe, ezek a kis taknyosok meg itt kikerülve a rendszert, ingyen nyomják az anyagaikat az éterbe???
A teljes elutasítással meg akkor találkoznak a cikk alanyául szolgáló személyek, mikor kiderül, hogy nem is koncerteznek. A rock és a metálzene csapatmunka és elsősorban koncertzene! Úgyhogy ezek a mitugrászok nem rock vagy metálzenészek!
Oké, legyen így. Szerintem egy vérbeli mitugrászt nem izgat az, ha megbélyegzik, hiszen ezzel tulajdonképpen az őt kirekesztő vaskalapos, akaratán kívül is egy forradalmárt avat belőle. 

Tetszenek érteni?
Ki lehet rekeszteni egy körből, egy szubkultúrából a sufnituningos zenészt, a bandákat, amelyek ezen módszerrel dolgoznak, viszont ez esetben tessék észre venni azt, ha ezek a kis sejtek testté szerveződve létrehozzák a huszonegyedik század egy új zenei generációját.

A cikket nyitó masoni eszmefuttatást becsatolva ide főleg óvatosan kell tehát ítélni! Akik úgy érzik, hogy a rock/metalzene az, aminek szeretnék tudni, emlékezzenek arra, hogy amikor ők fiatalok voltak, éppen az ő kedvenceik változtattak rajta nagyot, így ha akkor szabad volt, szabad most is.
Nézzük az okokat!
Először is leszögezném azt, hogy a legtöbb zenész úgy indul neki, miután valamelyest megtanult kezelni egy hangszert, hogy híres szeretne lenni. Aki ennek az ellenkezőjét mondja, az hazudik. Tudom én, hogy vannak punk és black metal zenészek is, viszont olyan embert nem tudok elképzelni, akinél egy pillanatra sem fordult elő egy olyan állapot, amikor úgy érezte, hogy jó lenne ebből megélni.
Nagyjából megállapítható, hogy a sufninemzedék első harcosai többé kevésbé valódi zenekarokban kezdték, a csapatmunkába is belekóstoltak, sőt, nagyon sokan közüllük még koncerteket is adtak az éppen akkoriban futó formációikkal.
De akkor mi történt? Hogy lehet, hogy egy ilyen beteges, otthon a széken görnyedő, göthös – náthás ivadékká sorvadt az az egykoron harsányan éneklő gitáros, a dörmögő basszer, vagy a dobverőket forgácsoló hátvéd. De jé… az meg ott az aranyujjú billentyűs srác. Hát mi történhetett itt kérem?
Semmi különös, csak éppen a kutyának nem kellett, amit csinálnak.
Volt egy miniatűr rajongótáboruk, akiknek a segítségével egy kicsit érezhették azt, amit a nagyok nagyban. Aztán feltűnt az, hogy igazán nagy csak az lehet, akit valakik szeretnének naggyá tenni. Természetesen az akarat a nagyokból sem hiányozhat, Tehát ostobaság lenne azt mondanom, hogy a Slayer, az Iced Earth, a Paradise Lost vagy az Enslaved, idehaza a Moby Dick tagok ne járták volna meg azt az utat, ahol vér csöpög az emberből izzadtság helyett…
Hősünknél csak annyi volt a különbség, hogy 20 évvel később kezdett el zenélni, amikor már a bandák számát is ennyivel kell megszorozni, és a zeneipart működtető arcok garasoskodásának köszönhetően csak a kiszemelt társulások kapnak szócsövet. Tisztelet természetesen egy-két kivételnek…

Tehát a sufniharcos leült egy szép nap a számítógépe elé, és megtervezte azt a dolgot, ahogyan az ő szellemi kivetülése elérhet egy szélesebb hallgatósághoz. Mivel zenélni, alkotni szeretett volna… Mi nem áll rendelkezésére… Hmmm.
Zenekar – nincs.
Hangszer – alig… ha azt a deszkát azzal a három dróttal annak nem nevezzük. Itt egy xilofon. Ott egy Casio gyerekszinti…
Hangtechnika a felvételekhez… – az mi?

És itt jön be a képbe az, amit az óvilág hívei elfelejtenek.
A szobarockernek ezeket a hiányokat mind – mind furfangból kellett megoldania. Időt és utánajárást nem kímélve kellett megtanulja, hogyan, mivel tud kiváltani egy-egy stúdióeszközt, hogyan tudja a hangokat úgy manipulálni, hogy azok úgy szóljanak, mintha… Meg kellett tanulnia, a monóból hogy lesz sztereó, és azt is, hogy a dob miként fog dobként szólni, annak ellenére, hogy még egy dobverője sincs (eleve nem lenne tanácsos megütni egy dobot a tízemeletesben).
Nem tudom pontosan, hogy mikorra datálható ennek a kultúrkörnek a megalakulása, vagy, hogy ki volt az első, és jó néven veszem, ha a fórumban ezzel kapcsolatban kapok tippeket, de Senmuth 2004-től működik, azóta 100-nál is több anyagot megjelentetett… A Blut Aus Nord pedig már a kilencvenes években is adott ki lemezt, igaz, ők hárman vannak (valóban?). Hazánkból említeném meg Kátai Tamást, aki az előző évezredben még tényleges színpadi zenész is volt a Gire sorait erősítve. Nyilván Quorthon és Varg Vikernes is egyedül dolgozott egy idő után, ők viszont stúdiókban…

Alapvetően a sufnituningot a következőképpen lehetne definiálni (természetesen ezeket soha senki nem véste kőbe, de a keményvonalas arcok kábé így csinálják):
1. Nem kerülhet pénzbe (hangszereket lehet vásárolni).
2. Producer nem vehető igénybe (a zenész/zenekar saját ötletei szerepelhetnek csak a lemezen, külső ember nem szólhat bele a dologba).
3. Csak saját keverés és maszter alkalmazható (stúdiós ember nem szólhat bele).

Mindenek előtt kijelenteném, hogy nem csak ezt tartom járható útnak. Ez azért fontos, hogy elejét vegyem azoknak a reakcióknak, hogy leszólom a hagyományos módszereket. Nem erről van szó. Aki teheti, fizesse ki a stúdiót és a producert, ha úgy érzi, attól lesz jó a lemeze. Lehet attól is jó… Valóban.

A mennyiségről…
Na igen. Túl sok az anyag, miért kell évente több lemezt megjelentetni?
Meg hogy nem lehet ilyen gyorsan minőségi anyagot megírni.
Bocsánat! A nagy bandáknál nem azért tart két évig megírni egy új lemezt, mert a dalszerzők olyan sokáig csiszolják a témáikat. Vagy mert álmukból felriadva ugranak a hangszerre, hiszen beugrott az ultimét akkord… Aki ezt hiszi, az nagyon naiv, vagy elhiszi azt, amit egy-két híres zenész füllent. Azért kell 2-3 évet várni ma átlagosan egy lemezre, mert a nagyoknak el is kell magukat tartani, így az idejük nagy része a turnézással telik. Vagy az is előfordulhat, hogy a kiadó késlelteti a megjelenést, mert azok a bizonyos mutatók, grafikonok még nem jeleznek, hogy a legnagyobb profit érdekében indulhat a gyártás. Vagy az lehet még a gond, hogy nincs százezer dolcsi a lemez felvételére. Na, erről meg konkrétan az a véleményem, hogy aki azért nem vesz fel egy lemezt, mert nincs rá százezerje dollárban, annak nem is kell soha többet lemezt felvennie…

A következő részben a minőségről fogok írni. Mit jelent a minőség ebben a kultúrkörben, illetve hogyan lehet azt elérni.