Beszéljünk a minőségről…
Sokszor hallani azt, hogy ez a felvétel gyengén szól, vagy zajos, vagy valamelyik hangszer kilóg a sorból, túl hangos vagy túl halk. Ezeket a megállapításokat meg lehet tenni objektíven is, amikor meghúzzuk az etalont, és mindent ahhoz mérünk. Tehát veszünk egy másik felvételt, amit mondjuk Andy Sneap kevert, és odemérjük a mi tákolmányunk minden pontját hozzá. Ha ilyen alapon közelítünk, akkor a sufnituninggal előállított lemez gyakorlatilag értékelhetetlen.
Azonban létezik egy másik módszer is. Hallgatás előtt sürgősen elfelejtjük, hogy hallottunk már rock vagy metalzenét, vagy bármi más műfajt, és pusztán arra figyelünk, hogy amit hallunk, az milyen benyomást kelt bennünk. Ha az előző módszerünk objektív volt, akkor ez mi? Dupla objektív? Hát kérem, nem ez lenne a teljes tárgyilagosság? Mert az előbb mit csináltunk? Megadtuk a viszonyítási egységet. De mi alapján? Az alapján, hogy az tetszik a legtöbb embernek? És ha nekem nem tetszik?
Merthogy nem tetszik (már).

Én azt szoktam mondani, hogy nem létezik jó vagy rossz hangzás, csak a célnak megfelelő, vagy nem megfelelő. Egy jó ideje nem értem már azt, hogy a fémzenét művelő bandák miért kergetik a sterilitást? Miért akarnak tiszta, műtermi hangzást? Miért fontos, hogy minden hangszer tálcán legyen felsorakoztatva, hogy a fülnek semmi dolga ne legyen, csupán bevinni az agyba az imputot? Főleg a black metal esetében vicces az, hogy az egész csapat úgy néz ki, mint amit szétrágott, majd kiköpött az ördög, vicsorog mindenki, és akkor megszólal egy százezer dolláros maszter a lemezről. Ez lehet, hogy jól áll egy-két popzenekarnak, de szerintem a metálnál inkább nevetséges. Mert amit látok, és hallok, az üti egymást.
A sufnituningnál nagyon fontos, hogy a mindenkori mércét csakis magunknak szabad felállítani. Persze a keverés során lehet hasonlítgatni, lehet segítséget hívni a tapasztalt hangmérnökök munkáin át, de egy idő után ki kell alakulnia a saját hangzásvilágnak, illetve, ha kellően türelmesek vagyunk, az ki is fog.

Egy ideig filóztam azon, hogy mennyire menjek bele technikai részletekbe, mivel ez untató lehet, de akit untat, az itt abbahagyhatja a cikk olvasását, mert száraz rész jön.

Csináljuk tehát meg a lemezünket magunknak!
Egyetlen egy hangszer van egyelőre, amit nem tudunk egérrel „megrajzolni”. A gitár. No persze az ének is ilyen, de az külön kategória.
Tegyük fel, hogy rockzenét akarunk a szobában gyártani sufnituninggal. Ez esetben, ha már van valami olcsóbb gitárunk, aminél egyetlen feltétel, hogy pontosan hangolható legyen, nyert ügyünk van. Igényesebbek vehetnek rá új húrokat, de ha valaki sajnálja rá a pénzt (vagy nincs rá), kifőzheti trisós vízben, a tróger fajta meg hagyja csak úgy, ahogy van…
Basszusra nincs szükségünk, mivel letranszponálható a gitár hangja. Természetesen nem fog úgy szólni mint egy basszus, de mit számít? A hangfekvés ott lesz, ahol lennie kell. Illés András a Dreams After Death első lemezénél nem használt basszust, mivel még nem volt neki hangszere hozzá. 
Ha énekelni is akarunk, akkor elég egy pár ezer forintos mikrofon. Egyetlen feltétel, hogy lehetőleg ne legyen nagy zaja. Ha zajos, akkor sincs baj, csak ez esetben azok, akik nem szeretik a lényeget hallani (vagy nem képesek rá), belekötnek, hogy rossz a felvétel, és zuhannak a pontszámok :-D.
Erősítő, hangfal nem kell… Multieffekt nem kell…
A gitárhangot (és általánosságban az összeset) a következőképpen állíthatjuk elő.
Be kell szerezzünk egy stúdióprogramot, ami kezelni fogja nekünk a .wav sávjainkat. Ez a folyamat kb. úgy néz ki, mint amikor a feljátszó helyiségben áll a gitáros, és hangszórókból szólongat neki át a hangmérnök, hogy „mehet”, és elindítja a „rec” gombot. Csak itt mindkét személy mi vagyunk. A sufniharcos minden .wavjának az elején van egy-két másodperc csend. Ezt az generálja, amíg a „rec” lenyomása után odaér a hangszerhez a keze. Természetesen vannak barátok, akik nagyon szívesen vállalják a recelést, de ez már egy hatalmas ugrás a módszerben.
Szóval felvettük a gitárokat, esetleg a basszust, és mondjuk énekeltünk is.
Annyira profik voltunk, hogy rájöttünk, hogy hol van a stúdióprogramunkban a metronóm, hiszen enélkül iszonyú pontatlanok lesznek a sávjaink, gyakorlatilag kukaterméket csináltunk, hacsak nincs már meg a dobfelvétel, ami vezeti a kezünket… De ne ugorjunk előre…

Egy fontos dolog! Mielőtt nekikezdünk, döntsük el, hogy milyen mintavételezéssel dolgozunk. Létezik a 44,1 kHz és 16 bit. Ez az általános, és már jó minőségű, de van olyan is, hogy 48 kHz és 24 bit. Vagy 96 kHz, 192 kHz… Sokan esküdnek rá, hogy a végeredmény jobb lesz ezekkel a mérőszámokkal, és ez matematikailag így is van, én azonban sosem hallottam különbséget.
Mindegy. Ez magánügy… De fontos, hogy eldöntsük, mert ha különbözően felvett sávokat tolunk egymás mellé, az sávcsúszást, vagy hamisságot fog okozni.
Tehát megvannak a gitár, a „basszus” és az éneksávjaink metronómra felvéve.
Ha lejátsszuk, azt vesszük észre, hogy valami nem oké, mert fejhallgatón az egész olyan hatást kelt, mintha az agyunkban szólna belül, középen. Hát hogy lehet az, hogy a nagyoké olyan szépen sztereó???
Úgy, hogy kiválasztják milyen térhatása legyen egy adott hangszernek. Az általános trend az (és itt nyugodtan beállhatunk a sorba), hogy a gitár és a szintetizátor szól a leginkább sztereóban, az ének hol sztereóban, hol monóban középről, a basszus monóban középről, a dob pedig innen-onnan. Mondjuk a lábdob és a pergő középről, a tamok lefutnak az egyik oldalról a másikra, a cintányérok pedig finoman panorámázva. De hogy kell ezt megcsinálni?
Elég egyszerű. A gitárnál fontos, hogy a ritmust legalább kétszer vegyük fel ugyanazt eljátszva (monó sávra – gyakorlatilag csak monó sávokkal dolgozunk egy-két kivételtől eltekintve). Ha ezzel megvagyunk, akkor a stúdióproginknál keressük meg az adott sávon a panorámázást, és kezdjünk el játszani a dologgal. Az egyik gitársávot húzzuk el jobbra, a másikat balra. Nem érdemes 100%-ban, lehet vele játszani. A teljesen szétpanorámázott gitársávok egyébként hülyén, zavaróan szólhatnak.
Ha akkora ászok vagyunk, hogy van két AKG C1000-es térmikrofonunk, esetleg Jedlik-tárcsánk, akkor az akusztikus gitárt élesben is vehetjük sztereóban, de ez már az expert szint, véresen profik kezdünk lenni.
Amikor megcsináltuk a sztereózást, akkor jöhetnek az utóeffektezések. Természetesen mindent utólag kell a .wav-okra ráhúzni, mivel nincs erősítőnk, és torzítópedálunk, multieffektünk sem. Ennek azonban van előnye is. Ha utólag effektezünk, minden visszacsinálható a nulláig, viszont eszi a gépünk processzorát (ez a hátránya). Az előre kevert külső effektezés mindent kiszámol a proci helyett, de amit felvettünk, az már olyan lesz. Akinek tehát van egy akármilyen szutyok torzítója, sok erőt spórolhat meg a számítógépnek, viszont a hangzást közel betonba önti.

Nézzük a szintetizátort. Szerintem ehhez kell a legtöbb idő, és szorgalom. Mármint megtanulni. Rengeteg szintiszoftver létezik, a valós hangmintásoktól kezdve az oszcillátorokat alapról modellezőkig, ebbe most nem óhajtok belemenni, de egy a lényeg. Mindegyiket iszonyú sokáig kell tekergetni, mire az ember rájön, hogy melyik effekt mit csinál a hanggal. Léteznek midi billentyűzetek, amire ki lehet irányítani a virtuális potmétereket, így rettentő nagy billentyűsnek érezhetjük magunkat, illetve rendes szintetizátorok is kaphatók természetesen jó pénzért.
A gitár és a szinti utóeffektezése egyébként eléggé hasonló. Mindkettőnek jól áll a reverb (zengető), delay (visszhang), kórus, flanger, phaser… A szintetizátor szimulátorok között léteznek olyanok, ahol egészen az alapokból építkezik a hang, tehát oszcillátorok, szűrők, LFO-k, effektek állnak rendelkezésünkre. Ezekből szinte minden hanghatás kitekerhető, de NAGYON sokáig kell őket tanulni. Ez egyébként érvényes a hangok világában mindenre. Ha olyant szeretnénk, ami előre gyártott hangzásokat használ, akkor viszonylag hamar megtalálunk használható elemeket, de kicsi a mozgásterünk. Ha nagyon egyedit szeretnénk kavarni, akkor az alapokból építkező programokra lesz szükségünk, itt viszont rendesen fogunk anyázni. Tehát hülyebiztos program, kevés egyediséggel, vagy profi program iszonyú sok buktatóval.

Dob. A dobot a legkönnyebb modellezni. Mivel pillanatnyi hangokból áll, vagy lecsengőkből, ezek a programok lényegében annyit csinálnak, hogy előre felvett hangokat (stúdióban, dobossal) játszanak le az alapján, ahogy azt beprogramoztuk. Ehhez a számítógépben nagyon sok memóriára van szükség, és csak onnantól indulhatott el ezeknek a programoknak a fejlesztése, mikor beléptünk a gigabájtos nagyságrendbe.
Sokan úgy tartják, hogy a dobprogramok megjelenése kinyírta a zenét, illetve az élő zenét.
Nekik üzenem, hogy egy olyan dobszerkó, amin fel is lehet játszani, a 150 ezres kategóriától felfelé indul. Jó cintányérok, amik a B8-as vagy a B25-ös (illetve ezek között) bronzokat használják alapanyagnak alapszettben mondjuk 150 ezertől ismét. Ezután két térmikrofon felülre, kondimikik a tamokra, pergőre, lábdobba 200 ezer, firewire hangkártya, vagy többcsatornás hangkártya 100 ezer, kábelek 50 ezer, és mondjuk béreljünk egy helyet, ahol meg is üthetjük ezt a dobot. Egy jó milliót tehát beleölhetünk a rendszerbe a számítógépen kívül, és ekkor még minden az olcsó kategória.
Tehát azok, aki szidják a szemplereket, úgy érzem, beleragadtak egy állomvilágba, ahol minden arra érdemes zeneszerző egyenlően hozzájuthat a technikai háttérhez… Hát a valóság egészen más kérem… Nyugaton talán, de Magyarisztánban, illetve a többi kelet-európai országban nem adott a lehetőség mindenkinek. Vannak kemény hátránnyal indulók, és itt gyakorlatilag csak anyagiakra gondolok. Ha mindenki nagyon trú lenne, akkor a kis pénzű tehetséges srácok, és lányok soha nem tudnák megmutatni, hogy mit tudnak.

Vissza a témához… Itt egyébként szintén meg kell tanulni az effektelést, mert alapjáraton rém hülyén szólnak ezek a hangok. És itt igényeltetik a legtöbb szoftverismeret (összekapcsolni a stúdióprogival, betölteni a drum mapet, beállítani a latency-t (késést)). De persze a dobgépeknél is választhatunk hülyebiztost, és molyolósat. Lényeg az, hogy a mai progik már úgy készülnek, hogy a velocity-t (hangerő, vagy dinamika, nem tudom, hogy mondanám ezt magyarul) valós alapon lövi be. Ez azt jelenti, hogy a hangmintákat a feljátszó dobos ténylegesen különbözően erős ütésekkel dinamizálta, nem arról van szó, hogy a program ugyanazt a .wav-et halkítaná, illetve hangosítaná. Félelmetes, nem?

Ha az effekteléseket sávonként megcsináltuk, esetleg group channeleket (csoportokat) alkalmazva pár csatornát egy kalap alá véve (így procit spórolunk), jöhet a hangfájl maszterelése. Ezt néhányan még ugyanabból a projectből oldják meg, de van aki ilyenkor már csinál egy lekeverést (ami tarthat pár perctől fél óráig is a sávok, és a dal hosszától függően), és a kész dalt húzza be egy újabb, master projectbe. A master során némi hangerőt adhatunk a dalnak, sztereóképet javíthatunk, kompresszort, gate-et, maximizert nyomhatunk a dalunkra, magyarul minden olyant, ami a dinamikát és az élő hatást jól tönkreteszi, de növeli a versenyképességet, mert a felvétel profibbnak tűnik. Kinek mi a fontos…

Megvan tehát minden sávunk, masterelünk is már. Innentől kezdve a fülünkre van bízva, hogy mit hozunk ki az egészből. Persze még mindig vár ránk egy csomó buktató (hangerő, túlvezérlés, zaj, sávelcsúszás, túleffektelés, proci és memória kevés, kábel kontakthiba, húrszakadás, elhangolódás…), de ez is a dolog szépségéhez tartozik.

Sokszor találkozom azzal a szemlélettel, hogy a sufnituning csalás, és nem is valódi zenélés. Ezt általában azok mondják, akik azt hiszik, hogy ez a lemez elkészítésének egyféle könnyített módja. Nagyon tévednek. Így SOKKAL nehezebb lemezt csinálni, mint stúdióban. Miért? Mert sufnituning esetén mindent meg kell tanulni. Húrozás, kábelezés, hangkártya install (rengeteg barátom nem tudja a hangkártyáját beállítani, időnként az agybajig tudja az embert eljuttatni egy-két agyonbonyolított hardver!!!), a szoftverek összekapcsolása (nagyon bonyolult tud lenni ez is), aztán az összes effekt működésének elsajátítása. Ja, meg nem árt egy kicsit tudni zenélni is… Ha mindez adott, elkezdhetünk hangot rögzíteni.
Egy dolgot biztosan nyertünk… Ingyen van.

Az alapkérdésre válaszolva pedig, hogy mi a minőség a sufnituningban… Az, amikor meg tudjuk valósítani a céljainkat. Mikor nem a hangrendszer visz minket egy irányba (…ááá… ez a hang de jó, felírom, használjuk fel…), hanem mi irányítjuk azt (…na végre, ezt a hangot akartam előállítani…). Továbbá az összes sávunkat úgy tudjuk futtani a programunkban, hogy harmonikus az összkép, és sikerül elvarázsolni vele a hallgatóságot.
Az egyszemélyes zenélésnek pedig megvan az az öröme, hogy az ember teljes egészében a saját zenéjét valósíthatja meg. Nem kell kompromisszumra törekedni.

Legközelebb a publikálásról, a megjelentetésről fogok észt osztani.

<a href=”http://hypnoticdirgerecords.bandcamp.com/album/s-rbyen”>Sørbyen by netra</a>