A nagyon ismeretlen zenészek nagyon nagy problémái közül az egyik az, hogy egy zenemű hogyan öltsön fizikailag alakot. Vagy ne öltsön fizikailag alakot sehogy? Legyen digitális megjelenés?
Ha kiadom a cuccot szerzőiben, az hogyan történjen? Milyen formátumban, illetve mekkora befektetéssel? Lesz-e megtérülés, esetleg annyi haszon, hogy a következő anyag is megszülethessen a bevételből? 
Ér-e valamit a CD-R formátum?
Házaljunk-e kiadóknál, illetve küldjünk-e fizikai promókat a magazinoknak (és a kiadóknak)?

Először is szeretném leszögezni, hogy a XXI. században már nem léteznek eldugott lemezek. Nincs olyan, hogy valaki a hangzóanyagát ne tudná közszemlére (vagy közfüllére??) bocsátani. Persze az előfordulhat, hogy az a felület, ahol publikál valaki, megszűnik, elromlik, elavul, elnéptelenedik, stb…
A legjobb példa erre a Myspace. Ezelőtt 8-10 évvel nagyon pörgött. Rengeteg  felhasználó, rengeteg zenekar, kiadó, színészek, komikusok, ami csak szórakoztatóipar, az ott megtalálható volt. És volt egy nagyon nagy előnye, a mai oldalakkal szemben, ami egy másik nézőpontból hátrány is volt: zenész/zenekar is tudott jelölni ismerősöket! Ezek persze nem voltak valódi ismerősök, így a személyesség része bukott a dolognak, de mindegy. Lehetőség volt házalni a produkciónkkal a digitális világban.
Egyértelmű volt, hogy egy olyan oldal, ahol kis bandák egy évnyi kitartó „friendblasterezéssel” annyi rajongót tudtak begyűjteni, mint a kiadók által keményen promózottak, nem fog sokáig egyben maradni. Ezt a zeneipar nem tűrhette. Aztán persze a Myspace fejlesztői is hibát hibára halmoztak. Egyre átláthatatlanabb, bonyolultabb menürendszer (tele felesleges menüpontokkal), rosszul működő modulok, és iszonyat lassú szerverpark. A lejátszójuk meg maga volt a halál.
Jelenleg a Soundcloud, Reverbnation, Bandcamp, YouTube áll a rendelkezésre többek között, melyek mind ingyenesek (egy bizonyos pontig). A Bandcamp ráadásul veszteségmentes (.wav, .flac) formátumokat fogad, így ott lehet ezeket a zenéket pénzért is árulni. Ez persze visszás egy kicsit, hiszen hogy lehet pénzt kérni a bájtokért? Akkor már egyszerűbb egy PayPal Donation gombot kitenni valahová.
De hová?
A vérbeli sufniharcos hogy csinálja ezt?
Ha már megtanult annyi mindent, ami kell a zeneművek megjelentetéséhez, miért ne tanuljon még meg egy apró kis dolgot pluszba, nevezetesen a HTML kódolást.
Egy tárhely + domain mára már pár ezer forintból megvan egy évre. Pusztán egy nagyon alapfokú ismeret kell a fent említett nyelvben ahhoz, hogy egy valamelyest kinéző, és letöltésre alkalmas kis oldalt összerakjunk. Oda mehetnek szépen fel az .mp3-ak zipelve, és máris lehet ajánlgatni a közösségi oldalakon az anyagainkat INGYEN, hogy aztán szemétláda spamelőknek (az Iwiw-en spammelőknek két m-mel :-D) legyünk nyilvánítva.
Kéretlen reklám… Haha!
Amikor belép az ember a Facebookra, ott jobboldalt azok a kis ikonok nem kéretlen reklámok? Vagy a weblevelezőben a tartalomfigyelő rendszerek által generált cuccok nem kéretlen reklámok? Nagyival a hétvégi pöriről megy a trécselés mailben, erre a Google odahegeszti az oldalsó sávra, hogy „balatonparti gulyásparti szállással” vagy valami hasonló csodabogárság…
Ez is kéretlen reklám.
Sőt! Amikor a TV-ben megy a zs-kategóriás akciófilm, és már majdnem tudjuk, hogy ki a gyilkos, akkor is jön a kéretlen reklám… A moziban a vetítés előtt negyed óra reklámblokk…
Erről ennyit…

Tehát ha van egy honlapja a projecnek, ahol van egy rövid infó, egy „hírek” menüpont (kihagyható – hírezni a fészbúkon értelmesebb mára), „letöltés” és „kapcsolat” link, akkor készen is van a felület ahhoz, hogy elkezdjünk publikálni. Nem?

A sufnituning keményvonalas alapszabályaihoz tehát én még hozzávenném azt is, hogy van saját honlap.

Nézzük a fizikai formátumokat!
Egy 500 darabos gyárilag lenyomott CD kiadás egy egyszerűbb borítóval kb. 150 ezer forintból áll meg. Idehaza többől, de a cseheknél van egy jó kis cég, ami megcsinálja ennyiért (igazoltan – ismerek olyant, aki rendszeresen velük dolgoztat). Tehát, ha nincs kedvünk a sokszorosítással bajlódni, akkor ez a lehetőség adott, persze a kezdeti befektetés nagyon magas. Viszont így egy darab CD ára nagyon olcsóra jön ki, tehát nagyon kis összegért lehet eladni őket. NEM 4-5-6 ezerért, MINT AHOGY A NAGY KIADÓK TESZIK, akik ráadásul nem 500 darabokkal dolgoznak, tehát még olcsóbb nekik a darabár!
A másik módszer, hogy magunk írogatunk CD-ket (majd nyomtatjuk, matricázzuk a felületet), és sokszorosíttatjuk nyomdában a borítókat. Ez lehet szitanyomással, offszet géppel, ami megint csak drága, de ugyebár csak a borítót csináljuk így, tehát egy köztes összeg a befektetés.
Valamint megcsinálhatjuk azt is, hogy írjuk a CD-t, és nyomtatóval nyomjuk (nyomatjuk) a borítókat.
Ennek a módszernek az előnye, hogy a kiadvány sokkal személyesebb, mivel biztos, hogy minden darabja a kezünk munkája. Sokan érvelnek azzal, hogy az írott CD élettartama sokkal rövidebb, mint egy gyárié.
Nos, ez tévedés vagy legalábbis pontatlan megállapítás. Nagyszerű archiváló CD-k léteznek, amik viszont árban nem nagyszerűek. Négy-ötször-még többször annyiba kerülnek, mint egy átlagos írható CD. Viszont ha ezt kicsengetjük, a rajongók nem fognak anyázni. Érdemes tehát ezekre dolgozni, és ezt fel is tüntetni mindenhol.
Aztán van még olyan, hogy kazetta és vinyl formátum. A bakelitlemez (ami tulajdonképpen PVC – polivinilklorid – vinyl) gyártására is van kétféle mód. Lehet őket préselni (olcsó, de csak nagy darabszámnál megtérülő) és vágni (egy darabbal is működik, de rohadt drága). Mondjuk azt meg kell jegyezzem, hogy a bakelit nem tud minden effektet megfelelően visszaadni. Ha nagyon sok, és bonyolult effektet használunk, az a lemezről lejátszva valószínű, hogy másképp fog szólni, mint a digitális változat.

Ha belegondolunk, a fizikai megjelentetés az egyetlen olyan pontja a sufnituningnak, ahol ténylegesen a zsebbe kell nyúljunk (a hangszerek és a minimális hangrendszer megvásárlásán kívül, persze). Mindenkinek a magánügye, hogy hogyan valósítja ezt meg (ha akarja egyáltalán), viszont az elbírálás a minőség függvénye. Létezik CD-R-ből is igényes (lásd a Svoid legutolsó kiadványát!), és gyáriból is ratyi.
Érdekes probléma újabban a CD-tokok minősége. Ahogy megfigyeltem, nagyjából háromféle létezik: 
1. Profi tok: erős, vastag műanyagból van, bírja a strapát, nem törik el, merev. Magyarországon egy helyet tudok, ahol beszerezhető. Nem drága náluk.
2. Kínai CD-tok, ami nyagdának tűnik (mert homorú a fedele és vékony), de meglepően erős, tulajdonképpen sok gond nincs vele…
3. Ratyi: Úgy néz ki, mint a kínai, de szar is. Vehemensebb zenehallgatónál első nyitáskor fixen törik. Kukatermék, szégyelje magát, aki gyártja.

Én személy szerint nem ítélek el semmilyen formátumot. Aki teheti, gyártassa le CD gyárban a lemezét, vagy házaljon kiadóknál. Kimondottan díjazom a SZÉPEN, IGÉNYESEN kivitelezett CD-R-eket is. Főleg, ha valami masszív hordozóra vannak pörkölve. Meg dedikálva….

Záróakkordként beszélnék egy kicsit a jogvédelemről.
Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület ingyen bejegyez minden magyarországi zeneművet. Ez mit is jelent? Azt, hogy a hanganyag leadásakor az azt bejegyző személy lesz a hanganyag tulajdonosa. De nem a szerzője!!! Az Artisjus csak azt igazolja, hogy XY személy a bejegyzéskor birtokolja a zeneművet. Azt, hogy ki a szerző, az Artisjus nem igazolja, mivel nem tudhatja ő sem. Logikus, ugye?
Vitás esetben, plágiumgyanúkor az Artisjus azt fogja igazolni, hogy ki adta le elsőként a hanganyagot. Ehhez csak pár nyomtatványt kell kitölteni, és audio formátumban leadni CD-n a felvételünket. Tényleg nem bonyolult. Postán is elfogadják.
Ez gyakorlatilag elég a jogorvoslathoz.
Magánügy, hogy ki mit jegyeztet be, szükségesnek érzi-e, mindenesetre pénzbe nem kerül.
Viszont a sokszorosíttatáshoz az engedély már igen.
Ha egy olyan céghez megyünk el, aki ilyesmivel foglalkozik, az egy másodpercet sem fog ráírni CD-re, amíg az Artisjustól nem kap erre engedélyt. Ezt viszont nekünk kell megfizetni. Kicsit mókás a dolog, de van ebben is logika…

Nagyjából a végére is értem a témának…
Visszatekintve tehát az első két részben szó esett arról, hogy mi a sufnituning, miért jó ezt csinálni, mik a nehézségei, és a szépségei. Lehet ezt a módszert elítélni, szidni, irigykedni azokra, akik alkalmazzák, de azt most már kijelenthetjük, hogy ez a dolog teret szerzett magának a zeneiparban. Azok a nagy bandák, zenészek akik évtizedek óta élnek a zenélésből most elég rossz helyzetbe kerültek, mivel semmi máshoz nem értenek, csak a hangszerek kezeléséhez, de hogy arról hogyan lehet lenyomatot venni, általában nem. Eddig a bevételeikből, a kiadóik bevételeiből fedezték a borsos stúdióköltségeket. Most meg náluk egy-két évtizeddel fiatalabb névtelen arcok tűnnek fel egyre jobban megszólaló korongokkal, és hígítják fel a mezőnyt, különösebb befektetés nélkül. Ez sokszor okoz kirohanást, ebben a valamelyest teártális világban, és olyankor én mindig kacagok egyet.
Hé! Itt csak annyi történt, hogy a korábban a munkásságát bemutatni nem tudó nemzedék illetve tájegységek (kommunista blokk!!!) néhány egyede megtalálta a módját annak, hogy ott legyen a színtéren, még ha annak egy kicsi alagsorában is, de ott… Emiatt utálni őket, az annyi mint irigy féltékenység…

Annyit szeretnék még megjegyezni, hogy ha valakinek technikai kérdése van a témával kapcsolatban, írhat nekem személyesen is, szívesen segítek, amiben tudok. Ebben a szubkultúrában nem divat a titkolózás, és mások akadályoztatása, kizárása az önmegvalósításból. Ez olyan, mint egy játék… Ez egy játék… 
Termék-, és márkaneveket a cikksorozatban direkt nem tüntettem fel.