Halálra csócsált téma már a zeneipar döglődése, illetve az azon belüli visszásságok, furcsaságok. Ezért a témát próbálom új szemszögből megvilágítani. Előre láthatólag nem lesz egy népszerű írás, nem is az a célom vele, hogy sokan hátbaveregessenek, hogy jól megmondtad, szívünkből szóltál… stb… Tömör leszek, és első sorban azokat fogom most bántani, akik a legkevésbé számítanak rá. A zenekarokat.
Véleményem szerint a zene”ipar” egészen nyugodtan megdögölhet. „Iparra” nincs szükség. Manufaktúrák vagy inkább céhek kellenek. Az ipar tömegtermelést folytat. A céhek egyedi termékeket állítanak elő. Én ez utóbbira voksolok.

Nézzünk kicsit vissza a múltba!
Hogyan működött a nagy gépezet régen. Mondjuk huszonöt-harminc, vagy negyven évvel ezelőtt…
Adott a Zenekar, a Menedzsment és a Kiadó. Továbbá adva vannak olyan intézmények, mint Fesztivál illetve Szórakozóhely.
Normál esetben a rendszer biztos működésének az alapja a Szellemi termék. A Szellemi terméket a Zenekar állítja elő, ezt eladja, ebből pénzhez (százalékhoz) jut, így elő tudja állítani a következő Szellemi terméket.
Mivel 1980-at írunk (például), nem léteznek olyan megoldások, amiknek a segítségével a Kiadó kikerülhető. A Kiadó pénzt előlegez a Zenekarnak, így az a Stúdióban felveszi a Szellemi terméket, a Kiadó azt fizikai formába önti, és a Menedzsment segítségével megpromotálja. Az eladott lemezek pedig ismét bevételt jelentenek mind a Zenekarnak és a Kiadónak ahogy a koncertekből és a turnékból befolyó pénz is. A koncertek és a turnék lebonyolításához adnak helyet a Szórakozóhelyek és a Fesztiválok.
1980-ban még nem lehetett sejteni a bajt, ami majd egyszer bedönti ezt a jól működő gépezetet, így akkor még mindenki boldog lehetett, hiszen a bevételeket szétosztva (nyilván akkor is a banda kapta a legkevesebbet, de még így is kényelmesen megélt) mindenki ki tudta fizetni a számláit.

Az idők azonban változnak… A média is változik.
Egy viszont soha. Az emberi önteltség, telhetetlenség és egó…
Kétféle Zenekar létezik, és mindig is kétféle Zenekar létezett. Ebből kifolyólag kétféle zene és zenészi meglátás. Az egyik meglátás a Szellemi terméket helyezi előtérbe, és ennek rendeli alá a színpadi előadást (magyarul nem hagy ki egy effektet, ha a zene kívánja pusztán azért, mert „jaj, hogy csináljuk ezt meg élőben”). A másik pedig elsősorban a színpadért dolgozik, a Szellemi termék pedig a másodlagos. Előbbi a művészi hozzáállás, a másik a szórakoztatóipar. Az ismert zenekarok 99,9%-a a második kategóriába tartozik. A rock és a metal színteret is beleértve.
A média nagy befolyással rendelkező csatornái (TV, rádió, nyomtatott és netes sajtó csak és kizárólag a szórakoztató produkciókat futtatja, esetleg kisebb részlegeket biztosít a művészeknek is, de csak lelkiismeretgyakorlás miatt. Vagy, hogy érdekesebbnek tűnjön a csatorna. Vagy különcnek, mert az ma divat. Vagy véletlen van a stábban egy műértő, akit megtűrnek.

A dolog érthető, és szükségszerű. Mert így kiszámítható. Mammon aknamunkája és az emberi esendőség eredménye pedig az, hogy minden médiacsatorna előbb utóbb keményen üzleti megfontolások szerint fog működni. Ezzel csak az a gond, hogy megszűnik a közönség józan ítélőképessége A és B Szellemi terméket illetően, hiszen a nagyobb médiacsatorna nagyobb befolyást kelt, mivel nagyobb a lefedett terület, így sokkal több ember fogja megismerni B szórakoztató Zenekart. A közönség lusta. Viszont nem lehet elvárni, hogy a közönség milliói változzanak, sokkal egyszerűbb lenne, ha a média végezné lelkiismeretesen a munkáját… De a pénz, a pénz… Ahogy Julian Grendel mondta a nagyszerű filmben: „A popiparban a zene másodlagos. Azt a legjobb kikapcsolni” (Ford Fairlane kalandjai).
Én ezt kibővítem a rockiparra is.

Miért a bandák a hibásak leginkább? Ennek több oka is van. Az egyik a már fent említett egó. A hírnévre való beteges vágy, a közönség szeretének igénye. Ez valamelyest minden alkotó lényre érvényes, tehát, akik elsősorban a kutatómunkát végzik a zeneszerzésen belül, azok sem kergetik el maguk mellől a felzárkózó publikumot, viszont csakis a kettes mezőnyben futó csapatok azok, akik a megaláztatás kamionnyi adagjait is képesek benyelni pillanatnyi előnyök kedvéért is.
Messziről süt egy Zenekar tagságáról, hogy esetileg izzó kukoricacsutkákat lennének képesek a hátsójukba befogadni egy nagyszínpadi szereplésért valami Fesztiválon. És ez a jobbik eset, mert ezzel csak maguknak ártanak.
A nagy visszásság most jön.
Fizetnek érte! 
Könyörgöm!
A Szellemi termék az eladó, tehát aki azt megrendeli élőben, annak kellene fizetni (vagyis a Menedzsmentnek)! Milyen világ lett az, ahol az fizet, aki szállít valamit! Adok és fizetek is? Micsoda hülyeség ez???
Tudom!!!
A túltermelés! A túl sok banda! No hát itt sem ennyire egyszerű a helyzet, mert ez meg azoknak a jelszava, akik a „régi rendszerben” megéltek a zenélésből. Felhígult a színtér, nagyon olcsón lehet jól megszólaló cuccokhoz jutni (ahhoz képest, mint régen), otthon lehet már zenét összerakni, és a neten egész jól lehet már promózni is. Persze, hogy nem tetszik az öreg rókáknak, hogy elveszik a megélhetésüket.
De hé!
Az öreg rókák, akik (még) megélnek a zenélésből a fent már említett 99,9%-ba esnek. Vagyis közönségkiszolgáló, szórakoztató zenét állítanak elő nagyon sok éve (évtizede), így bocs, de egy cseppet sem érdekel, hogy mi lesz velük…

Persze a média megint csak nekik teremt szócsövet, így a kísérletező zenével manipuláló csapatokat most már nemcsak, hogy nem ismerik, hanem utálják is a zenehallgatók, mivel azok tönkreteszik a kedvenceiket. Ismerni nem ismerik, de azért utálják őket. Skiccelt borító, olcsó kivitel, írott CD, elnagyolt hangzás, ez csak szar lehet… Szinte hallom. Mégis azt mondom, hogy a bandák követik el a legnagyobb hibát. Miért? 
Az egó miatt.
Mert semmi nem elég.
Mert be kell törni a mainstream-be (úgysem fog menni)… minden áron… Régen ez annak ment, aki fizetett. Most annak megy, aki rengeteget fizet. Közben jönnek létre a gyengébbnél gyengébb Menedzsmentek, akik kapcsolatokra hivatkozva elhúzzák a mézesmadzagot a bandák előtt, és elhitetik velük, hogy X összegért cserébe oda lesznek juttatva a kondérhoz…
A pofátlanság odáig terjed már, hogy kiadók jönnek létre, akik lemezt adnak ki pénzért. Tehát a Zenekar adja a Szellemi terméket plussz pénzt mellé, hogy megjelentessék a lemezt… Hihetetlen. Kétszer ad, ki gyorsan ad…
Ugyan már…
Ébredjünk már fel…
Ennyire nem lehetünk önimádók, és kiéhezve a szeretetre…
Tudom a megoldást!

1. Nem kell koncertezni, ha deficites…
2. Nem kell lemezt kiadónál kiadni, ha deficites…
Tehát nem kell szóba állni egy menedzsmenttel és kiadóval sem, amelyik pénzt kér előre… Az ő dolguk az, hogy a bevételből éljenek és éltessenek…

A sztárok ideje elmúlt. Reggel van…
Lehet otthon dolgozgatni a zenéken, és terjeszteni az éterben… A zenész nem nyafog, hanem alkot. De nem adja magát olcsón, mert ennyivel tartozik magának és a társainak és a többi csapatnak is.
Lehet, hogy folytatom…

Flogging Molly-seven deadly sins