Devoid – Egy magunkfajta zenekar esetében bevett gyakorlat, hogy mindent magunk intézünk

Armand

2021. június 30.

0

A Devoid akár tökéletes példája is lehetne a mai hazai undergroundnak. A győri négyes a „Do it yourself!” filozófia csapásvonalán üzemel. A srácok szerzői kiadásban jelentetik meg hanghordozóikat, nem izzadnak vért a minél szélesebb ismertség érdekében, mégis folyamatosan rajta vannak a csapat dolgain, írják a dalokat, intézik a webes jelenlétet, gondoskodnak a zenekari merch-ről. Görcsmentesen, de szenvedéllyel nyomják a maguk muzsikáját. A részben a hardcore, részben a thrash metal felől érkezett csapat frontemberével, Waldmann Szilárddal beszélgettünk a zenekar jelenlegi dolgai és új albuma kapcsán.

A Dusk ugyan már a második nagylemezetek, de ez az első interjútok a Fémforgácson, így javaslom, hogy kezdjünk ezt  a beszélgetést egy rövid bemutatkozással! Mikor állt össze a zenekar, mi volt a motiváció a kezdetekkor, illetve ez változott-e menetközben?

 2018-ban alakultunk, nem voltak túl nagy terveink, szerettünk volna zenélni egy baráti társasággal, nagyjából ennyi volt a célkitűzés. Addigra mindenkinek volt több-kevesebb zenekaros tapasztalata, tisztában voltunk a valósággal és lehetőségekkel a színteret tekintve. A kezdeti lemorzsolódás nálunk is jelentkezett, a kezdő ötösből már csak én és Attila maradtunk a zenekarban.

Zolit a többség az Inhalator, illetve a Story gitárosaként ismerheti, te és Attila pedig a Pass On Hope tagjai voltak. Hogyan tudtatok közös nevezőre jutni a Devoid stílusát illetően?

Zoli pont akkor érkezett a bandába, amikor már érezhető volt, hogy haladunk a szétesés felé. Úgy gondolom, hogy az ő személye volt a garancia arra, hogy amikor Attilával leültünk beszélni, akkor egyértelműen a továbbhaladás mellett döntöttünk. Nem volt egyébként olyan zenei megkötés, hogy úristen, nekünk muszáj ezt vagy azt játszani és egyébként rá pár hónapra az Inhalator földbe is állt. Zoli a képességei miatt bárhol el tudna pengetni, de amikor leszállította az első témáit, megközelítését tekintve nyilván azért thrashesebb volt, de nem ütött el annyira a korábbi dolgoktól, hogy egy percig is felmerült volna bennünk, hogy ezt ne szeretnénk. Persze én beleugatok mindenbe a kontrollkényszerem miatt, de hála istennek türelmesek velem a srácok, pláne a Csabi.

A tavaly tavasszal megjelent Fake Gleam lemezt villámgyorsan követte a Dusk. Adja magát a kérdés, hogy a mindennapi élet dolgai mellett mennyi időtök van a zenekarra? Mennyi idő alatt állt össze a tíz friss nóta? Kik a dalszerzők a Devoid-ban?

Amikor Csabi megérkezett, elkezdte önteni a számait, illetve Zoli is termékeny, ki se adtuk az albumot, de már megint küldik a témákat. Ők már ilyen modern generációs fegyelmezett gitárosok, otthon megvan mindenük hozzá, hogy összerakják a számokat, amit aztán én módszeresen szétverek. Nyilván ez a zeneszerzési módszertan sokkal termékenyebb, mint a zenekari jam-elésből fakadó dalírás, mert teljesen konkrét dolgokkal érkezünk próbára és hamar össze is áll egy csokorra való nóta. Ha a srácok nem vesztenek a lendületből, akkor szerintem megint hamar elő fogunk jönni valamivel.

A Dusk kapcsán már a borító is egyértelmű előrelépés a debüthöz képest. Kinek köszönhető a friss korong frontképe? Zeneileg miben más az új lemez, mint tavalyi elődje volt?

Sebő Krisztián csinálta a külsejét, a belsejét pedig a húgom, Waldmann Boglárka. Bogi eddig is aktíván részt vett a dolgainkban, a zenekar grafikáit 80 %-ban ő csinálja.  A legelső EP inkább egy modern metalosabb, hardcore-osabb megközelítés volt a kritikusok szerint. A debüt album szerintem egy thrash metal lemez lett, a mostaniba pedig egyértelműen bejöttek a death metal hatásai is. Mindent összevetve; ez szerintem egy gitárcentrikus, modern hatású metal lemez. Most éppen „extrém” metalnak titulálja a sajtó nagyrésze, szerintem ők jobban tudják, mint én… komolyan.

A Dusk hangzása kellően koszos, mégis áttekinthető az összkép. Ki felelt a stúdiózásért?

A győri MB Stúdióban és a budapesti 515-ös Stúdióban készültek a felvételek, majd végül Hájer Gergő csinálta a keverést és a mastert is. Én nem nagyon ugattam bele a hangzásba, a srácoknak elég konkrét elképzelésik voltak, egyébként is, egy énekes mit érthet ehhez?

A dalcímekre pillantva először két nótán ragadt meg a tekintetem; a Gacy és a Verdun című szerzeményekre gondolok. Az előbbi az egyik hírhedt amerikai sorozatgyilkos, Wayne Gacy sztorija, az utóbbi pedig az I. világháború egyik legvéresebb ütközete volt a nyugati fronton. Honnan jött az ötlet ehhez a két dalhoz, illetve a további szerzemények milyen témákat érintenek?

Superrior Arrogence:

Olyan szinten lepi el a pökhendi arrogancia és a hazudozás a közbeszédet, amilyet korábban elképzelni se tudtam volna. Nyilván nincsenek illúzióim, régen is hazudtak a politikusok, de akkor legalább megjátszották magukat, miközben gátlástalan simlis tetvek voltak. Most meg ott tartunk, hogy ha nem vagy egy nárcisztikus szociopata, esélyed sincs mandátumot szerezni.

Just One Bullet:

Az amerikai elnökválasztás inspirálta a szám mondanivalóját. Egy szavazatod van, de szíved szerint mindegyiket elzavarnád a francba, mégis választani kell. Példaértékű, hogy milyen mélyre süllyedt az amerikai közélet.

Gacy:

A pszichológia tudománya általában az ilyen szintű pszichopátiát valamilyen traumára vezeti vissza, ami valamelyik kritikus fejlődéstani időszakban éri a későbbi sorozatgyilkost. John Wayne Gacy ebből a szempontból mindent felrúgott, mert rendezett gyerekkora volt és kertvárosi körülmények között élte mindennapjait, miközben éjjel tinédzser fiúkat erőszakolt halálra. A szám egyébként azt az inflexiós pontot próbálja megragadni, amikor a kéjgyilkos bevallja magának, hogy élvezi a gyilkolást.

Case Whore:

A Fake Gleam arról szólt, hogy a tengerparti azúrkék luxus mögött általában egy dubai luxuskatalógus van, zsíros tarifával, csak ugye erről nem beszélünk. A Case Whore pedig a kényszeres like gyűjtés elmekórtani hatásait boncolgatja. Teljesen normális manapság temetésen selfie-zni, vagy a halállal kufárkodni és ezzel valamit reklámozni. Az meg egyenesen ajánlott, hogy a gyerekeidnek elvedd az intimitását és a közösségi médiában kalapozz like-okat életük minden egyes mozdulatával, ami csak rád és rájuk tartozna.

Verdun:

Háborús téma nélkül van thrash-death lemez? Eléggé adta magát, hogy a verduni „vérszivattyú” legyen feldolgozva.

Worms in the Stomach:

Az öngyilkosság aspektusait vizsgálja. Amikor az ember megtenné, de nincs mersze még hozzá, de reméli, hogy holnap már lesz. Még mindig tabutéma, pedig megfelelő prevencióval, nagyon sok emberélet megmenthető lenne.

Burn Alive:

A bécsi terrortámadás kapcsán írtam meg a szöveget. Egyre jobban áthatja a vallási fundamentalizmust az, hogy képtelen lépést tartani a technológia exponenciális fejlődésével és iszonyatosan retteg. Ezért a maga módján mindent eretnekségnek bélyegez és látványosan pánikol. A tragédia pedig ebben az egészben az, hogy mindig emberéletek árán teszi ezt.

1000 Cuts:

Néztem az ősi idegeneket éjjel a History Channelen és jött a minden idők legbrutálisabb kivégzése blablabla beharangozó. Aztán tényleg jött…, és mivel 1905-ig ez törvényes volt Kínában, ezért fényképanyaggal is vastagon dokumentálva van. Lényegében felszeletelnek élve a köztéren, csak ez ugye akár több napon keresztül is tarthat. Persze, hogy Devoid téma kell, hogy legyen az ilyen szintű brutalitás.

Hail the Opression és a Filth Slave:

A két track a gátlástalan szervilitásnak állít emlékművet. Általában amikor profitról van szó valahogy az elvek soha nem élveznek prioritást.

Ahogy a bevezetőben is utaltam rá, külső szemmel úgy tűnik, hogy mindent magatok intéztek a zenekar kapcsán; nem gondolkodtatok azon, hogy az új anyaggal kilincseljetek valamilyen kiadónál?

Szerintem egy magunkfajta zenekar esetében ez már egy bevett gyakorlat, hogy mindent magunk intézünk. Nem tudom, nehéz kérdés ez a kiadós sztori. Ha belegondolok, hogy mennyien kilincselnek hasonló metal zenekarok, és mennyire járnak sikerrel… Szerintem iszonyatos túlkínálat van most és eleve egy nem népszerű műfaj, nem népszerű alstílusát nyomjuk. Nem hiszem, hogy van annak realitása, hogy egy ilyen zenekarnak, mint mi, a céljainkat tekintve egy kiadó többet tud nyújtani, mint amit mi tudnánk magunknak megoldani. Persze ez sok meló, de szerintem ahhoz nagyságrendileg több visszajelzés és népszerűség kéne, hogy oda tudjunk úgy állítani egy kiadóhoz, hogy legalább részben tudjunk egy minimálisat mi is diktálni.

A promóció sokkal eredményesebb, mint a Fake Gleam esetében volt, az új lemezzel kapcsolatos infók a stílus közismert webes felületein rendszeresen jönnek szembe az emberrel. Ha elárulhatjátok, mi a titka ennek az eredményes promóciónak?

Szerintem annyi, hogy nem vagyunk seggfejek és tisztában vagyunk azzal, hogy semmi sem jár alanyi jogon 2021-ben. Az egész metal szaksajtóval eleve valahogy hasonló energiák mentén mozgunk. Nagyon nagyra becsülöm azt, ha valaki hajlandó írni hazai dolgokról, úgy, hogy abból egy koszos fillért nem profitál és csak azért csinálja, mert szenvedélye a zene. Úgy gondolom, hogy az itthoni metal zenében nincs különbség rajongó, előadó és újságíró között, elmosódnak a határok. Ez az utóbbi időben pláne letisztult, ez már tényleg egy család, de sajnos egy egyre kisebb család. Szóval, talán azért foglalkozik velünk most sokat a sajtó, mert érzik, hogy hasonlóan gondolkodunk, meg talán azért mert a lemez se szar.

Zoli ugye érdekelt a Story-ban is, a többiek a Devoid mellett jelenleg aktívak-e további zenekarokban is?

Nem tudom, hogy most mi van a Story dolgaival, mi többiek jelenleg nem zenélünk sehol, de jó is így, mert a Devoid most leköti mindenkinek a szabad gyökeit.

Mik a közeli és távoli tervek a Devoid-ot illetően?

Kezd az ősz nagyon tele lenni, elég sok koncert lesz. Álszerénység lenne azt mondani, hogy az új lemezzel nem nyílt meg egy-két lehetőség előttünk. Egy klip mindenképpen lesz még az albumról, aztán szerintem tavasszal vagy télen előjövünk valamilyen friss kiadvánnyal, gondolok itt valamilyen EP-re.