Szerintem nem túlzok, amikor azt mondom, hogy nem sokan számítottak arra, hogy a legendás és sok banda életét, karrierjét meghatározó Mercyful Fate egyszer még valaha újra aktív lesz/lehet. Ezért amikor 2019. augusztus 1-én King Diamond bejelentette, hogy majdnem 20 év után újra aktivizálja a bandát, és 2020 nyarán újra koncerteznek, nem volt kérdés, hogy meg kell őket néznem valahol, reménykedve abban, hogy Magyarországra is eljönnek. Sajnos eddig sem bővelkedhettünk sem Mercyful Fate, sem King Diamond koncertekben, mivel a Király mindkét bandájával eddig összesen egyszer járt Magyarországon (Mercyful Fate – 1999, a Metallica előtt, Budapest, MTK stadion; King Diamond – 2006, európai turné, Budapest, Petőfi csarnok). Aztán a vírusjárvány és a lezárások mindezt felülírták, ám két évvel az eredetileg tervezett koncertek után idén végre elérkezett az idő és időközben a székesfehérvári Fezen fesztivál is bejelentette, hogy náluk is fellép a legendás formáció. Mindezek mellett King azt is közzétette, hogy ez egy retro turné lesz, nevezetesen, csak az első, 1982-es Mercyful Fate EP-ről, és az első két sorlemezről (Melissa – 1983, Don’t Break the Oath – 1984) fognak játszani dalokat a koncerteken. Ez a bejelentés a hardcore, ős-Mercyful Fate rajongóknak maga lehetett a mennyország, nekem sem volt egyáltalán ínyemre, de megmondom őszintén, nekem jobban tetszett volna egy újabb, későbbi dalokat is tartalmazó setlist, de erre majd kitérek a koncertnél.

De ne rohanjunk ennyire előre, július 28-án a Mercyful Fate mellett azért volt még koncert a programban, ami szintén érdekelt. A metal/rock, Fehérvár elnevezésű nagyszínpadon aznap az alábbi program volt látható: 18:00 Death Angel, 20:00 Alvin és a mókusok (akik az időközben betegség miatt lemondani kényszerülő Subscribe helyére ugrottak be) és 22:30 Mercyful Fate. Nem is értem egyébként, hogy miért nem lehetett a két külföldi bandát egymás után rakni és miért kellett beszuszakolni közéjük egy magyart, ami ráadásul egyáltalán nem illett oda (sem a Subscribe, sem az Alvin). Nem tudom pontosan, hogy hány Fezenen voltam már eddig (és láttam remek koncerteket), de a korábbiakon mindkét nagyszínpad előtt a kavicsos talajra rá volt téve egy „gumiszőnyeg” szerűség, ami most elmaradt. A hangosítás is hagyott kívánni valót maga után, főleg a koncertek kezdeténél, a közönség meg valamennyire szépen felverte a port a kavicsos talajon.

Pontban 18 órakor megkezdte a kb. másfél órás programját a San Franciscó-i, „Bay Area Thrash Metalt” játszó, szintén veteránnak mondható Death Angel. Nem igazán ismerem a munkásságukat, így a játszott számokat sem, ám az mindenképp megemlítendő, hogy rutinos rókákról van szó, viszont nem a pörgős, darálós, hanem a középtempós/lassabb számok vannak túlsúlyban a zenéjükben (legalábbis a koncerten játszott dalok alapján). A 13 számos setlistben szinte mindegyik lemezükről játszottak legalább egy számot, az 1987-es The Ultra-Violence és a 2013-as The Dream Calls for Blood lemezek kerültek inkább előtérbe 3-3 számmal a programban. Érdekes, hogy például a legutóbbi, Humanicide (2019) albumról csak a címadó tételt játszották el.

A zenei, zenészi teljesítményről sem lehet rosszat mondani, mindenki remek munkát végzett, Mark Osegueda énekes visításai többnyire ugyan a nem megfelelő hangosítás áldozatai lettek, Rob Cavestany gitáros szólói remekül vitték a dalokat és mindenképp érdemes még megemlítenem Will Carroll dobost, aki impresszív játékot mutatott be. Mark többször is hergelte a közönséget, egész sokat kommunikált velünk, a buli végére még rá is tudta venni a nézők egy részét egy kis pogóra. Többször is köszönetet mondtak a fesztivál szervezőinek, hogy itt lehetnek és 2,5 év turnémentes időszak után újra játszhatnak nekünk, továbbá megígérték, hogy amint lehet, visszatérnek Magyarországra. Én továbbra is azt mondom, hogy nekik kellett/illett volna 20 órától játszani, a Mercyful Fate előtt, nem pedig 18-tól a nagy melegben és világosban. Mindenképp érdemes őket megismerni, mert meggyőző koncertteljesítményt nyújtottak, így én is jobban utánuk fogok nézni.

Setlist: The Ultra-Violence/Mistress of Pain / Voracious Souls / Seemingly Endless Time / The Dream Calls for Blood / Son of the Morning / The Devil Incarnate / Caster of Shame / The Moth / Humanicide / Absence of Light / Thrashers / Bored / Thrown to the Wolves

Mivel nem érdekelt az Alvin és a mókusok, de láttam, hogy a Fezen csarnokban/klubban a szintén veteránnak tekinthető, magyar thrash metalos Remorse lép fel a kiírás szerint 19:30-tól, így oda vezetett az utam a Death Angel után. Mikor odaértem, a banda még nem kezdte meg a koncertjét, csak valamikor 19:45 tájékán. A tavalyi, „visszatérő” Kohó című lemezük nagyon bejött, igaz, velük is hasonló a kapcsolatom, mint a Death Angel-el, a korábbi lemezeiket nem nagyon ismerem. Ettől függetlenül egy remek bulinak lehettek részesei azok, akik a Fezen klubot választották. A setlist kb. fele természetesen a tavalyi Kohó lemez számaiból állt össze, és érdekes, hogy hiába láttam egymás után két thrash metal bandát is, mégsem tudnám azt mondani, hogy ugyanolyan thrash-t játszanának. Mint ahogy a Kohó lemezen, itt is előtérben voltak a zúzós, pörgős, gyors számok, a nyitó Zúzzad az ércet tökéletes választás volt a hangulat megalapozásához. Utána is sorjáztak a jobbnál-jobb dalok, mint a Hazudnak (a remek basszus részekkel, amit ki is hangsúlyoztak a koncerten is), Jelbeszéd, Soha nem adom fel, Még egyszer vagy éppen a záró Harcra fel!

Láthatóan a tagok is élvezték a bulit és a közönséggel is nem egyszer léptek interakcióba, elsődlegesen az alapító gitáros-énekes Oláh Zsolt és Róm Gábor énekes vette ebből ki a részét. Zsolt mellett Hocza Róbert bitang, ízes szólóit remek volt hallani élőben is, és mindenképp említést érdemel, hogy a banda április óta beugró dobossal adja a koncerteket (Oláh Kálmán gondolom az Ektomorf-al van elfoglalva). A Wackor zenekarból Slayer Csabi látványos játékán is többször megakadt a szemem. Minden szempontból minőségi (nem csak itthoni viszonylatban) zenét játszik a Remorse, akiknek véleményem szerint egy ilyen fesztiválon nem egy kis klubban kéne játszania, hanem egyértelműen úgy kellett volna felépíteni a Fehérvár nagyszínpad aznapi programját, hogy a Remorse kezd 18-kor, utána Death Angel 20-tól és 22:30-tól a Mercyful Fate. Sokkalta jobban összeillett volna ez a hármas, attól függetlenül, hogy az Alvin és a mókusok több embert érdekel és vonz be.

Setlist: Zúzzad az ércet / Soha nem adom fel / Hazudnak / Még egyszer / Fázom / Jelbeszéd / 90 / 20/40 / Ha legy még folytatás / Várom az esőt / Monoton / Harcra fel!

A kicsit meleg Fezen klubból a koncert után sétáltam vissza a Fehérvár nagyszínpadhoz, mert jó helyen szerettem volna lenni a Mercyful Fate-en. Az Alvin és a mókusok végére értem oda, akik még játszottak vagy 5-6 számot. Nem mondanám, hogy az én zeném, magyar punk/rockot amúgy is csak elvétve hallgatok, meg inkább a Prosectura-t teszem be, ha ilyen jellegű zenéhez van kedvem. Ennek ellenére elég sokan voltak rajtuk, ahogy néztem. Kb. 21:25-kor véget ért a koncert és szerencsére a tömeg egy része le is lépett a színpad elől, így volt szerencsém beállni egy elég jó helyre az első sorba. Kb. 21:30-kor a színpad elé leengedtek egy nagy fekete Mercyful Fate molinót, hogy az átszerelést és a színpadi látványelemeket is majd csak a koncert kezdetén láthassa a nagyérdemű (persze, aki belenézett már korábbi idei fesztiválos fellépésükbe, az kb. tud(hat)ta, hogy mire számíthat majd). Azt itt az elején ki kell emelnem, hogy King Diamond és a Mercyful Fate különleges zenéjét, atmoszféráját, hangját, orgánumát, falzett sikolyait valaki vagy szereti, vagy frászt kap tőle (én legalábbis az ismerőseim körében ezt tapasztalom). Az viszont elvitathatatlan, hogy az 1981-ben alakult dán brigád az egyik alapvetése a heavy metal műfajnak és rengeteg bandára voltak ők hatással, akár zenei, akár hangulati szempontból. Mert bizony, azt a vészjósló, sötét atmoszférát, amit a Mercyful Fate képvisel (akár lemezen, akár élőben), azt nagyon kevesen tudják. A mai bandák (legyen az underground vagy mainstream) közül rengetegen nem is léteznének az ő hatása/hatásuk nélkül. King Diamond nem véletlenül egy legenda az egész metal szcénán belül – teljesen megérdemelten, teszem hozzá –, és nem csodálom, hogy annyian aggódtak érte, drukkoltak neki, hogy élje túl a majdnem 10 éven át tartott betegeskedéseit, hogy újra láthassuk még a Királyt a trónján – a koncerteken is.

Pontban 22:30-kor felcsendült a The Oath intrója, majd pedig a molinó lehullásával a sötétbe borult színpadra besétált a hosszú, vörös/piros kabátot viselő King – az elmaradhatatlan, mikrofont tartó, fordított keresztet ábrázoló combcsontokkal –, valamint egy kecskeszarvas korona-szerűséggel. Magasba emelte a mikrofonját, a színpad vörös fényárban úszott, megvilágosodott a színpad mögött elhelyezett óriás fordított kereszt, illetve egy „átöltözős” kamra (a koncert közben háromszor cserélt „koronát” és kabátot King), melyen egy pentagram jel volt kecskefejjel, feljöttek a bandatagok is a színpadra és belecsaptak a The Oath számba. A közönség tátott szájjal nézte és hallgatta, hogy mi történik a színpadon, engem is egyből beszippantott az egész hangulat, látvány és maga King, aki már itt egyből megmutatta, hogy lemezminőségben hozza a falzetteket, így a kétkedőknek is (ha lett volna ilyen) elszállt minden félelme/aggodalma, hogy milyen teljesítményt fog hozni a Mester élőben. Hát, meg kell mondjam, lemezminőséget (a teljes koncert alatt), ami így, hogy nemrég betöltötte a 66. életévét is, brutális és egészen elképesztő. A másodiknak érkező A Corpse Without Soul az 1982-es Mercyful Fate EP-ről ugyancsak egy olyan nóta, amiben eléggé kiengedheti King a sikolyokat, amit minden cicoma nélkül meg is tett, melyek közben én full libabőröztem, annyira lenyűgöző élmény volt hallani és látni őt.

Gyakorlatilag a koncert mind a 11 számát ki lehetne emelni a rendkívül magas zenei és színpadi teljesítmény végett, a (remélhetőleg) jövőre érkező új Mercyful Fate lemezről érkezett a harmadik dal, ami King szerint még nincs végleges formába öntve, elég hosszú, ennek ellenére a The Jackal of Salzburg is tökéletesen illeszkedett a programba és a diszkográfiába is fog. Rengeteg tempó-, ritmus- és dallamváltás van a kb. 10 percnyi hosszúságú számban. Ahogy már az elején említettem, ez a setlist egy ős-Mercyful Fate rajongónak (aki már látta őket a ’80-as években is) maga lehetett a kánaán, negyediknek következett az egyik legjobb daluk, a Curse of the Pharaohs, ami számomra a Melissa lemez egyik legjobb dala és a közönség nagy része fújta is Kinggel együtt a szöveget. Ezután a Don’t Break the Oath nyitódala, a szintén zseniális A Dangerous Meeting érkezett, majd pedig a Mercyful Fate EP-ről egy másik dal, a Doomed By the Living Dead (ez a dal is remek volt, de én szívesebben meghallgattam volna akár a Nuns Have No Fun-t, akár a Devil Eyes-t, az EP maradék két számát). Következőnek a Melissa lemez címadó dala került elő, ami számomra kicsit megakasztotta a koncert addigi sodrását és nem feltétlen azért, mert ez volt az első lassú szám. Nem tudom, valahogy kevésbé illett a programba, mint a többi dal, helyette én például sokkalta szívesebben meghallgattam volna mondjuk a Gypsy-t, az Into the Coven-t, vagy az EP másik két, már említett dalát. A sötét mise a Black Funeral-lal, majd pedig a szintén alapvetéseknek számító, a közönségből hatalmas ovációt és szinte végig együtténeklést kiváltó Evil – Come to the Sabbath párossal folytatódott. Utóbbi volt a ráadás előtti utolsó szám, majd néhány percnyi közönséghergelés után visszatértek a színpadra King-ék és utolsó dalként előadták a Satan’s Fall-t, ami olyan teátrális volt, mint a lemezen is.

Ez a setlist igazi retro csemege volt mindenkinek – számomra is –, de én nagyon szívesen hallgattam volna néhány későbbi dalt is a repertoárban: akár egy Egypt, Nightmare By Thy Name, Angel of Light, The Uninvited Guest, Banshee vagy akár egy Burn in Hell-t. De értem, hogy ez most nem az a turné volt.

King teátrális előadásmódja, előadása és kinézete mellett mindenképp meg kell említeni a banda többi tagját is: a másik alapító tag, Hank Shermann, valamint a King Diamondból már ismerős Mike Wead fantasztikus gitárjátékát (Michael Denner szintén alapító gitárost állítólag nem keresték meg az újra aktivizálódáskor), előbbi a színpad jobb, utóbbi pedig a bal oldalán foglalt helyet, nem igazán cserélték a pozíciójukat. 2019-ben, a banda újra aktivizálásakor a szintén alapító Timi „Grabber” Hansen basszusgitáros is csatlakozott King-ékhez, ám sajnos nem sokkal később rákban elhunyt (Sharlee D’Angelo pedig gondolom az Arch Enemy és a The Night Flight Orchestra bandái mellett már nem tudta bevállalni), így helyette Joey Vera (Armored Saint, Fates Warning, Motor Sister) lett a banda új basszusgitárosa, aki szintén kapott néhány szólórészt is. A doboknál pedig visszatért a késői érából Bjarne T. Holm, aki rendkívül precízen, pontosan hozta az alapokat Verával együtt.

Szintén meg kell említeni a bitangul szóló hangzást, az első sorban majd levitte a fejünket a hangerő és a sikolyok. A Satan’s Fall után, a kb. 75 perces koncert (akinek ez kevés volt, valószínűsíthetően jelenleg ennyit bír King egyhuzamban) végén King-ék meghajoltak, köszönetet mondtak a sok rajongónak – King ezt többször is megtette a koncert közben, az egyik számban bemutatta a végig a fotósárokban fotózó/videózó magyar feleségét, Lívia Zitát – akivel a koncert után sikerült egy képet is készíteni, valamint elkapni Bjarne T. Holm egyik dobverőjét.

Megjegyzés: a bulit a Death Angel tagjai is végignézték, az énekes a színpad oldaláról, a szólógitáros a fotósárokból, a másik gitáros a keverőpultnál állva, gondolom nem véletlenül, ők sem láthatják minden nap a Királyt élőben.

Ezt a bulit nagy baklövés lett volna kihagyni, és nagyon remélem, hogy láthatom még King-et élőben – akár találkozhatok és válthatok is vele pár szót, az mekkora élmény lenne. Akár a Mercyful Fate, akár a King Diamond élén, mert mindkét bandának nagyon itt lenne már az ideje egy-egy új lemez megjelenésének (főleg, hogy a King Diamond-dal már 2019-ben megjelent a Masquerade of Madness szám a The Institute lemezről, amit már tűkön ülve várok), és a Mercyful Fate-nek is készülőben van az új lemeze. Remélhetőleg 2023-ban az egyik legalább megjelenik, amit majd szintén turné fog követni, magyarországi állomással a programban.

Setlist: The Oath / A Corpse Without Soul / The Jackal of Salzburg / Curse of the Pharaohs / A Dangerous Meeting / Doomed By the Living Dead / Melissa / Black Funeral / Evil / Come to the Sabbath // Satan’s Fall

Köszönet illeti a Fezen szervezőket ennek a koncertnek a tető alá hozásáért!

Képek: Bende Csaba – Zenefesto és saját