Ihsahn – exkluzív interjú

farrrkas

2016. augusztus 1.

4

A remekül sikerült nagyszebeni ArtMania fesztiválról és a szenzációs Ihsahn koncertről Lew tollából olvashattok hamarosan, én azonban megragadtam a lehetőséget, hogy néhány órával a koncert kezdete előtt személyesen elbeszélgessek Vegard Sverre Tveitannal, azaz Ihsahnnal. Az alábbiakban a vele készített interjút olvashatjátok.

Üdvözöllek Erdélyben. Volt már lehetőséged ellátogatni ide korábban?
Sajnos, nem. Tegnap sétáltunk ugyan a főtér környékén egyet, de ennél több nem fért bele. Ma a hangolással foglalkoztunk egész nap, holnap pedig indulunk is tovább. Zűrösen alakult a hétvégém, mert a gitárjaink többsége nem érkezett meg a helyszínre. Az osztrák légitársaság teljesen elb…ta nekünk az egészet, de megnyugtattak, hogy holnapra itt lesz minden (nevet). Szerencsére a Pain of Salvation tagjai nagyon rendesek voltak, kölcsönadtak nekünk néhány gitárt, így a ma esti koncert többé-kevésbé terv szerint zajlik majd. Bár a programon kénytelenek voltunk valamennyit változtatni.
Hadd gratuláljak az Arktis. lemezhez, igazán remekül sikerült.
Köszi.
Felmerült bennem, hogy egy dal létrejötte előtt eldöntöd-e már előre, mely hangszereket fogod megszólaltatni? Például a szaxofon ötlete a dalírási folyamat során merül fel, vagy eleve abban gondolkodsz?
A vendégzenészeimet, talán a dobost leszámítva, mindig az aktuális inspiráció határozza meg. Ők a tálalás előtti utolsó fűszerezés, ha úgy tetszik. Csak akkor tudok ilyesmiről dönteni, miután minden dal elkészült. Jørgen Munkeby (Shining) játszott a harmadik és a negyedik lemezemen, aztán az ötödiken nem, az Arktis.-on viszont úgy gondoltam, hogy fantasztikus lenne, ha a Crooked Red Line dalban ismét megszólaltatná a szaxofont. Az After lemeznél éreztem először, hogy szükség van erre a hangszerre.

A zenéd rendkívül változatos és nehezen kategorizálható. Mit gondolsz azokról a zenekarokról, akik ragaszkodnak egy bizonyos stílushoz, és annak kereteit sosem lépik át, illetve nálad ez miért nem működhet?
A legegyszerűbb magyarázat erre az, hogy mindenki másképpen van kódolva, más gyökeredzik bennünk. Nemrégiben vesztettük el Lemmyt, akire ugye valóságos legendaként tekintünk, pedig ő ugyanazt játszotta a teljes pályafutása során. Számára ez a lehető legtermészetesebb dolog volt, ő ebben hitt, és ebben tudta őszintén kifejezni magát. Nem sokkal később David Bowie is eltávozott. Ő azonban mindenféle zenével foglalkozott, és mindig arra indult el, amerre a zene kalauzolta őt. Örökké változtatta a stílusát, viszont megőrizte azt az integritást, amitől a zenéje hamisítatlan David Bowie maradt. Ő zenei kaméleonként került a legendák közé. Az AC/DC-től sem veheted el az érdemeit, amiért ugyanazt játsszák évtizedek óta, mert tudat alatt érezhető, hogy amit csinálnak, az a vérükben van. Viszont ha valamilyen okból kifolyólag az alkotói szabadságomat korlátok közé kellene préselnem, az ellenkezne a természetemmel. A zene erőltetetté válna, elveszne az őszinteség. Lényegében minden attól függ, hogy az alkotó mivel tud azonosulni. Ha az ember úgy érzi, hogy megtagadná a saját természetét, ha letérne egy adott útról, akkor követni kell a kitaposott ösvényt, de ha valaki olyan, mint én, aki a felfedezésben találja meg az őszinte inspirációt, akkor nem szabad ennek gátat szabni.
Ez egyfajta nyughatatlanság?
Inkább kíváncsiság. Annak idején is azért kezdtem el gitározni, mert a mindenem a zene. Minden új dal és új lemez egy kísérlet arra, hogy közelebb kerüljek, de nem is zeneileg, inkább érzelmileg egy megfoghatatlan ideához. Ez egy nehezen elérhető, elvont célkitűzés, amit akkor érez az ember, amikor teljesen belemerül a zenébe. Nem is arról van szó, hogy elszomorítja, vagy felvidítja, hanem arról a semmihez sem hasonlítható érzésről, amikor a zene szinte elnyeli és magába szívja az embert. Minden új dallal ezt próbálom elérni. Huszonöt éve zenélek, így egyszerűen rábízom magam az alkotási folyamatra. Lényegében mindegy milyen eszközökkel kerül megvalósításra ez az érzés; hogy az szaxofon, zongora vagy hagyományosabb jellegű pop-rock szerkezetek segítségével, ahogy az új albumon, ez mind másodlagos. Én abban bízom, hogy ameddig teljesen elkötelezett vagyok, és a szívem-lelkem benne van a dalaimban, addig mindez egy vezérfonalként végigkísér és felismerhetővé tesz. A zene is a kommunikáció egyik formája, és ha az nem őszinte, akkor a kommunikáció nem működik túl jól, nem igaz?
Ezzel meg is válaszoltad a kérdésemet arra vonatkozólag, hogy számodra mit jelent a minőség.
Nos, igen. Nézd, én nem látom előre a következő lépésemet, és remélhetőleg a közönségem számára sem vagyok kiszámítható, de az a bizalom, amiről beszéltem, nagyon fontos. Én százszázalékosan magamat adtam minden egyes lemezen, amelyet készítettem, így remélem, hogy annak ellenére, hogy a pályafutásom bizonyos állomásai kevésbé nyerik el valaki tetszését, érezhető rajta az őszinteség. És ez az, ami igazán számít.

Éreznie kell egy zenésznek, amikor a zenekara eljut a története végére, amikor már az adott név alatt érdemlegeset nem lehet hozzátenni? Ahogy az Emperorral is történt.
Az én esetemben érződött. Ha megnézed az Emperor életművét, számomra elkerülhetetlen volt a szólókarrier. A Prometheus lemezen már szinte minden hangszert én kezeltem. A dalokat én írtam, a produkciós munkát is én végeztem, és egy olyan csapatban, ahol azért valamilyen demokráciának lennie kell, hogy mindenkinek lehessen beleszólása, kompromisszumokba ütközik az alkotói munka. Ez az egyezség azonban nem építő jellegű, hanem visszatartja mindegyik fél elképzeléseit, az viszont nem túl gyümölcsöző. Ha összehasonlítjuk az Emperor utáni időszakban létrejött lemezeimet Samoth zenéjével, amit a Zyklon és The Wretched End zenekarokkal hozott létre, akkor észre lehet venni, hogy más prioritások szerint dolgozunk. A két irányt nagyon nehezen lehetne összeegyeztetni, hogy abból valami kreatív dolog szülessen. Számomra hatalmas előny, hogy szólóban működhetek. Szeretem a stúdiómunkát, és szeretek az apróságoknak tűnő részletekkel is foglalkozni. Nem vagyok kiemelkedő zenész egyetlen hangszeren sem, dobolni nem is tudok, de gitáron, basszusgitáron, és a billentyűkön kiismerem magam annyira, amennyi ahhoz kell, hogy az elképzeléseimet megvalósítsam. Nem érzem magam korlátozva, és nem függök másoktól. Megvan az a szabadságom, hogy minden alkalommal eldönthetem, kivel akarok együttműködni, ami mindig attól függ, hogy éppen milyen irányba akarok elindulni. Nyilván, ez egy egoista felfogás, de olyan dimenziókat nyit meg kreativitás terén, hogy nekem mindenképpen így éri meg.
Bármi belefér Ihsahn eszköztárába? Gondolok itt arra, ahogyan Kristoffer Rygg (Garm) kezeli az Ulvert.
Egyértelmű, hogy Kris megközelítésével azonosulni tudok. Annak idején a black metal szintéren nagyon sok konzervatív zenész működött, ahogyan ma is. Kris egyike volt azon kevés embereknek, akivel megtaláltam a közös hangot, és a mai napig az egyik legjobb barátom. Sokan azonban nem akarnak letérni egy bizonyos ösvényről. Ott van például Abbath. Az ő kreativitása éppen ezen az ösvényen érvényesül a legjobban. De nekem vagy Krisnek, akik elkezdtünk kísérletezni, szembe kell néznünk azzal, hogy az emberek furcsának találják, amit csinálunk. Én viszont másképpen látom. Ha 1991-ben tinédzserként új dolgot akartunk létrehozni, határokat döntöttünk le, mert a black metal ezt tette, kiszélesítette a zenei extrémitás határait, akkor inkább az lenne a furcsa, ha nem vinnénk tovább ezt a megközelítést. Ha 16-17 évesen úgy érzi az ember, hogy nincs már mit felfedezni, sem művészileg, sem emberileg, akkor az elég szomorú, nem?
Szóval a hozzáállásod ma is ugyanaz.
Így van. Sokan nem neveznék black metalnak, amit jelenleg csinálok, de számomra ez még ma is black metal, mert a forrás, amiből a zeném táplálkozik, az ugyanaz, mint régen. Ez pedig egy szavakkal nehezen kifejezhető belső hajtóerő. A különféle zenei kifejezésmód pedig egy-egy újabb nézőpont, amellyel megkísérlem megfejteni a rejtélyt, elérni az újabb célt. És ezt mindenféle kompromisszum nélkül tehetem. Magamért csinálom ezt, viszont vagyok annyira szerencsés, hogy másoknak is tetszik a zeném, így meg tudok belőle élni. Ebből kifolyólag sokkal több időt tölthetek azzal, amit szeretek. Van néhány tanítványom is, akiket gitározni tanítok. Sokan közülük nagyon fiatalok, és néha mentegetőznek, hogy nem gyakoroltak, mert nem volt idejük, ilyesmi. Engem azonban nem érdekelnek a kifogások. Ez nem egy kötelező dolog. Én megtanítalak gitározni, de csak akkor, ha azért gitározol, mert szereted. Nem édesanyádnak és nem a tanárodnak játszol. Lehet, hogy egy idő után majd másoknak is örömet szerzel azzal, hogy tudsz gitározni, de az egy plusz, alapvetően magadnak játszol. Ha élvezed, amit csinálsz, és én tudok neked segíteni benne, akkor az fantasztikus. Ha nem, ne is fáradj vele.

Szerinted az előadó személyisége és attitűdje fontos, amikor az ember zenét hallgat?
A kommunikáció annyira elvont formája ez, és különösen erre a fajta zenére igaz, hogy ha az előadó nem szívvel-lélekkel zenél, azt valami megmagyarázhatatlan módon az ember megérzi. Én nem igazán foglalkozom azzal, hogy milyen fogadtatást kap egy adott lemezem, vagy hogy arcfestéssel többen kedvelnének-e, csakis azzal, hogy minden egy természetes folyamat része legyen. Az egyik legnagyobb példaképem Prince e tekintetben. Sok zenész van, aki tökéletesen játszik, de ő megteremtette azt a plusz dimenziót, ami egyfajta mágia. Elég volt egyetlen húrt megpengetnie, hogy lúdbőrös legyek, és ez bizony a mágia jele. Az éneklés, a gitározás, a tánc elkülöníthetetlenül egybeolvadt nála, mind része volt ugyanannak az egyetlen mozdulatnak. Semmit nem kellett tettetnie, így fejezte ki magát természetesen. Érted, mire gondolok?
Teljes mértékben.
Egyáltalán nem hasonlítom magam hozzá, viszont az ő szellemi beállítottsága számomra irányadó. Amikor zenét vagy szöveget írok, vagy fenn vagyok a színpadon, akkor én is ugyanerre a természetességre törekszem.
Milyen tévhitekkel szoktál találkozni magadról?
Az emberek mindig másképp látják a dolgokat, mint ahogy azok valójában vannak. A kilencvenes évek elején a társadalom peremére száműztek az emberek, mert predesztinálva voltak arra, hogy amit mi csinálunk, az borzalmas. Egyébként, amit az emberek gondolnak rólam, az sosem volt összhangban azzal, ahogy én látom magam. Nemrég készíttettem egy olyan pólót, amelyen az Ihsahn logó alatt annyit írt, hogy: #justsaynotogods (mondj nemet az istenekre). Ezt kitettem a közösségi oldalamra is, de egyik korábbi bejegyzésem sem generált akkora vitát, mint ez. Tudod: „nem okolhatod a vallást a sok szörnyűségért”, ilyesmi. Sokan felháborodtak, és belemagyaráztak dolgokat, holott én csak kifejeztem a személyes álláspontomat az istenekkel kapcsolatban. Én is ismerek olyan vallásosokat, akik fantasztikus emberek, de én úgy gondolom, hogy azért fantasztikusak, mert olyan a természetük, nem azért, mert vallásosak.
De a spirituális létnek ehhez semmi köze, igaz?
Persze, az teljesen más dolog. Éppen a vallás az, ami monopolizálni próbálja az ember spiritualitását. Ha bizonyos vallás szerint ártatlanokat kell lemészárolni valamilyen isten nevében, akkor b…a meg az ilyen vallás! De az is különös volt, hogy amiért a 2014-es Emperor koncerten farmerben és pólóban, arcfestés nélkül léptem színpadra, az emberek mindenféle teóriákkal álltak elő. Azt hitték, hogy másképpen gondolok arra, aki korábban voltam. Érthetetlen ez a mostani csodálkozás is a pólóval kapcsolatban. Kérdezgetik, hogy hirtelen vallásellenes lettem-e. Mintha az elmúlt 25 évben ez másképp lett volna. Valamit biztosan rosszul csináltam, hogy csak most veszik észre. Az emberek egyszerűen meg akarják szabni, hogy milyen legyek, és milyen zenét játsszak, de amit én mondok, vagy gondolok, az nem érdekli őket.
Nagyon köszönöm, hogy mindezt elmondtad.
Én köszönöm a támogatást.