Mozgásban a MONOLITHE

  Jómagam 2015 óta ismerem a bandát, így az utolsó 3 albummal vagyok igazán képbe, biztos vagyok benne, hogy ezzel mások is így vannak, ezért kérlek beszélj nekünk a kezdetekről.

    A zenekar 2001-ben alakult, és a „Monolithe I” című debüt 2003-ban jelent meg. Eddig hét nagylemezt, két EP-t és egy kompilációt tartalmaz a diszkográfiánk, amelynek legutóbbi darabja a Nebula Septem című új anyag. Progresszívbe hajló doom metalt játszunk, akármit is jelentsen ez. A banda csupán egy mellékprojektnek indult, de aztán hamar a perifériánk középpontjába került. Ha valaki a pályafutásunkra kíváncsi, a közösségi oldalainkon és egyéb online felületen minden más részletet könnyen megtalál rólunk. Még egy zenekart dokumentáló videó is készült a „Nebula Septem” című album előpromójaként. A címe „Innersight”, és a Facebookon vagy a YouTube-on bárki megnézheti. Rengeteg infót találni benne a banda történetéről. Az albumaink pedig mind elérhetőek a Bandcampen.

   Az első 4 albumotok a Monolithe I-IV címekkel látott napvilágot, 1-1 „maratoni” hosszúságú dallal, ám ez a tendencia a következő Epsilon Aurigae lemezre megváltozott. 3 kereken 15 perces opuszt kaptunk. Mi történt? Tudatos építkezés vagy hirtelen ötlet, esetleg valami más van a háttérben?

   Nos, 2014-ben, amikor elkezdtem dolgozni az „Epsilon Aurigae / Zeta Reticuli” kettősének koncepcióján, úgy éreztem, hogy az egyetlen dalt tartalmazó lemezek már nem jelentenek kihívást. Négy olyan korong után ideje volt valami másba fogni. Zavaróan kiszámítható húzás lett volna részünkről egy újabb hosszú dalban gondolkodni. Emellett, az első négy album és az EP-k mind a „The Great Clockmaker” saga részei, amelyet lezártunk a „Monolithe IV” című anyaggal 2013-ban. Szóval, ideje volt megújulni.

    Egy év különbséggel megjelenő Epsilon Aurigae és Zeta Reticuli szerintem kéz a kézben jár, egyikből fakad a másik. Egyszerre született ez a 90 perc? Én ezt feltételezem.

    A „Zeta Reticuli” mindössze hat hónappal az „Epsilon Aurigae” után jelent meg. Tehát igazad van, az duplaalbum volt, amelyre egyetlen nagy opusként tekintünk. Elsősorban azért osztottuk ketté, mert szerettünk volna egy ikeralbumot (mint amilyen a G’N’R „Use Your Illusion” lemeze volt), másodsorban pedig tudjuk, hogy nem olyan időket élünk, amikor az emberek képesek 90 perces lemezeket végighallgatni. A vinil formátum, ezzel szemben, egyesíti a két lemezt. Úgy is mondhatnám, hogy a vinilen hallható az igazi duplaalbum.

 

    A Monolithe IV-től kaptunk egy nagyon erős, gitár centrikus, örvénylő hangzást, ami fokozatosan alakult ki és vált a banda „védjegyévé”. Ez a sűrűség jellemezte az utána íródott dalokat is. Ez a hangzás is tudatos volt, vagy egyszer elkaptátok próbákon és véglegesítettétek?

    A MONOLITHE zenéjében nincs helye az improvizációnak, minden forgatókönyv előre megíródik, még a legapróbb részletek is. Megesik, hogy új ötletek felbukkannak a felvétel idején, de ez nem túl gyakori. Éppen úgy játsszuk le a dalokat a stúdióban, ahogy azokat korábban megírtuk. Ugyanakkor minden zenész hozzáadja az egyéniségét a játékával, ami nyilván kihat a végső eredményre. A pályafutásunk kezdetén a felvételhez szükséges produkciós eszközök bizonytalan tényezők voltak. Ha lett volna pénzünk az első két albumunk idején, biztosan másképpen szólnának most. Akkor ennyire futotta, ennyit tudtunk kihozni belőle. Később azonban minden úgy zajlott, ahogy mi akartuk. Szóval, igen, nálunk minden tudatos döntés alapján történik.

    Napokban jelent meg a 7. nagylemezetek a Nebula Septem. Meglepő módon 7 tétel szerepel rajta, mindegyik 7 perces játék idővel, a borítón pedig 7 db hétszög alkot egy feneketlen mélységet ábrázoló képet. Tehát mondhatjuk, hogy a hetes bűvöletében éltetek az elmúlt 2 évben?

   A „Nebula Septem” a hetedik lemezünk a sorban, mi pedig mindig is szerettünk a számokkal játszadozni, úgyhogy ezúttal rátettünk egy lapáttal. A számcímek például az ábécé első hét betűjével kezdődnek és a dalainkban a nyugati zenére jellemző hétfokú hangsort használjuk. Fontos, hogy egy MONOLITHE lemez több legyen, mint egy újabb dalcsokor. Annyi mélységet és jelentést szeretnénk belevinni a zenénkbe, amennyi csak lehetséges.

   Az új albumon is érződik ez a jellegzetes MONOLITHE hangzás, de most a szintetizátor, ami mindig is jelen volt nálatok, sokkal több teret kapott, ezáltal szellősebbnek érzem az összképet, de mégis sűrűbbnek hat a végeredmény. Mesélj erről kérlek.

   Nem hinném, hogy ezúttal nagyobb teret kaptak volna a billentyűk. Összességében ugyanannyit szól a szintetizátor, mint bármikor korábban, szóval mi továbbra is gitárcentrikus zenekar maradunk. Talán arra célzol, hogy érződik némi elektronikus zenei hatás a lemezen, mint amilyet a „Gravity Food” első felében hallani, vagy egy úgynevezett trans goa effekt a „Delta Scuti” közepén. Ezek adnak a daloknak egyfajta sötét és futurisztikus jelleget. Az ilyen stílusú zenékben sok a meglepő elem, amit persze megdöbbenéssel fogadnak a rajongóink. De ha figyelembe veszed azoknak a részeknek a hosszát, eléggé elenyésző a lemez időtartamához képest.

   A Nebula Septemen mutatkozik be az új torok Rémi Brochard, aki az egyik ős tagot Richard Loudin-t váltotta. Egy karakteres öblös hangot váltottatok egy szintén karakteres mennydörgésre. Megtudhatjuk-e ennek okát? Figyeltétek Rémi-t és csak őt kerestétek, volt-e más alternatívátok, vagy a célotokhoz választottatok hangot? Úgy hallom a szövegek érthetősége szempont a MONOLITHE zenéjében.

   Ami azt illeti, a vokál többsége nem Rémitől származik a „Nebula Septem”-en. Ő csupán a „Delta Scuti” című dalban énekel (meg imitt-amott hozzátesz némi tiszta vokált), mert azt vele együtt írtam meg, ráadásul ő kimondottan kötődött is a szerzeményhez. Az album többi részét Sébastien Pierre énekelte fel. Ez azért történt így, mert Richard távozása után nem voltunk biztosak abban, hogy Rémire bízzuk a melót. Ő már eleve énekes/gitáros egy másik bandában, ami önmagában sem könnyű feladat, ezért úgy gondoltuk, hogy két zenekarban túl nagy erőfeszítésébe kerülne ez a szerep. Viszont az album felvételei után ott álltunk énekes nélkül, mivel Sébastien nem tudott végül csatlakozni hozzánk a számos projektjei miatt. Így aztán Rémi lett a zenekar énekese, ami eddig nagyon jól működik.

   A friss lemezt záró Gravity Flood c. nóta első perceiben rátok nem jellemző erőteljes elektro-space hatás ütötte fel a fejét. Nagyon jó albumzáró dal ez az instrumentális szerzemény, ezért adja magát a kérdés: ez a jövőkép? Erre kanyarodik a hajótok és meghódítjátok az űrt? Esetleg nagyobb teret nyer majd a Delta Scutiban hallható tiszta ének? Vannak már konkrétumok a jövőre nézve? Megtudhatnánk erről is valamit?

   Mi mindig is bevittünk külső elemeket a zenénkbe. A „Monolithe II”-n harmonikát, három albumon pedig nagyzenekari részeket hallani. A „Monolithe IV”-en női ének, a „Zeta Reticuli”-n tiszta férfi vokál is szerepel, a „Nebula Septem” pedig behozza az elektronikus zenei elemeket. Szóval, nem idegen tőlünk az, hogy bármilyen zenei eszközt megragadjunk, ami csak a rendelkezésünkre áll, hogy aztán ezeket az elemeket a zenekar elképzelései mentén szelídítsük meg, és formáljuk annak képére. Tehát nem, a „Gravity Flood” egyáltalán nem a MONOLITHE jövőjének a hírnöke. Ki tudja, miként alakulnak a dolgaink a jövőben? Én magam sem tudnám megmondani. Egy biztos: nem fogunk egy helyben topogni.

   Mindig is érdekelt egy dolog: hogyan valósul meg az a dolog, hogy egy-egy dal adott ideig tart? Teszem azt 7 percnél mindenki eldob mindent? Valaki bólint, hogy idő és irány a sör? 😀

   A dalok nem próbatermi jammelések eredményei, én egyenesen utálnék úgy dolgozni, mert szerintem az a legjobb módja annak, hogy elcseszd az ötleteidet. A MONOLITHE zenéje akkor születik, amikor teljesen egyedül vagyok. Amire szükségem van, az elsősorban a csend, egy gitár, egy számítógép és néhány szoftver. Néhány közülük nem más, mint a régi szép idők kottaírásának mai változata. Szeretek mindent leírni, és ebben a fázisban nem is rögzítek semmiféle hanganyagot, egészen a tényleges stúdiófelvételek kezdetéig. Ezzel a módszerrel tökéletes rálátásom van a dal minden egyes másodpercére, és addig igazítom, alakítom, míg minden olyan nem lesz, ahogyan azt elképzeltem, a dal hosszát is beleértve.

   A Metal Archives internetes lexikonban a MONOLITHE neve mellett a funeral doom stílus jelző olvasható. A kezdeti időkben bele lehetett titeket gyömöszölni ebbe a skatulyába, mára viszont túlnőttetek ezen. A doom, mint támpont megmaradt, ha mondhatom ezt, de ez sokkal szerteágazóbb annál. Te hogyan azonosítanád magatokat?

   Mi egyszerűen doom metalként vagy esetleg dark metalként tekintünk a zenénkre. Szerintem mindkettő kifejező, ugyanakkor tág fogalom, ami rendben is van így. Tudom, hogy nem könnyű felcímkézni a zenénket, de minket ez nem zavar. Másrészt, már a hócipőm tele van a funeral doom skatulyával. Semmi bajom a műfajjal, meg persze mi is belekóstoltunk az elején, ahogy te is mondtad, de azóta a legtöbb cikkíró a Metal Archives-ra hagyatkozik, ahelyett hogy használnák az agyukat meg a fülüket. Ebből kifolyólag mindenki ránk akasztja a funeral doom címkét. A „Nebula Septem” szerinted egy funeral doom lemez? Még a nagymamám is hallja, hogy nem! Főleg azért idegesít a dolog, mert emiatt egy csomó ember valószínűleg meg sem próbálkozik a zenénkkel. Akinek nem jön be a funeral doom, és meglátja a stílusbesorolást, már rögtön el is határolódik attól, amit a MONOLITHE produkál. Mások pedig, ahogyan néhány kritikában olvastam, funeral doomra számítanak, aztán amikor rákattintanak az új lemezre, kiakadnak, hogy „Mi ez? Ez nem funeral doom! Becsaptatok! Ezért nem is tetszik!” Nem nagy ügy, tudom, de néha az ember ül és csóválja a fejét értetlenül, hogy „Mi a fasz?!”

   Látom, a bandcamp oldalon fent van az összes zenétek. Én ezt jó dolognak tartom, így minden érdeklődő kíváncsiskodó bele tud ízlelni a világotokba, és utána eldöntheti kell-e neki vagy sem, nem árultok zsákbamacskát. A rajongók meg úgyis megveszik digitális vagy fizikai formában. Az utóbbi időben rohamosan fejlődik ez a platform, ám még mindig akadnak olyanok, akik szembe mennek a haladással és csak is a vásárlást erőltetik! Te hogyan látod ezt?

   Ez érdekes kérdés. Mint zenész, csak azt tudom mondani, hogy az egyetlen dolog, ami számít, az az, hogy az emberek meghallgassák a dalaimat. Tehát, minél több emberhez eljut a zeném, én annál elégedettebb vagyok, még akkor is, ha nem fizetnek érte. Nekem semmi bajom az illegális letöltésekkel, és szerintem a Bandcamp is óriási dolog. Az utóbbi években a YouTube rengeteget segített a zenekaroknak abban, hogy eljutassa a zenéjüket azokhoz is, akik egyébként soha nem hallottak volna róluk. Szóval, ez mind pozitívum.
2018-ban vagyunk, nem 1978-ban. Azóta nyilván változott egy s más. Van, ami előnyére, és van, ami hátrányára. Jelenleg adott egy üzleti model a zeneiparban, amelyet nem nagyon lehet megváltoztatni, és hülyeség lenne harcolni ellene. Főleg olyan eszközök ellen, amelyek csak segítenek ismertebbé tenni egy zenekart. És ahogy te is mondtad, mindig lesznek emberek, akik CD-t, vinilt, pólót, meg egyebeket vásárolnak, szóval keresni is lehet vele valamennyit. Ez létfontosságú egy olyan csapatnak, mint mi, mert nem adunk el túl sokat, ezért számítunk arra a rétegre, akik begyűjtik a fizikai formátumot, hogy a befolyó összegből fedezni tudjuk a következő lemezünk költségeit. Ha ez nem volna, akkor nem tudnánk folytatni. Ez ilyen egyszerű.
   Néhány évvel ezelőtt egy CD boltokba kerülése egyenlő volt a lemezmegjelenéssel. Ma már ez másképp van, legalábbis szerintem. A lemez akkor jelenik meg, amikor az bármilyen formában eljut a közönséghez. A CD és a vinil ugyanolyan merch cuccá vált, mint a pólók. Maga a zene ingyenes.

   Kíváncsi lennék miből merítetek energiát és inspirációt? Mik a főbb hatásaitok, zenék, könyvek, filmek, bármi ami segít.

   Persze, jó az, ha könyvekről meg filmekről is beszélünk, mert egy zenésztől elvárják, hogy beszéljen a hatásairól, de az igazság az, hogy ezer olyan dolog van, ami inspirálhat valakit. Még olyan dolgok is, amelyeknek nincs köze a művészethez, mint amilyen az utazás, vagy a sport. Ami engem illet, én olyan vagyok, mint egy szivacs, magamba szívok mindent, amivel kapcsolatba kerülök, és amikor azt kifacsarom, az összes engem ért hatás egyszerre csorog ki belőle, ami képes valami újat alkotni. Tudom, hogy ez nem a legvonzóbb hasonlat, de érted, mire gondolok.

   A zenélés mellett ki mivel foglalkozik a bandából? Meló, család, bármi ami nem zene, ha van ilyen egyáltalán.

   Semmi ilyesmi nem létezik. Miután felvettünk egy lemezt, visszamászunk a koporsóinkba, és lefagyasztjuk magunkat egy időre, aztán a kiadó ismét feléleszt minket, amikor újra pénzt akar keresni velünk. 🙂
Komolyra fordítva a szót, ketten közülünk házasok, néhányunknak gyereke is született már, van, aki a filmiparban dolgozik, más a show businessben, vagy adatfeldolgozóként, de mérnökök is vannak a bandában.

   Végezetül engedj meg egy „mi lenne, ha” kérdést: ha valaki megkeresne azzal, hogy finanszírozna egy MONOLITHE koncertet, pénz nem számít alapon, de azért maradjunk a realitások talaján, hogyan szerveznéd meg? Helyszín, színpadkép, előzenekar(ok), vendégek?

   Azt hiszem, megpróbálnék összehozni egy szenzációs koncertet, ahol olyan zenekarokkal játszanánk egy színpadon, akiket a barátainknak tekintünk, mint például a norvég Abyssic, a belga Hemelbestormer vagy a francia/svéd Enshine, ha egyáltalán hajlandóak lennének fellépni élőben erre az egy alkalomra. A MONOLITHE két szettet is előadna, egy hagyományosat, és egyet, amelyben teljes egészében lejátszanánk valameyik lemezünket az első négy közül. És a zenekarok fellépései között nem szólna zene, hanem csend lenne. Nekem például elegem van abból, hogy bárhová megyünk, két banda koncertje között állandóan szól a hangos zene a hangfalakból. A közönség, akárcsak a zenészek, egy kis csendre és nyugalomra vágyik két show között.

  Reméljük, egyszer elmehetünk egy ilyen bulira.  Köszönjük a kimerítő válaszokat!