Casketgarden interjú

Infam

2011. január 24.

0

Üdvözletem Balázs! Mi az aktuális szituáció a banda háza táján?

– Szia. Jelenleg heti 2-3 alkalommal próbálunk. Heti egy próbán Attila és én (Tóth Balázs) általában az új számok összepróbálásával foglalkozunk, míg a többi próbán (illetve otthon) az új gitárosunk tanulja be a legújabb, illetve régebbi számokat, hogy ezekből vegyesen összeálljon márciusra egy komplett program, amit előadhatunk a tavaszi „összeszokó” bulikon. A koncertek terén most van egy kis lyuk, mert a legújabb dalokkal kezdte, hogy azokkal is a haladjunk és két új dal összerakása között tanulgatja a régieket, így eddig nem volt színpadkész koncertprogram.
Tavasztól viszont már szerveződnek a bulik, részleteket a honlapon olvashattok.
Az új dalokat egytől-egyig feldemózom mostanában otthon egy laptopon gépdobbal, hogy lássák az összképet a többiek. Persze nem szentírás, amit így felveszek, némelyik szám eléggé kifordult önmagából a próbateremben az eredeti demóverziójához képest.
A lemezfelvételt pedig augusztus végére tervezzük, már nézegetjük a stúdiókat, melyik lenne a legmegfelelőbb.

1998-ig kell visszautaznunk az időben, hogy a zenekar megalakulására tekintsünk vissza. Szinte még ,,gyerek fejjel” milyen céllal alakult meg a Casketgarden? Világhír elérése, netán önmagatok szórakoztatása?

– Abszolút azért, hogy jól érezzük magunkat. Cseh Attila, Musitz Peti és én voltunk először a zenekarban és olyan zenekarok feldolgozásait tanultunk be, mint a Gates Of Ishtar, Dismember, At The Gates és Carcass. Utána pedig kipróbáltuk milyenek lehetnek dobbal a saját számaink, amiket Petivel az 1998-at megelőző pár év során összetettünk. Szerintünk jól szóltak.
Kezdetben csak hétvégén próbáltunk, majd egyből mentünk a kocsmába, ahol persze nagyon okosak lettünk és megfejtettük a zenélés nagy titkait. Nem mellesleg ezekre Attila unokaöccse, Isti is mindig velünk jött már akkor is, aztán 1999 elején be is szállt, annyira megfertőztük.
A zenekarnevet is valami ilyesmi összejövetelen szakértettük meg. Mai fejjel ez egyértelmű hiba volt. 🙂

Három demóval indult a CG karrierje, fontosnak tartod a demózást a kezdő zenekarok számára? Gyakorlatilag a demóval kívántatok kiadót találni? Kb. hány helyre küldtetek anyagokat és milyen visszajelzések jöttek?

– Szerintem nagyon fontos a demózás, meg egyáltalán az, hogy halld magad felvételen. A zenélés egy folyamat, és folyamatos önkritika kell hozzá, hogy egyre jobb legyél, aki elveszíti ezt az önkritikát, és elégedett lesz önmagával, az jobb ha abbahagyja az egészet.
Ez alatt az időszak alatt a banda összeszokik vagy lecserélődik emberileg, de mindenképpen megerősödik, és kialakul egy „énképe”, egy zenei világ, amiben jól tud mozogni.
A mai bandák többsége nem esik már át ezen az időszakon, talán ezért is érzem úgy, hogy egyre több szürke, átlagos zenekar kap lemezfelvételi lehetőséget komolyabb kiadóktól is.
A másik két kérdésre válaszolva: 1998-2002 körül még bőven úgy működött a dolog, hogy demóztál elküldted kiadóknak, és akiknek tetszett, azok beleinvesztáltak, vagy ha nem is invesztáltak bele, ígéretet tettek egy komplett anyag kiadására. Mindenki ezt csinálta, így nekünk is ez volt a természetes. Ma ez már nem működik, főleg a kapcsolatok számítanak.
Az első két demót is szétküldtük egyébként, de főleg csak fanzineknek, néha nagyobb lapoknak. Meglepően jó visszajelzéseket kaptunk, pedig a demókkal már akkor sem voltunk túl elégedettek. Általában 1-2 nap alatt vettük fel őket.
A küldözgetésnek viszont lett eredménye: a Balkánon az első két demónk kijött egy kazetta album formájában a Rock Express kiadó jóvoltából (ami kb. az ottani Hammer Records volt akkor, ugyanúgy egy laphoz kapcsolódott), An Ever Rounding Circle Of Grief fantázianéven. 🙂 Azt hiszem talán az első nem szerb banda voltunk, akiket kiadtak, de mindenestre Szerbiában mindig megkülönböztetett figyelemet kaptunk valamiért. Már ekkortájt olyan fesztiválokon játszottunk ott és olyan pozíciókban, amikről itthon csak álmodtunk.
Igazából a 2002-es The Non-Existent demó volt az, amit kiadó keresőnek szántunk, akkor sikerült zsinórban több olyan számot írni, ami tükrözte azt, amit szeretnénk. Az első két demó egyes számai még mind nagyon-nagyon különböznek egymástól, mind más-más világ, csak a második demó I Witness dalában találtunk először magunkra. Később ez fel is került az egyes lemezre.
A The Non-Existentet körülbelül 40 kiadónak küldtük el, és volt pár pozitív visszajelzés, jó nem annyira húde lelkesek, de ilyenek voltak, hogy a dán Mighty Music Records lapjánál a főszerkesztő és kiadóvezető havi toplistáján első volt a demó, meg megmaradt bennem a Peaceville kiadó alapos elemzése a demóról, amit kézzel írtak, de összeségében a kiadók nem nagyon akartak szerződtetni minket. 🙂 Mígnem egy szép napon fel nem hívott Peter a Metal Age Productionstől. 🙂
Itthon is ez a demó, és 2003-as Summer Rocks fellépés indította be a bandát.

2003-ban jött az első nagylemez, a This Corroded Soul of Mine. Szerintem elég jóra sikerült, bár a hangzás a többi lemez fényében még kissé elmaradott volt. Itthon úttörőnek számítottatok a göteborgi death metallal, vagy ismertetek más bandát, aki ezt játssza? Kijelenthetjük, hogy jelenleg ebben a műfajban egyeduralkodó a Casketgarden?

– Azt a lemezt máig emlegetik velünk kapcsolatban, pedig nem az a kedvencem. Az tény, hogy több év alatt készültek azok a számok, meg nagyon jó a felépítése a lemeznek, van az egésznek egy íve, illetve átjön meg lelkesedés az anyagon, de maga a rögzítése rémálom volt, emiatt rossz szájízzel gondolok rá.
Őszintén szólva, nem biztos, hogy zenész szempontból készen álltunk még a nagylemezre: például nem is tudtunk metronómra játszani. Úgy vettük fel a lemezt, hogy 4-5-ször feljátszottunk egy dalt, és a különböző verziókból a legjobb részeket ollóztuk össze.
A lemezfelvételhez egész más felkészültség kell, mint egy demóra vagy egy koncertre, és ezt akkor még nem tudtuk. A részletekre abszolút nem figyeltünk.
Körülbelül a harmadik lemez készítése idején tudtam először józanul értékelni az első albumot: tele van pontatlansággal, de jók a dalok és átjön a tűz, mert mindent bazi gyorsan játszottunk. 🙂
A hangzás egyébként 2003-ban itthon elég jónak számított, utánunk egy csomó hasonló banda ment Töfihez, akik addig nem tudták hol vegyék fel a keményebb zenéjüket.
Itthon nem nagyon volt hasonló zenét játszó banda, talán a Sablet (mai 1Kill Embrace elődje) említhetném, illetve olyan old school death metal bandákban voltak még dallamok, mint az Art Of Butchery, vagy a Tesstimony illetve az emberarcúbb vonalról az Agregator. Ezzekkel a bandákkal nagyon jóban is voltunk/vagyunk.
Viszont az tény hogy egyikük sem volt olyan gyors, mint a zene, amit mi csináltunk. Mi a „true” göteborgi metalt vettük alapul, amikor még nem felejtették el az ottani bandák, hogy mi volt a lényegük: slayeresen gyors dobok, cirkalmas, súlyos, de dallamos riffelés, hörgős/ordibálós ének. 🙂
Ilyen bandákról beszélek: At The Gates, első három Arch Enemy, első három Dark Tranquillity, Dissection, In Flames a Whoracle lemezig bezárólag, Dismember középkorszak, Necro/Heartwork Carcass, kései Death meg a másodvonal jobb zenekarai Gates Of Ishtar, Eucharist, Edge Of Sanity, Sacrilege, The Forsaken, Night In Gales aztán később még The Haunted, Carnal Forge, Dimension Zero, Dew-Scented. Ezek voltak legnagyobb hatással ránk.
Az eredeti szellemiséget talán mi vettük át leginkább, viszont az hogy egyeduralkodó lettünk volna otthon, az olyan kifejezés, amitől mindig is viszolyogtam. Ez inkább úgy csapódott le akkor, hogy nagyon magányosak voltunk, mindig vagy old school death metal vagy black metal, vagy grind meg hardcore bandákkal léptünk fel, de ez így volt jó, színes volt a paletta.
Máig igyekszünk megtartani ezt a korai göteborgi bandákra jellemző vonalat. Ezt szeretjük.

Mi a meglátásod, nálunk miért nem hemzsegnek az ebben a zenében utazó bandák? A death metal ezen válfaja mekkora hangszeres tudást igényel, hogy mondjuk egy lemez világszínvonal legyen?

– Ha engem kérdezel, minden zenében más a nehézség. Egy blues vagy doom zenében a feeling elcsípése a nehéz, egy death metalban az „ezer hang per másodperc”, tehát a sebesség a nehéz, meg a komplex számstruktúrák.
Elsősorban minden zenét érezni kell, így ez az ága a zenének kb. ugyanolyan nehéz, mint bármely másik. A komplex, technikás death metalt játszók, szeretők, esetleg „leegyszerűzhetik”, de ha idejönnének, és az elvárásaink szerint kellene eljátszaniuk egy dalunk vagy esetleg egy „újkori” At The Gates dalt (ami technikalag még egyszerűbbnek minősül), egészen biztos, hogy mind csődöt mondanának. Ami egyszerűbb, ritkább, abban jobban észrevenni a hibát (rontani ugyanolyan könnyű), tehát másfelől nehezebb. Ez a zene egyszerre feszes, precíziós és a dallamossága miatt feelinges is kell hogy legyen.
A feszesség, a technika tanulható, a feeling viszont nem. Ezért az új gitáros keresésénél is elsősorban arra figyeltem, hogy hogyan fogja le a hangokat, hogy feléled-e hang a keze alatt és nem azt, hogy el tudja-e játszani Malmsteen Arpeggios From Helljét.
Ahhoz a zenészi világszínvonalhoz, amit mondjuk az Arch Enemy képvisel hangbiztonság és technikai fölény kell. Magyarán az, hogy az álmodból felkeltve is el tudd tolni a témát. Ne csak egyszerűen tudd, hanem pontosan, és magabiztosan szólaltasd meg a hangokat. A legjobb gyakorlás erre a koncertezés. Egy Arch Enemy vagy egy rendszeresen turnézó kisebb külföldi banda mondjuk ad évente 100-150-200 bulit, egy magyar meg 20-30-at, jó esetben…szóval érthető hogy miért vannak előnyben ilyen téren is. Megpróbáljuk a legjobbat adni.

Az utolsó két nagylemezetek (Open The Casket, Enter The Garden, Incompleteness In Absence) miben különbözik zeneileg? Nevezhetjük valamelyiket is konceptlemeznek? Mindig van egy adott eszmei kohézió, ami összetartja a dalokat, vagy számotokra is kiszámíthatatlan a végeredmény?

– A OTCETG lemez inkább egy egyenes vonalú lemez, igazi arcbamászós számok vannak rajta végig, amellett hogy beillesztettünk azért pár „pihenőt”. Szövegileg minden lemezünkön van kapocs a dalok között, így ezen is, de semmiképp nem mondanám koncept albumnak. Minden szám másfelől közelíti ugyanazt, mind zeneileg, mind szövegileg. Zeneileg kemény és dallamos, szövegileg meg már fogalmam sincs.:)
Az Incompleteness… ezzel szemben egy elég utaztató lemez. Ezen a lemezen nem akartam ugyanazt, mint az első kettőn, tehát ilyen „in the face” jellegű dalokat írni. Eleve más korszakomat éltem, kibasztak a melóhelyemről, amikor született a kislányom, meg egyáltalán egy új szerepben találtam magam. Már akkor elkezdődött a zenekarban az a változás, aminek eredménye az lett, hogy később két tag is kiszállt. Mindenki életében máshova kerültek a súlypontok, ezt el kell fogadni. Ez a lemez körülbelül erről is szól, így nem is lehetett arcbamászó. A korábban külön kezelt „pihenőket” egybeolvasztottuk a számokkal így igazi fejhallgatós lemez lett, viszont emiatt kevesebb ember vette a lapot, kevesebben tudnak ma már elmélyedni a zenében. Másfelől viszont igazuk volt, mert a lemez kisebbik fele működik csak élőben. Én viszont imádom, igazi lélektisztító jellegű anyag lett.

A kronológia szerint most az új lemezről kell, hogy kérdezzelek: mikorra várható, hogy állnak az előkészületek, mire számíthatunk zeneileg, tematikailag, szövegileg? Az új tagok miatt várható valami új elem?

– Picit lassították a tempót a tagcserék, ezért késlekedünk a lemezzel a saját csiga tempókhoz képest is. Jelenleg 11 szám van megírva a lemezre zeneileg. Ezek megint inkább arcbamászóbbak, így talán a kettes lemezhez állnak közelebb, persze mindazt bevetve, amit a hármas lemez készítése alatt megtanultunk, tehát más lesz. Amit biztosan tudok, hogy a Incompleteness… lemezzel ellentétben, ezen csak egy dal van, ami 5 perc körüli, a többi mind rövidebb.
A témát még nem találtam ki viszont épp most tervezem figyelmesen áthallgatni az összes számot, hogy legyen valami impulzus, amit maga a zene ad.
Az új tagok nyilván tesznek valamit a zenekarhoz, épp ezért voltak a tagcserék. Peti és Őri már nem igazán adott a zenekarhoz semmit, azon kívül persze, hogy elgitározták, amit kellett.
Az új gitáros Csutak, pedig már hozott is egy nótavázlatot, amit sikerült dallá kovácsolnom és pár napja demóztam fel.
Nem szeretem ezt a kifejezést, de szerintem ez most egy felnőttebb verziója lesz a második Casketgarden lemez irányvonalának.

Balázs, tudtommal te vagy a felelős minden zenei részért, illetve a szövegekért is. Nem nagy teher ez, mivel általában munkamegosztást alkalmaznak a tagok? Abszolút nem negatív a következő kérdés: nem gondolod, hogy előrébb tartanál egy olyan zenekarban, ahol több az alkotószellemű társ? Bár így valahol te vagy a főnök, hehe.

– Amikor teherré kezd válni, akkor általában pihenek pár hetet vele, és újra élvezem.:)
Azért tegyük tisztába a dolgokat: a zenét megírom ugyan, de amit a többieknek adok azok inkább ilyen dal elképzelések, mégha sok végleges is marad.
Elég nagy a beleszólásuk a próbateremben. Ott érzi az ember igazán, hogy élvezetes-e játszani, vagy változtatni kellene, mert éljátszhatatlan pl. a dobgép témája, vagy épp nincs elég dinamika a dalban. Nem vagyok fasz; hallgatok arra, ha valami nem tetszik valaki másnak, főleg hogy így legtöbbször még jobb lesz a dal.
Úgy alakult, hogy míg a többiek a saját részüket figyelik csak, én mindig az egész dalban, sőt lemezben gondolkodom, így a szövegírás részét pl. nagyon szeretem, nem zavar, hogy nem más írja le a gondolatait. Ez már csak ilyen utójáték nálam. 🙂 Istinek egyébként elmondom miről szól, hogy legyen fogalma arról mit ordibál, hiszen ő a szócső.
Az sem zavar, ha senki nem hoz zenét, vagy az ő témáit is én találom ki, néha szükséges is: pl. a dal kezdeti alakja során már van elképzelésem az énekről, a hangsúlyos részekről és így tudom, hogy pl. hol kell felütés a dobbal, és hol nem.

Ugyebár több tagcsere ,,színesítette” az életeteket. Ezekre miért volt szükség, illetve mindig érkezett új impulzus egy-egy új tag színre lépésével? A mostani felállás mennyire stabil? Ki honnan érkezett hozzátok?

– Szerintem az egész abból fakadt, hogy idősebbek lettünk. Mindenkinek más is kezd fontos lenni, mint a zenélés: gyerek, meló, pénz, nők, suli, ilyesmik. Ez így is van rendjén, hiszen a zenélés a mi szintünkön egyfajta (költséges) kedvtelés, komolyan vett hobbi, ha úgy tetszik. Viszont, meggyőződésem, hogy ha valaki szereti csinálni, tud rá időt szakítani.
A tagcseréknél – bár ők nem mondták ki – az történt, hogy egyre kevesebb időt tudtak szakítani a zenélésre. Nem a próbákról van szó, semmi gond azzal, ha valaki hiányzik a próbáról néha. Hanem ha maga a zenélésre nincs idő, se otthon, se sehol, ha már csak gépies lesz az egész. Ezt kurva nehéz bevallani, de a zenei teljesítményen szinte egyből tükröződik. Ráadásul, ha magadtól nem gyakorolsz, nem fűt a dolog, akkor előbb utóbb nemhogy megrekedsz egy szinten, de visszafejlődsz, mint zenész, előadó.
Mind Petinél, mind Őrinél ez történt: mi észrevettük, ők nem. Ebből aztán konfliktus lett, sértődés és végülis ennyi. Persze én vagyok mindkét esetben a fasz, mert én szóltam, de valójában szerintem mindenkinek jobb így.

Peti esete különösen szar volt, mert vele jóval a Casket előttről ismerjük egymást, egyfajta közös álom volt ez, hogy nagy szavakat használjak, de úgy láttam neki már nem volt olyan fontos. Lassan épült ki a gépezetből, nagyon lassan. Én észre se vettem, pont a többiek szóltak, hogy mi van már vele és csak ezután kezdtem el figyelni úgy 2009 végétől. Nem amiatt szóltunk neki, bár így bukott ki, hogy egy riffet nem tud eljátszani, hanem azért mert eléggé hanyatló teljesítményt nyújtott a koncerteken, és úgy vettük észre egyre nagyobb probléma meg teher neki ez a zenekarosdi, ahelyett, hogy öröm lenne. Az is az igazság része, hogy múlt miatt felé jóval nagyobb volt az elvárás, mint pl. amit Őritől vártunk.
Schummel Dénes basszusgitáros Őri helyére még 2009-ben csatlakozott, de az ő esete ilyen „kés a vajban” effektus. 3 hét alatt megtanult 10 számot, közben 1 koncerten nem volt bőgő. Ennyi. Ő egyébként a jó nevű Casketgarden zenekarból érkezett hozzánk. 🙂 Arról van szó, hogy 2000-2001-ben egyszer már bekerült a bandába, de tanulmányok meg polgári szolgálat, meg az Attila katonáskodása miatti kényszerpihenő miatt nem tudta csinálni és kilépett. De végig itt volt, mint die hard rajongó, neki minden cédénkből és minden pólónkból van kb. 🙂 Más zenekarba be sem szállt közben.
Csutak István pedig 2010 őszén lépett be. Ő előtte egy Ventar nevű saját csapatban szórakoztatta a nagyérdeműt, sőt a Depths Of Depravity-ben is kisegített. Egyik sem egy szimpla muzsika, de azért közben rájött hogy ezzel a kis dallamos death metallal is épp elég megszenvedni (hogy egy korábbi kérdésedre is utaljak). Nehéz posztot kell betöltenie. Érdekesség, hogy 5-6 éve tanítottam gitározni.

Mit gondolsz, a régi nagy ópuszok miért tudtak annyi ideig együtt maradni és 30-40 évig együtt zenélni?

– Nem sok olyan banda van, aki változatlan felállásban maradt ennyi ideig.

Mi a legjobb a zenélésben? Az, hogy kezedben tarthatod a kész lemezt, vagy annak elkészítése, esetleg a koncertezés, a rajongói visszajelzések? Esetleg más?

– Számomra az a legcsodálatosabb, amikor pár jött-ment ötletből felépül egy szám, és az egészet egyben hallgatom. Tehát a semmiből lesz valami. Ez kb. a felvételek végét jelenti, a keverési fázist ezért szeretem másra bízni, ezért dolgozunk még mindig külső stúdióban. Nem mozgat ez a ma divatos otthoni felvétel/keverés cucc a lemezfelvétel esetében, egyszerűen ahhoz már nem lenne türelmem.
A koncertezést is szeretem, meg persze jól esik, ha valakinek tetszik a zenénk. De akkor dobban a legnagyobbat a szívem, amikor fel van véve minden, és egyben hallgatom az egész dalt/lemezt.

Hogy látod, Magyarországon meg lehet élni a zenélésből a metál műfajon belül? Mi kellene hozzá, hogy valakinek ez sikerüljön?

– A mi zenénkkel semmiképp sem érhető el ilyen szint itthon. Mi kellene hozzá? Sok minden, jó zene, jó magyar szövegek, pénzben kifejezhető bevétel és szerencse: jó idő-jó hely.
A mi legjobb pár évünk eddig úgy 2003-2005 volt, akkor voltak a legjobb lehetőségeink zenekarként, persze nagyon iszonyat távol a megélhetéstől. 🙂 Minden zenekarnál gondolom van egy ilyen csúcsidőszak, és ha akkor nem tud nagyot lépni, még pluszban ő vagy más invesztálni az egészbe akkor megragad a magyar underground mocsarában. De én úgy gondolom „siker” szempontjából túl is lőttünk a célon. Sosem gondoltam hogy néha ekkora színpadokon, ilyen bandákkal játszhatunk, ennyi országba eljutunk, meg abban sem hittem nagyon, hogy egy külföldi kiadót érdekelhet a zenénk.

Melyek a szívedhez legközelebb álló bandák? Az új zenekarok munkásságát figyelemmel követed? Szerinted lesz még valami nagy újítás, death metal, avagy bármiféle metál forradalom valaha is?

– Ez nehéz kérdés. Az én szívemhez ezek a bandák állnak közel: At The Gates, Carcass, Pantera, Gates Of Ishtar, Ozzy, Guns N’ Roses, Paradise Lost, Black Sabbath, Death. Az utolsó banda, ami valóban hatással volt rám, talán a The Haunted lehetett, viszont rengeteg zenét hallgatok a true blacktől, az akusztikus progresszívig.
Amit mostanában sokszor hallgattam az Waldemar Sorychta (Grip Inc) új bandája az Enemy Of The Sun illetve a legutóbbi Kylesa lemez volt.
Hogy nagy forradalom lesz-e azt nem tudom. Most úgy tűnik, hogy minden hang el volt már játszva. 🙂

Hogy látjátok a hazai színteret? Mit kellene máshogy csinálni, hogy optimálisabb legyen? (koncert lehetőség, lemezfelvételi lehetőség, összetartás-széthúzás stb.)

– Néha visszaolvasgatom a régi interjúkat, és mindig ezt mondtam: sok a jó banda, de kevés a lehetőség. Most is ezt látom, ha egy banda „be is fut”, van egy szint, ami fölé nem tud menni, ha nem változtat gyökeresen a zenéjén a gagyi vagy könnyen befogadhatóság felé. Ha nem teszi, akkor ugyanazokat a köröket fogja róni éveken át, mígnem kifullad.
Mindenképpen külföld fele kell nyitni minél előbb, már csak azért, hogy legyen újdonság, megmaradjon az éhség a zenekarban.
Maguk a klubok talán már egy picit jobbak, mint régebben, az összetartás/széthúzás kérdésben, meg szerintem nem nagyon volt gond sosem, legalábbis a kezdeteknél. Az úgy a harmadik lemez tájékán kezd elbaszódni, hehe.
Van egy trend, ami mellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül: az ingyen koncertek, sőt ingyen turnék, ingyen cédék trendje. Ez azért különösen fájdalmas, mert maguk a zenekarok árazzák le önmagukat a közönség előtt. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás arra, ha amúgy nem látogatnának egy adott koncertet…
Régen is volt hogy 5-10 ember volt egy bulin, akkor nekik kellett odatenni magad, mert ők a hírvivők.

Sokan mondják, hogy plagizáljátok a skandináv bandákat (Carcass, At The Gates, stb.) Mit szólsz ezekhez a vádakhoz? Szerintem óhatatlan, hogy legyen valami hasonlóság, ha ugyebár egy műfaj a kettő…

– Azt hiszem, az előbbi kérdésekből kiderült, hogy ezeken a bandákon nőttünk fel, tőlük tanultunk szinte mindent a zenélésről. Innentől pedig szinte nincs is értelme a kérdésnek. Sosem tagadtuk ezeket a dolgokat. Plagizálásról nyilván csak felületes hallgató beszél, de tény hogy hasonló a zenénk, mert hasonló zenét akartunk/akarunk játszani, mint ők, így hasonló zenei megoldásokkal is élünk.
Azt tudom erre mondani, hogy minden Trouble, meg Down riffnek, vagy dalnak megvan a nagytestvére a Black Sabbath-nál, amazoké pedig ugyanígy az underground doom/stoner bandáknál.
Rengeteg brutal death banda van és volt, akik Morbid Angelen, Cannibal Corpse-on, meg ki tudja min nevelkedtek és úgy is szólnak (ráadásul sokan mégis valami hatalmas entitásnak vannak beállítva).
A mi hasonlóságunk is ennyi körülbelül az At The Gateshez, de szerintem kialakult egy határozott Casketgarden érzésvilág már, ami az utóbbi kettő lemezen eléggé jelen volt, és ez a legfontosabb.

Hátrány lehet az egy zenekarnak, hogy egy periféria országból indul? Ti éreztetek valaha ilyet?

– Igen. A zenei életben, bár tagadják, elég erős a rasszizmus. 🙂 Úgy jön ez le, hogy egy kis kiadó vagy booking előbb szerződtet egy amerikai vagy svéd bandát, mint egy magyart, csak azért hogy elmondhassa hogy van bandája egy menő bandák sorát adó országból, miközben maga a banda sokkal rosszabb, mint a magyar.
Másfelől azok bandák mindenképpen tőkeerősebbek a magyarnál. Pl. kapnak egy szerződést aminek (lemezfelvétel) önrész mondjuk 6000 Euró, amit a zenekar fizet. Ami 5 tagra elosztva 1200 Euró. Ami kb. a tagok havi jövedelme. Mondjuk fél-egy év alatt összedobják a tartalékaikból, és felvesznek egy piacképesen megszólaló lemezt.
Egy magyar banda ha 6000 Eurót akar összedobni…hadd nem mondjam tovább. Ilyen szempontból érthető a kiadók döntése.

Mi a Casketgarden jövőbeli terve? Milyen rövid –és hosszútávú célok vezérelnek?

– Önerőből vesszük fel a következő lemezt. Konrét beszélgetések folytak már hazai és kinti stúdiókkal. A Metal Age becsődölni látszik, rájuk nem nagyon számíthatunk. A tervünk szerint a kész anyaggal keresünk majd kiadót, ha akkor még lesz ennek értelme.
Mivel több számunk van, mint ami lemezre kerül, biztos nem fogunk a negyedik lemez után 3 évre eltűnni, de hogy pontosan mi lesz a lemaradó számok sorsa, EP-n vagy valami speciális lemezen kötnek ki, azt egyeőre nem tudom. A negyedik lemezt szeretnénk klippel megtámogatni, és persze lesznek koncertek is.
Amit most nagyon várok az a júniusi Metalfestes fellépés lesz, de addig is lesz jópár koncert.

Mit vinnél magadra egy lakatlan szigetre?

– A páromat és a kislányomat, meg egy gitárt. 🙂

Mi az élet értelme a te olvasatodban?

– Az, hogy minden körülmények között légy önmagad, járd a saját utad és vállald az őszinte érzéseid. A többi csak úgy jön. 🙂

Balázs, köszönöm az interjút, várom a lemezt! Az utolsó szó joga a tiéd!

– Köszönöm az interjút Neked és a Fémforgácsnak.