Interjú Tony Kakkoval, a Sonata Arctica énekesével

GreenWitch

2014. február 22.

0

GreenWitch: Szia, Tony! GreenWicth vagyok, Budapestről, szeretnék neked néhány kérdést feltenni. Hogy vagy mostanság?

Tony Kakko: Szia! Tulajdonképpen kezdek jobban lenni. Meg vagyok fázva vagy két-három hete, lázam van meg minden, és esélyem sincs teljesen meggyógyulni. Szóval kicsit nehézkesek voltak a koncertek, de javulok! Majd most lesz két hetem aztán irány Dél-Amerika!

GreenWitch: Hányadik interjúd ez ma?

Tony Kakko: Ma? Lássuk csak… egy… kettő… három… ez a nyolcadik zsinórban! És még lesz legalább négy.

GreenWitch: Oké, akkor kezdjük! Menjünk vissza az időben a kezdetekhez, még a Sonata Arctica előttre. A Tricky Beans volt a zenekar elődje. Ebből az időszakból újraírtatok egy dalt [ez volt a Blackout – a szerk.], és így lett a Flag in the Ground. Számíthatunk esetleg még ehhez hasonló újra feldolgozott dalokra?

Tony Kakko: Igen, ez egy nagyon különleges projekt lesz, ebben az évben újra felvesszük a debütáló lemezünket, az Eclipticát és lesz még egy különleges szám, de ezt most nem fogom elárulni, hogy pontosan mi is ez (nevet). Újravettünk egy pár dalt is, ilyen például a Tallulah is, tudod, az is a demós évekből való, de lesz még egy pár másik is.

GreenWitch: Van egy másik dal is, ami szintén teljesen újjászületett, ez pedig a Shy. Eredetileg egy sokkal gyorsabb dal volt, ahhoz képest, ami az „új” verzióját illeti. Elmondanád, milyen emlékeid vannak ezzel kapcsolatban?

Tony Kakko: Mindig is szerettem a történetét… és jaj, de nagyon régen volt!!! (nevet) Sok-sok évvel ezelőtt! Szóval szerettem a dalszöveget, nagyon lágy volt, nekünk pedig kellett valami extra, hogy az Ecliptica után megjelenjen a Successor EP. Sietnünk kellett a kiadással és a Shy újra gondolása volt a legkézenfekvőbb, és persze a legegyszerűbb is. Egy kis gitárral és billentyűvel újrarendeztük, és ennyi. Mi boldogok voltunk, és úgy tűnt az embereknek tetszik a dal.

GreenWitch: Térjünk hát vissza a jelenbe! A Pariah’s Child, a legújabb lemezetek március 28-án jelenik majd meg. Rengeteg embert meglepetésként ért ez a „visszatérés” a régi Sonata stílushoz. Mondanál pár szót az új albumról?

Tony Kakko: Igen, úgy tűnik, hogy ez egy kis szelet mindenből, amit eddig csináltunk. Valami minden albumról, mert illik minden anyaghoz, amit a múltban csináltunk. Kombináltuk a régi és a hangsúlyos Sonata Arcticát a power metallal. Ez a leginkább egyértelmű jellegzetessége. Egy igazán gyors album lett, csak egyetlen lassú ballada van rajta. Gyakorlatilag egy alternatív valóságban játszódik a Reckoning Night után, az Unia helyett. Akkoriban volt egy törés a banda életében, nehéz volt a turné is és egy csomó rossz dolog volt. Szükséges volt a változás. Az új album olyan, mintha visszamennénk az időben, és ahelyett, hogy jobbra fordulnánk, most balra fordulunk. Mikor elkészült az album, akkor rájöttünk, hogy visszahoztuk a farkast, ami a védjegye a Sonata Arcticának, a régi grafikát, és ami még egyértelműbb, a régi logót, ami az Unia-val együtt megváltozott. Tehát zeneileg és grafikailag is a régi Sonata Arcticához kötjük az új albumot.

GreenWitch: A régi lemezek motiváltak, vagy csak leültél, elkezdted írni a dalokat és a folyamat eredménye a Pariah’s Child lett?

Tony Kakko: Nagyon szeretjük az Unia albumot. A fő okok egyike az élő fellépések voltak, hiszen nagyon jól működtek a számok élőben, de nagyon lassúak voltak. Ezek el kezdték zavarni a koncerteket, hiányzott a sebesség belőlük. Ezúttal több gyors számra volt szükségünk az albumra. Ez volt az egyik kiindulópontunk és tavaly nyáron a 15 éves jubilálásunk kapcsán végig kellett menni az összes régi albumon, hogy visszahozzuk a rég elfeledett Sonata klasszikusokat, amiket a közönség hiányolt. Hatalmas meglepetés volt számomra a régi számokat hallgatni. Egyszerűen megmosolyogtatott a dalok power metal milyensége, jó volt hallgatni, és rájöttem, hogy valami hasonlót akarok csinálni, így készült el a The Wolves Die Young. Mindenki szerette, azonnal sláger lett. Szóval elhatároztam, hogy az albumot is ilyen irányba fogom vinni. Ez az, amit akartam csinálni! Mert jó! Mert vidám! Elkezdtem írni egy pár másik számot is hasonló módszerrel és egy pár olyat is átalakítottunk, ami már korábban megvolt. Az eredmény pedig úgy hangzott, mint egy teljes album. És most itt tartunk.

GreenWitch: Mik a terveitek a jövőre nézve? Lehet, hogy ezt a kérdést korai még feltenni, de milyen úton fogtok járni?

Tony Kakko: Több, mint száz koncertet szerveztünk le erre az évre. Gyakorlatilag a turnén kívül semmi mással nem fogunk foglalkozni. Idénre ez van, de valószínűleg jövőre is folytatódni fog. A jövő év elején, ha időm engedi, új számokat kezdek majd írni. Aztán stúdiózás és az egész kezdődik előröl. Nem fogunk egy-másfél év szünetet tartani. Csak annyi időre fogunk leállni, amennyi épp ahhoz kell, hogy egy új album megszülessen. Ez nagyjából fél év. Az utolsó koncert és az album megjelenése között fél év fog eltelni. Számunkra nem létezik pihenés!!!

GreenWitch: Melyik a kedvenc dalod az új albumról?

Tony Kakko: Számomra a legkedvesebb, a Larger than Life, mert ez nagyobb, mint az élet! (nevet) Egy történetet mesél el, inspirál és boldoggá tesz. Azonban, ha választanom kell egyetlen számot, hogy meghallgassam és mosolyt csaljon az arcomra az az X Marks the Spot. Már több hónap is eltelt, mióta felvettük a számokat, de azóta is, ha hallom, hangosan nevetnem kell. Nevetséges és vidám! Ha választhatok kettőt, akkor ezeket választanám, mára kedvencemnek.

GreenWitch: Ahogy láttam játszottatok egy új számot Finnországban. Hogy fogadták? Mi volt a reakció?

Tony Kakko: Jó volt, szerintem a közönség élvezte. Ez volt a koncert első száma, úgyhogy kicsit meglepetésként érte őket. És nem kérdés ez Pasi, az új basszusgitárosunk számára sem, hiszen élete első számában nyom egy basszus szólót is, még mielőtt én énekelni kezdenék! (nevet) Üdv a bandában!

GreenWitch: Visszatért a régi zene és a régi szöveg, de hol a lány?

Tony Kakko: Hol a lány? A Love című dalban (nevet). A kilencedik számban ott a lány, aki megöregszik, és leéli az egész életét a dal alatt. Homok és hó angyalokat csinál.

GreenWitch: Nemcsak új albumotok van, hanem egy új tag is került a bandába! Kérlek, mondj pár szót Marko távozásáról! Miért szakított a zenekarral?

Tony Kakko: Marko elvesztette a motivációját, szerintem már elég régen. Ez elég sok tettére kihatott, egyértelművé kezdett válni, hogy a koncerteken nem túl motivált. Ezt pedig a rajongók is észrevették és megjegyezték, ami az Ő fülébe is eljutott, ezt pedig nem vette túl jó néven. Néha olyan volt a színpadon, mintha meghalna az unalomtól. Ez természetesen nem egy jó jel (nevet). Néhány beszélgetés után arra jutottunk, hogy mindenkinek az a legjobb, ha távozik. A döntésnek mindenki örült, még maga Marko is. Mindenki számára könnyebbé tette a dolgokat ráadásul mi azonnal tudtuk, hogy ki jön a helyére. Marko is azt mondta, hogy senki mást nem vehettek fel a zenekarba, csak Pasit. Tehát elég könnyű volt: mi Pasit akartuk, Marko is azt akarta, hogy Pasit válasszuk, tehát… (nevet).

GreenWitch: Pasinak milyen szerepe volt az album megírásában és felvételében?

Tony Kakko: Felvétel közben csatlakozott hozzánk. Már a dalírás közben is inspirált, mert már korábban, körülbelül egy évvel a lemez felvétele előtt tudtam, hogy csatlakozni fog. Úgy ösztönzött engem, mint egy dalírót, hiszen úgy írtam a dalokat, hogy ezeket majd egy virtuóz basszeros fogja eljátszani, nem pedig egy gitáros. Jó volt úgy írni a dalokat, hogy Pasi fogja eljátszani őket. Volt egy pár remek ötlete is a felvétel közben, ami mindig jó, a bandatagok is nagyon izgatottak voltak. Még egy stúdiója is van, ott kevertük mindkét DVD-nket, és ott dolgoztunk az összes kiadványunkon a For The Sake Of Revenge DVD óta. Erről az oldaláról is ismertük a srácot. Ő vette fel és mixelte a teljes új albumot. Ez volt a másik nagy változtatásunk is, hogy ezúttal nem vettük igénybe Mikko Karmila segítségét, mert az új basszusgitárosunk, Pasi is több mint alkalmas erre a feladatra! (nevet) Szóval elég nagy szerepe volt az új albumban, és nem csak úgy, mint egy basszeros.

GreenWitch: Milyen volt az első koncert vele?

Tony Kakko: Könnyű. Ő egy kicsit ideges volt, de én nem (nevet). Tudtam, hogy az első koncert jól fog sikerülni. Nagyon könnyen meg is nyugodott. A show után mondta, hogy az elején kicsit ideges volt, de majd a következő koncert jobb lesz. Én pedig erre: Jobb lesz? Az jó! Muhhahha. Fantasztikus volt a kezdés, élete első koncertjén még basszus szólót is nyomott, mielőtt én el kezdtem énekelni. Mindenkit lenyűgözött.

GreenWitch: Beszéljünk még egy kicsit a dalszerzésről! Hogy írod a számokat? Azt, tudom, hogy te írod a szövegeket, de mi a helyzet a zenével?

Tony Kakko: Gyakorlatilag mindent én írok. A Sonata Arctica történetében kétszer fordult elő, hogy más is írt. Henrik és Jani is írt egy-egy számot. Mindenkinek azt mondom, hogy, ha van ötletük, csak szóljanak, de ezen a két számon kívül a többiektől még semmi nem érkezett. Ebből az derül ki számomra, hogy elégedettek a munkámmal… Vagy valami ilyesmi… Ezzel a részével amúgy elégedett is vagyok, úgy értem, nagyon élvezem a dalírás folyamatát, mert ez a legjobb dolog az egészbek. Érted, ha nem írnék számokat, akkor nem is lennék a bandában. Gyakorlatilag az egyetlen módja annak, hogy számot írjak, és megtöltsünk egy teljes albumot az az, hogy ha mehetünk turnézni. Tudod a számíráshoz magányra van szükségem, egyedül kell lennem. Ezt nem tudom turné közben csinálni. Mindig, amikor szünetet tartunk, akkor otthon elvonulok a gitárommal és a billentyűmmel és néha a billentyűn való prüntyögésből összejön egy szám… De néha nem. Sok munka ez, de élvezem.

GreenWitch: Van egy kakukktojásnak nevezhető dalotok, a My Selene. Jó, Jani már nem tagja a zenekarnak, de azóta volt ehhez hasonló?

Tony Kakko: Az egyik album japán bónuszát Henrik írta, Nothing more címmel. Úgy emlékszem, ez volt a címe és azt hiszem, a Days of Grays albumon jelent meg (nevet). Az összes többi az én fejemből pattant ki.

GreenWitch: Megmutatod valakinek a kész művet, hogy elmondja a véleményét? Gondolok itt Tuomas Holopainen (Nightwish) véleményére az Unia-val kapcsolatban.

Tony Kakko: Nos, annak idején lejátszottam Tuomasnak egy-két számot, de ezen kívül a feleségem az, aki élvezheti, vagy éppen szenvedheti végig a Sonata Arctica számokat, még mielőtt a tagok hallanák őket (nevet). Jó dolog az ő visszajelzése, mert a nagy alkotói szabadságomban előfordul, hogy egy kicsit elveszek. Jó olyan ember véleményét is hallani, aki ezt nem a megélhetéséért csinálja. Azért igyekszem legalább 10-15 számot eljátszani a srácokkal is, hogy minél előbb legyen egy demónk. Ezután nekiállunk közösen megbeszélni a számokat, majd kezdünk egyre magabiztosabbak lenni abban, hogy igen, lesz egy következő Sonata Arctica lemez. A többiek véleményét is meghallgatom és kialakul egy képünk arról, hogy mik lesznek az albumon. Ez az a két állomás, ahol a legtöbb behatás ér engem. A családom és a zenekar. Alapvetően a két családom.

GreenWitch: Van egy nagyon különleges számotok a White Pearl, Black Oceans… Mint tudjuk, ennek az eredeti verziója sokkal hosszabb. Mennyire volt hosszú és miért érezted, hogy ezt meg kell kurtítani? Lehetséges esetleg, hogy valaha kiadjátok a hosszabb verzióját egy gyűjtőknek szánt korongon?

Tony Kakko: Nem, szükségtelen az egész számot újravenni. Azért kellett rövidre fogni, mert a történetben kezdtek megjelenni olyan részek, amik nem voltak annyira fontosak. Elég egyértelművé kezdett válni, hogy, ha valaha is el akarjuk játszani élőben, akkor nem lehet hosszabb annál, mint amilyen hosszú most. Nem az én stílusom, hogy húsz perc úgy teljen el, hogy csak egy szám szól. Nem az én műfajom. Legalábbis most, de ki tudja, mit hoz a jövő (nevet).

GreenWitch: Van olyan terved, hogy írsz egy finn nyelvű dalt?

Tony Kakko: Ami azt illeti, tavaly írtam egy számot a szülővárosomról. Eléggé nehéz… Ahhoz vagyok szokva, hogy angolul írjak. Azonban, ha az anyanyelvemen kezdek írni, elég magasra kerül a léc. Ezzel kapcsolatban elképesztően magas az önkritikám. Teljesen elégedettnek kell lennem a munkámmal. Mert ugyebár finnül talán egy kicsit jobban tudok, mint angolul… Több, mint másfél év kellett ahhoz, hogy befejezzem azt a dalszöveget, ehhez képest a zene hozzá egy nap alatt megvolt (nevet). A zene mindig a könnyebbik része, és a szöveg a nehezebb. Ami a Sonata Arcticát illeti, lehet, hogy a Nightwish trükköt kéne alkalmaznunk, vagyis elkezdhetnénk több számot is finnül írni, de egyelőre még nem.

GreenWitch: Melyik a kedvenc albumod?

Tony Kakko: Természetesen az összes „gyermekemet” szeretem (nevet). Így meglehetősen nehéz kedvencet választani. De már régóta mindenkinek azt mondom, hogy az Unia a kedvenc. Pláne az utóbbi albumok kapcsán sokan kérdezik ezt tőlem, és azt várják, hogy az aktuális legújabbat mondjam. De ezt nem mondhatom, mert az Unia az én kedvenc gyermekem. Azonban most nem tudom, hogy a számok vagy a megközelítés miatt, vagy talán épp a banda miatt, mert az egészet egy stúdióban csináltuk. Ezek miatt gondolom úgy, hogy Pariah’s Child pályázik erre a pozícióra, még ha nem is a kedvencem, de a második kedvencem jelen pillanatban a Sonata Arctica munkásságából.

GreenWitch: Beszélgessünk egy kicsit a japán bónuszokhoz kapcsolódó nagy kérdésekről! Miért van annyi japán bónusz dal? Korábban úgy fogalmaztál, hogy Japán egy lassan megnyíló piac, de ma már hatalmas rajongói tábora van a Sonata Arcticanak Japánban. Tényleg kellenek még ezek a bónuszok?

Tony Kakko: Nos, ennek az oka Japánban az albumok árában gyökeredzik. Kicsit nevetséges, de például Finnországból olcsóbban tudják megrendelni az albumokat, mintha elmennének a közeli boltba. Nagyon drága Japánban a lemez, és többnyire ezért kérnek a kiadók valami bónusz anyagot, hogy ezzel vonzóvá tegyék a japán kiadásokat, így támogatva a japán zeneipart. Már rég halott lenne bónuszok nélkül. Sokan elégedetlenkednek emiatt, de ha engem kérdezel, és már megvetted az albumot, akkor már nem érdekel, ha máshonnan beszerzed a japán verziót, például a Youtube-ról, vagy mit tudom én honnan. Nekem ez nem nagyon számít, nem várom el senkitől, hogy Japánból megrendelje ezeket a kiadásokat.

GreenWitch: Elmondhatjuk, hogy a japánok nagy szerelmesei a power metalnak. Hogy tetszett nekik a Sonata Arctica új stílusa, amit az Unia albummal kezdődött?

Tony Kakko: Ami azt illeti… sehogy (nevet). Teljesen sokkolta őket, viszont a rajongók továbbra is követnek minket, és hisznek bennünk és a kiadó is hisz bennünk. A Pariah’s Child-dal most elégtételt kapnak. Kifizetődik az, hogy bíztak bennünk, és vártak ránk. Sokat tanultunk abból a három albumból, amit azóta csináltunk és most itt az ideje a visszatérésnek ahhoz, amit olyan jól tudunk.

GreenWitch: Van pár kérdésem a koncertekkel kapcsolatosan. Hol szeretsz a legjobban játszani? Kis klubokban, arénákban esetleg fesztiválokon?

Tony Kakko: Mindegyiknek megvan a maga jó oldala. Szerintem a Sonata Arctica a kisebb helyeken működik jól, ahol közelebb lehetünk a közönséghez. Természetesen nagy fesztiválon is jó játszani, olyanoknak, akik nem is ismerik a bandát.

GreenWitch: Minden közönség más, de melyik a személyes kedvenced, és kérlek légy őszinte, nem kell a magyar közönséget mondani azért, mert magyar vagyok.

Tony Kakko: (Nevet, gondolkozik) Gyakorlatilag még országon belül is változnak az emberek. Városról városra mások, és ez még Finnországra is igaz. Olyan dolgok is befolyásolják a hangulatot, hogy éppen milyen nap van vagy, hogy egyáltalán milyen a kedvük. Mindent összevetve ahol a leginkább átjön a rocksztár életérzés azok az olyan európai országok, mint Olaszország és Spanyolország, ahol igazán túlfűtöttek az emberek. Néha sokkal izgalmasabbá teszi a zenekar számára a koncerteket. Soha nem tudjuk, mi fog történni, a közönség mit fog csinálni volt egy pár őrült koncertünk arra felé, de ez persze nem jelenti azt, hogy az a közönség jobb lenne a többinél. Azt is meg kell jegyeznem, hogy Magyarországon is nagyon szívesen látnak bennünket, gondolok itt például az első turnénkra 2000-ben, amikor még senki nem ismert igazán minket, semmik nem voltunk, de akik ott voltak, nagyon élvezték a koncertet, és ezért mi is nagyon jól éreztük magunkat. Nagyon jó érzéseink vannak Magyarországgal kapcsolatban, nem tudnék elképzelni úgy egy európai turnét, hogy nem játszanánk ott valahol, például Budapesten.

GreenWitch: A finn koncerteken sokszor elénekelted már a finn himnuszt. Ez nagyon aranyos, van ennek valami különleges oka vagy csak úgy „megesik”?

Tony Kakko: Igazából az utolsó alkalom elég régen volt. Olyan természetesen megtörténik, de nem minden koncerten. Amit minden koncert végén csinálunk az a Vodka-dal és a Hava Nagila szám kicsit megváltoztatott dalszöveggel. Ez mindig jó vége a koncerteknek. Ezeket úgyis mindenki jobban ismeri, mint a finn himnuszt.

GreenWitch: Magyarországon már rengeteg koncertetek volt (ezért köszönet!), de most beszéljünk egy kicsit a szomszédjainkról. Szerbiában eddig csak egyszer voltatok 2009-ben, és soha nem játszottatok még Horvátországban illetve Romániában. Miért?

Tony Kakko: Romániában játszottunk egyszer egy fesztiválon, de amúgy nem mi szervezzük a koncertjeinket. Mindig van egy ember, aki vállalja a pénzügyi kockázatát annak, hogy a banda ott játsszon, mi pedig oda megyünk, ahova ez az ember leszervezte nekünk a koncertet. Mi legszívesebben a bolygó legtöbb országában játszanánk, persze van egy-két ország, ahova nem mennék (nevet). Ha Európáról beszélünk, akkor ez azért van, mert nincs meg az az ember, aki elintézze ezt nekünk, vagy pedig nincs olyan ember, akinek megvannak a megfelelő kapcsolatai azokkal, akik foglalkoznak még a szervezéssel. Ez nem igazán a mi döntésünk sajnos.

GreenWitch: Mondanál pár szót a Raskasta Joulua projektről? Remélem, jól mondtam.

Tony Kakko: Teljesen jó volt a kiejtésed! Ez egy jópofa és könnyed projekt egy énekes számára, ami már vagy tíz éve megy. Minden karácsonykor útra kelünk és különböző helyeken koncertezünk, különféle felállással; mármint a hangszeresek állandóak, de az énekesek show-ról show-ra változnak. A hagyományos karácsonyi dalok rock/heavy metal verzióját adjuk elő. Egyre inkább növekszik ennek a népszerűsége Finnországban. Nem is tudom, én csak örülök, hogy a része lehetek ennek, mert karácsonyi érzéseket kelt bennem.

GreenWitch: Mit várhatunk április 30-án Budapesten?

Tony Kakko: Őőő… Egy durva bulira számíthattok! Egyike lesz a hagyományos Sonata Arctica metal koncerteknek. Olyan show-t képzeljetek el, mintha a Reckoning Night turné után lennénk egy alternatív valóságban (nevet). Ez egy 15 éves jubileumi turné lesz, tehát bizonyos értelemben különleges is, még nem vagyunk az összetételében teljesen biztosak, de abban igen, hogy több új számot is játszani fogunk, viszont ez nem jelenti azt, hogy a régi számokat, amiket a közönség már hiányolt kihagyjuk. Például a My Land, a Kindom For A Heart, a Wolf and Raven és a The Cage.

GreenWitch: Üzensz valamit a magyar rajongóknak?

Tony Kakko: Húúú wao! Remélem lecsekkoljátok a Pariah’s Child-ot, és tetszeni fog! Alig várom, hogy újra nálatok játszhassunk, és újra jól szórakozzunk, mert mindig jó dolog visszatérni Magyarországra, ez a turné egyik fénypontja! Szóval gyertek el, hozzátok magatokkal az énekhangotokat is, hogy együtt énekelhessük például a My Land elejét vagy éppen a Victoria’s Secret-et!

GreenWitch: Köszönöm szépen az interjút! Találkozunk áprilisban! Szia!

Tony Kakko: Én is köszönöm szépen, és ott találkozunk! Szia, minden jót!