Nem akarok és nem is tudok a Tankcsapdával nem elfogult lenni. Ha ők nem csöppennek bele az életembe 2000 táján akkor talán nem kezdem el venni a Hammert (miattuk vettem meg először), nem ismerek meg egy rakat zenekart (Motörhead!!!), nem kezdek el koncertre járni (életem első koncertje Tankcsapda volt a salgótarjáni SVT-ben), szóval nem csak, hogy ezt a cikket nem írom meg, de még talán a feleségemmel sem ismerkedem meg. Egy szó, mint száz, sokat köszönhetek a Csapdának. Így a mai napig nagy rajongója vagyok a zenekarnak. Én azok közé tartozom, akik tiszteletben tartják a zenekar irányváltását, és elfogadóan tekintenek a jelenre, azzal együtt, hogy az újabb dalok sorai már nem feltétlenül hozzám szólnak. 2006-ig hibátlannak tartom a zenekar diszkográfiáját, és bár az azt követő lemezeket szinte sosem hallgatom, évente legalább egyszer igyekszem eljutni Tankcsapda koncertre.

Az egyik barátom egy eszmecsere során azt mondta, neki a kedvenc költője Lukács Laci. Akkor megmosolyogtam, aztán pedig el is loptam a vélekedést. Valahogy én is így lettem ezzel. Metalosok több generációja nőtt fel az örök érvényű sorokon, amik ma is ugyan úgy ülnek. Mert sokunkat „Átbasztak a reklámmal, – Ezzel az Amerika-lekvárral, – Ezzel a műanyag élettel, – Ahol annyi ember tévedt el.”

De mit sem érne a múltba való révülés a jelen kiváló koncertjei nélkül. És a Csapda a mai napig kiváló koncertzenekar. Azzal meg nem nagyon lehet hibázni, ha egy kiváló nótákat író, remek szövegekkel operáló zenekar még a színpadon is működik. Én fel is ültem a nyitó Senki nem menekül-lel a hullámvasútra, és egyből azt éreztem, hogy „vagyok aki vagyok és amíg a szívem dobog, – Addig hallani akarom, hogy dübörögnek a dobok”.  És a buli nem állt meg, jöttek a jobbnál jobb dalok. És én ugyanúgy üvöltöttem a döntően tizen – huszonéves generációval, mint életem első koncertjén, ahol rájöttem, hogy a „pogo az nem egy tánc”. És jött a libabőr, miközben úgy éreztem, hogy „nem akarok már, csak füstöt meg lábdobot”.

A Tankcsapda számomra nem csak egy zenekar, hanem a zenekar, az életérzés. Ha lenne életrajzi filmem tuti szólna benne egy rakat TCS szám, de persze a régi albumokról. A fanyalgóknak meg már pár éve megírta Lukács a véleményét (Köpök rátok), amit osztok.