Vasárnap reggeli kávé után rögtön nekiállok megírni a beszámolót a tegnap esténkről. Egyrészt nagyon vártam, másrészt nagyon jó esténk volt. A srácokkal, akikkel voltunk mindig nagyon jól szórakozunk és a zenekarok pedig annyira jók voltak, hogy reggel megkérdeztem Mayabee-t, hogy na, kit hallgassak először?  – „Felváltva mindkettőt” – jött a válasz.

Az esténk első különlegessége az volt, hogy kivételesen szombati napra esett a koncertnapunk. Hát az igazat megvallva, nem emlékszem rá, hogy mikor voltam utoljára (fesztivál kivételével) szombaton koncerten. Általában kedd és szerda, ritkán hétfő vagy csütörtök, amikor megyünk. Ez csak azért érdekes, mert többnyire úgy esünk be az uccsó előtti pillanatban, nem pedig így, mint most, hogy a srácok még a lapos üveg tartalmát – ez Fábián-t! – is, simán ráérősen fogyaszthatták a sörrel együtt a parkolóban. Hétközben a 2-2 és fél óra kocsikázás meló után, kb. úgy hiányzik, hogy sehogy, de mivel a rock n’ roll az nem egy tánc, így jó nekünk és ha tehetjük akkor megyünk.

Wilderun

A bostoni srácoknak ez az első európai turnéjuk és róluk írni a legnehezebb. 2022-ben jelent meg az Epigone névre keresztelt új albumuk, amit végig is hallgattam kíváncsiságból, a stílusuk a metal, epikus progresszív metal, folk, szimfonikus metal és dallamos death metal keveréke. Technikás és jó zenét játszanak, de sokszor annyira elvont és akkora szakadékok vannak a zenei részletek között, hogy rettenetesen figyelni kell rá és elhessegetni a gondolatot, hogy na, ez most mi. Vannak igazán zseniális dolgaik és egészen furcsák, nem mondom, hogy nincs meg a zenei összhang, de nekem inkább olyan, mint egy utazás és az ilyen utazós zenékből van egy pár (Monkey3, Tool, stb.), akiket jobban szeretek. A srácok jól és profin játszottak és hálásak voltak a fogadtatásért, én meg azért, mert láthattam ilyet is élőben.

Soilwork

Rohadtul nem emlékszem mióta ismerem/szeretem a svéd Helsingborg-i székhelyű Soilwork-ot, de az biztos, hogy jó régen hallottam őket először. Németországban élő barátomtól Atitól, az egyik legjobb jóbarátomtól kaptam egy másolt, tömörített CD-n és vált rövid idő alatt kedvenc zenémmé. Ati valamikor régen arról sztorizott, hogy bement egy német lemezboltba, felrakta a megszámlálhatatlan fejhallgatók egyikét (mint a kisgyerek, aki beszabadult édességboltba), hallgatta az újabbnál újabb metal bandákat, ez egy magyar vidéki faluból elég szürreálisnak és elérhetetlennek tűnt. Sok zenét kaptam tőle és a Soilwork nálam az a stílusú zene, műfajban és minőségben is, ami miatt valamikor időszámítás előtt, 1986 környékén elkezdtem rock és metal zenét hallgatni.

Szeretem az igényes dallamos zenéjüket, az pedig külön érdekessé teszi az amúgy is évfordulókkal teli évünket, hogy 1998-ban 25 évvel ezelőtt adták ki az első albumukat és a nagyfiam is abban az évben született. Pár éve Helsingborg-ban voltam pár napot és elmotoroztam Cliff Burton (Metallica) emlékhelyéhez Dörarp település mellé és már akkor is agyaltam ilyenen, hogy elmegyek és bekopogtatok hozzájuk: Hello I am Peter from Dunavecse. I like Soilwork band. Hahaha! Bár még lehet, hogy megteszem. Skol!

Az új, 2022-ben megjelent Övergivenheten album címadó dalával kezdték a programot, mi pedig a keverő mellett álltunk bal oldalon és kitűnően láttuk a színpadot és tökéletes élményben volt részünk. Számomra meglepően hosszú programot kaptunk (aminek nagyon örültem), a setlist szerint 16 számot játszottak, aminek a végére hagyták a legnagyobb slágerüket hagyták a Stålfågel-t. Közben és a végén is megfogadtam, hogy többet fogom őket hallgatni, mert az utóbbi éveim újdonság kereső vagy stoner funkcióban teltek  és elhanyagoltam ezt a jóféle muzsikát.

Kataklysm

A Rockmaratonos fellépésük, amin utoljára láttam őket már csak halovány emlékfoszlány, így amikor megláttam, hogy jönnek akkor azonnal gondolkodás nélkül elhatároztam, hogy el akarok menni. Pár hete voltam ugyanígy az Obituary-val, hogy megláttam őket és köszi, nekem már minden ok.

A Kataklysm pedig egész egyszerűen zseni jó volt. A kanadai srácok első albuma 1995-ben jelent meg, tehát elég rutinosak, profik minden szempontból, az apró, finom részletek, a félhomály, a nem bántó füstgép mennyiség, a kevés színnel variált fények egészen egyedi már-már színházi (?)  koreográfia érzetet keltette bennem és ez a Black Sheep című szám levezetésénél mutatkozott meg a legjobban, egyszerű színpadias jelenet kaptunk, Maurizio Iacono énekes háttal állt Krisztus pózban, míg a gitárosok dobogókon emelkedtek ki a színpadról, Mayabee-vel egymásra is néztünk, hogy na, ez igen, ez pazar. A fényeknél kevés színt használtak, nem keverték őket, az önálló fehér, kék, piros vagy zöld vagy éppen a kikapcsolt lámpák, a színpadi félhomály a fehér hatalmas világító Kataklysm felirattal, elképesztő összhatást nyújtott számomra. Ez máskor/másoknál nincs meg, és nem is ennyire feltűnően zseniális. A fények minimális variálása a kevesebb több elvén most iszonyú sokat hozzátett a felejthetetlen élményhez. Nem pont erre az előre megkomponált színpadképre, koreográfiára gondolnék először egy death metal bandánál, de pont ezért szeretem az ilyen klub bulikat, mert ez nálam biztosan feliratkozott az év felejthetetlen élményei közé. Komoly életművel rendelkeznek és a dalok is vegyesen voltak összeállítva, a régebbi lemezekről is szóltak dalok, meg a viszonylag új 2020-as Unconquered címűról is kaptunk három dalt.

A setlist 14 dalból állt, a zenekar pedig láthatóan nagyon jól érezte magát velünk együtt a fagyos budapesti éjszakában, a koncert végén pedig egyöntetűen azon a véleményen voltunk, hogy nagyon-nagyon jó volt .

Köszönet a Barba Negrának, hogy ismét jó élménnyel távozhattunk tőlük.