Még mindig tart a többször elhalasztott koncertek/turnék időszaka (sajnos azonban, van olyan esemény, mely már meg sem éri az elhalasztást, lásd Ozzy buli). A Katatonia + Sólstafir kombó már a meghirdetéskor kihagyhatatlannak ígérkezett. Tovább fokozta a várakozást, az idén megjelent új Katatonia lemez, mely kiválóan sikerült.

Sajnos a SOM-ról rajtam kívül álló okok miatt lemaradtam, amit az elmondottak alapján sajnálok. Ennek fényében számomra az est nyitózenekara a rendezvény egyik főattrakciója, a Sólstafir lett. Ez volt a harmadik találkozásom a csapattal. Először a Fekete Zaj fesztivál keretein belül, a festői környezetet biztosító Sóstón láttam őket, majd 2014-ben a megboldogult Dürer Kertben. Mindkét koncerten merőben más képet mutatott a csapat.  Bár, akkor is leírtam, nekem a második találkozásunk túl rock’n’roll volt. Az abban évben kijött Ótta képében egy megkérdőjelezhetetlen mestermű született (ezen a véleményen vagyok a mai napig). Mind annak a lemeznek a vonatkozásában, mind pedig a korábbi kiadványok (melyek szintén kiválók) tükrében fölöslegesnek tűnt a külsőségekbe merülő attitűd. Nagy reményeket fűztem hozzá, hogy a csapat most nem tolja túl ezt a dolgot.

A másik nagy reményem az volt, hogy nem csak az utóbbi két albumról szemezgetnek. Számomra mindkét lemez csalódás volt. Bár sem a Berdreyminn, sem pedig az azt követő Endless Twilight of Codependent Love nem voltak rossz kiadványok, közel sem hatottak annyira rám, mint az azt megelőzőek. Az este a Masterpiece Of Bitterness instrumentális tételével, a Náttfari-val nyitották (tökéletes harmóniában a cowboyos öltözékekkel). Másodikként a Köld remekbeszabott címadója következett. Bár a csapat már az első albumtól kezdve különlegeset és felismerhetőt alkotott (ez azért elég ritka), azt gondolom, hogy a második és a harmadik lemez betonozta be azt az alapot, mely azóta is rengeteg rajongót vonz.

A harmadikként következő Melrakkablús durvább részei nagyon vastagon megdörrentek élőben, de az egész nóta jó példa arra, hogy miért övezi akkora ováció a csapatot. Aztán újabb múltidézés következett a Bloodsoaked Velvet képben. Remek érzés volt élőben hallani a Masterpiece Of Bitterness egyik legjobb nótáját. Aztán következett az utolsó lemezes Rökkur, mely számomra egyértelműen a koncert mélypontja volt. Hova tovább, a szövegelős/szavalós részeknél, még engem is elkezdett idegesíteni Addi nyávogós hangja. Nem szépítem, ennek a nótának, számomra gyötrelem volt minden egyes másodperce. De aztán… következett a koncert fénypontja, mivel a csapat előkapta az egyik legjobb szerzeményét, a Fjara-t. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mit jelent nekem, és hova tovább a lelkemnek ez a nóta. Sírni és örülni is tudok vele, de ami a legfontosabb, bármikor hallom, tud adni valamit. Ilyen muzsikát csupán a legjobb zenészek tudnak írni a legihletettebb pillanataikban. Egy csoda volt élőben hallani!

Még el sem hittem, hogy eljátszották a Fjara-t, máris következett egy újabb kedvencem, az Ótta remekbeszabott címadója. Ennél elégedettebb, már nem is lehettem. A hallottak alapján mind a kalapok, mind pedig a Rökkur kínszenvedése távoli emléknek tűnt csupán. Az estét a Goddess of the Ages zárta, melyben valami történt a gitárral, így téve számomra élvezhetetlenné, az amúgy remek nótát. Nem ez volt életem koncertje, sőt, vélhetően az idei évé sem, de a csúcspontokért mindenképpen megérte ott lenni!

Az est fénypontja számomra, csak ezután következett. A svéd Katatonia különleges helyet foglal el a kedvenceim között, mivel bár a 2000-es évek eleje óta rajongok csapatért, még sosem láthattam őket élőben. A Discouraged Ones / Tonight’s Decision/ Last Fair Deal Gone Down / Viva Emptiness négyes számomra mélabús muzsikák legjobb lemezei között vannak. Ezt az időszakot, ha úgy teszik zenitet, véleményem szerint The Great Cold Distance zárta. Bár rossza albumot utána sem adtak ki, azt az érzést, hogy „ezt a zenét nekem írták” többet nem tudták előcsalogatni belőlem. Aztán az új album kapcsán megtört a jég, mivel az albumot felvezető Birds annyira tetszett, hogy teljesen fellelkesültem. Aztán megjelent a Sky Void of Stars és azt kell mondjam, hogy ez a  lemezük tetszik a legjobban a 2003-as remekmű Viva Emptiness óta. Azt, hogy kiállja-e az idő próbáját, nem tudom. Mindenesetre, most nagyon jól esik hallgatni.

A leírtak fényében egy a Sólstafir koncerthez hasonló best of programot vártam. Nem kertelek, az elvárásaim és a több, mint 20 év után bekövetkező találkozás, csalódást okozott. Nem is nagyon tudtam, hogy mit írhatnék én erről a koncertről. Viccesen meg is jegyeztem, a velem lévő barátaimnak, hogy maximum akkor lehetne ez az év koncertje számomra idén, ha nem megyek többre. De…

Azóta eltelt közel két hét. Napi szinten hallgatok Katatonia-t és a koncert is átmagasztosult egy nagyon jó élménnyé. Csupán az elvárásaim okozták a csalódottságot, mivel összességében egy kiváló műsort adott a csapat, mely még az is lehet, hogy ott lesz az év koncertjei között. Mint azt már tudni lehetett, a turnét magánéleti okok miatt kihagyó Anders Nyström-öt Nico Elgstrand pótolta az Entombed A.D.-ből. Igazat megvallva nem volt hiányérzetem, hogy nem Anderst látom a színpadon, mivel itt a fő „attrakció” mégis csak Jonas Renkse volt.

A svédek az új lemez kiváló nyitónótájával, az Austerity-vel kezdtek. Melynek verzéje akkor is beleragad a fejedbe, ha ellenkezel. A progos attitüd pedig külön fényt ad ennek a dalnak. Jó választás volt ezzel nyitni. Aztán egy újabb, most megjelent lemezes nóta, a szintén az erősebbek közül való Colossal Shade következett. Nagyon jó volt hallani, hogy Jonas Renkse hangja élőben is ugyan olyan volt, mintha lemezről szólna. Aztán jött egy kis múltidézés a Deliberation képében, hogy a Sky Void of Stars legnagyobb slágerével, a Birds-el folytassák. Ez a nóta valami zseniális! Ha csinálnék egy Katatonia best of-ot, akkor ez tuti rajta lenne. Számomra egyértelműen ez a darab volt az est fénypontja az újabb nóták közül.

Ezután ismét a frissebb albumok kerültek terítékre: Behind the Blood (véleményem szerint a City Burials legjobbja), Forsaker, Opaline, Building (a City Burials másik legjobbja). Az előzőeket hallva is üdítően hatott a My Twin. Itt érződött számomra igazán, hogy miért a The Grat Cold Distance-t tartom a Katatonia-zenit utolsó sóhajának. Ezen az albumon még minden ott volt, ami miatt a Katatonia a kedvencem lett.  A My Twin-t ismét egy új albumos szerzemény követte, mégpedig a szintén slágerpotenciállal rendelkező Atrium. Az alap szettet az Old Heart Falls és a Untrodden zárta.

Rövid ovációt követően a csapat visszatért, hogy további két nótával örvendeztesse meg a nagyérdeműt. A July után következő Evidence aztán mindent vitt. Ez a dal, az amúgy is méregerős Viva Emptiness egyik gyöngyszeme. Zseniális nóta! Ennél jobb zárást kívánni sem lehetett volna. Láthatóan a közönség nagy része is így érezte, mivel a teljes nótát együtt énekelték Jonas-al.

Bár nem volt tökéletes, az este két remek koncerttel ajándékozott meg. Mindkét csapat kiváló formában volt, a Katatonia-t pedig végre kipipálhattam a koncertes bakancslistámon.

Fotók: Akvárium Klub