A The Subways immár sokadjára jött Magyarországra. Rendszeresen megfordulnak a Sziget Fesztiválon, példának okáért idén is ott szerepeltek a fellépők között. Az A38-ra sem először jöttek. A garázspunkos attitűdöt itt-ott poposabb csomagolásba burkoló trió idén rukkolt elő sorban negyedik, szimplán csak The Subways címet viselő nagylemezével. A koncert közeledtével már szép lassan sold out lett az A38-as buli, tehát úgy tűnhetett, hogy vagy túl sokan lemaradtak a Szigetes fellépésről és meg akarták nézni mindenképp a hajón az együttest, mondván, így olcsóbb, jobban megéri, vagy sokan egyszerűen csak repetázni akartak, vagy mindkettő. Bárhogy is nézzük, az Artemovszk gyomra szépen betelt a kezdésre.

A kanadai Die Mannequin jelenéséről már csak azért is hiba volt lecsúszni, mert a szemtanúk elmondása szerint lehengerlő, energikus, parádés műsort abszolváltak a dekoratív énekes-gitáros csajszival, Care Failure-ral az élen. Legközelebb már mindenképp megsasolom őket én is.

A rock ‘n’ roll metrói rögtön a Mindent vagy semmit (All Or Nothing) album egyik legütősebb számával nyargaltak fel a deszkákra. Ez volt a Kalifornia, ami szépen összefoglalja mindazt, ami ennek a zenekarnak valójában erőssége. Pixiesben, Nirvanában gyökerező zsizsegő, zajos gitáralapra robbanékony dobok és tinédzseresen naiv énektémák. A kissé britpopos húrokat pedzegető lágyabb Maryvel meneteltek tovább az első albumról (Young For Eternity). Eme számban még a Housemartins szellemisége is visszaköszön. Csak a harmadik számmal érkeztünk el az új albumhoz (I’m In Love And It’s Burning My Soul). Ezt a dalt megkockáztatom, szerintem még a Monster Magnet sem hajítaná ki; Stoogesban gyökerező fiatalos rock ‘n’ rollja ellenállhatatlanná varázsolja akkor is, ha már minden hangja ismerősnek tűnik korábbról. A Shake! Shake! nagy koncertkedvenc –  számítani lehetett rá, hogy itt sem fog kimaradni a szórásból.

Amellett, hogy a Subways minden fortélyt elsajátított a rock ‘n’ roll eszköztárából, amit a Sex Pistols, Ramones és a Nirvana megtanított, az ugyancsak nem akármilyen ütőkártya a kezükben, hogy van egy női tagjuk Charlotte Cooper basszeros személyében, aki ráadásul bőven kiveszi a részét a vokális részekből is. Hozza a rock ‘n’ roll cicababa szerepet, de vadóc is tud lenni, ha kell. Nekem speciel Ő a kedvenc tagom a bandából, nélküle egészen biztos, hogy máshogy szólnának.

A szintén elsőlemezes City Pavement mintha tisztelgés lenne a címben szereplő zenekar előtt. Egyszerre zajos, dallamos, alternatív, fiatalos, gyermekien ártatlan, de ugyanakkor kamaszosan dacos is. Az Oh Yeah pedig lényegében a kétezres években valóságos lavinát elindított The előszavas garázsegyüttesek zenei világának lenyomata. Majd az Always Tomorrow-val újból elérkeztünk a 2008-as albumhoz, az All Or Nothinghoz. Kár, hogy az egyik legjobb szám, a Strawberry Blonde pont kimaradt arról, jóllehet az relatíve poposabb stílusával meglehetősen kilóg a sorból (Lipcsében mondjuk előadták a turnén). Kb. úgy hangzott volna két darálás között, mintha Fleetwood Mac-et hallgatnék egy Motörhead mellett. De pont ez a fajta változatosság emeli ki a mezőnyből a Földalattikat; nem csupán egy kétakkordos punk-rock figurációkat variálgató társulat a ’76-os, vagy akár a 90-es évek eleji szellemben.

A Taking All The Blame-mel megint britpopos vizekre eveztünk, egyben ez volt a mélypont is (2015-ben már ciki az Oasist nyúlni, értem?). A Money And Celebrity korongot nem nagyon feszegették, de azért a Throwing Musesos Popdeath-t, valamint az It’s A Party-t és a Kiss Kiss Bang Banget megkaptuk róla. Sajnos a néhány évvel ezelőtti Sziget nagyszínpados koncerten elsütött stagedivingolós, bodysurfölős jelenetet a hajón sem erőltették Charlotte-ék. Cserébe azonban feszesen, alázatosan és tempósan játszották végig a programot. Tkp. egy pillanatig sem engedték lankadni a figyelmet. Többször is magyarul köszönték meg a közönségnek a lelkesedést.

Charlotte-ról már esett szó, azonban a két fiú tagról még nem. Pedig az a három tag, amelyik alkotja a zenekart, már kezdettől (2000-ben alakultak egy álmos angol kisvárosban, Welwynben) fogva együtt lélegzik, épp úgy ahogy pl. a Muse is. Billy Lunn, ez a cingár srác felel az énekes és gitáros feladatokért egyaránt, az egyre „amerikásabban” kinéző hosszúhajú Josh Morgan pedig a dobok püföléséért.

A Girls&Boys nem Blur feldolgozás, hanem sziklakemény riffelésével ez talán a legkeményebb szám a Subways repertoárban. Az első levonulás előtt még visszakacsintottak az All Or Nothingra a Turnarounddal, ami hajtós tempójával szintén a durvább Subways nóták csokrát gyarapítja és bármikor képesek vele begyújtani a rock ‘n’ roll rakétát.

Nem lehetett panasza a rajongóknak, négy számmal kedveskedtek a ráadásban! A With You-ról nem tudom eldönteni, hogy a The Hivesnak, vagy Kings Of Leonnak állna-e jobban, plusz még egy csipetnyi post hardcore-os feeling is szorult belé. A Black Letter a CSS-szel és Offspringgel egyaránt rokon játékossága miatt érdemel figyelmet. A B-52’s-t garázspunkkal beoltó It’s A Party akár hitvallásuk is lehetne, majd a legvégén az elmaradhatatlan legnagyobb slágerük, a közönségbemozdító Rock ‘N’ Roll Queen tette fel a pontot az i-re.

Az a több száz ember, aki a Subways koncertjét választotta aznap esti programnak, aligha tévedhetett.