Nos, nem árulok zsákbamacskát. Ha a Septicflesh játszik hazánkban, akkor én ott vagyok, kötelező jelleggel. Furcsa ez azért, mert a lemezeiket ritkán hallgatom, nem tudom kívülről a szövegeiket és azt sem, hogy Seth Siro Antonnak mi a kedvenc kajája. Viszont az élő fellépésük semmihez sem hasonlítható katartikus élmény számomra. Szóval ha jönnek, én megyek, most már sokadszorra. Jelen esetben épp a Death by Metal Vol. 2. Fesztivál keretében látogattak el hazánkba. Egye fene, hát látunk még jó sok másik koncertet is, belefér.

A három teremben megrendezett koncertorgia alatt aztán mindenki megtalálhatta a magának leginkább fekvő koncertet, bandát vagy színpadot. Nem volt hiány kisebb nevekben sem, ami dicséretes, bár két zenekar időpontja (és helyszíne) előtt értetlenül állok. Nyilván egy-egy banda fellépésének időpontja nagyban függ a csapattól is, a körülményektől is, és a szervezők szándékától is. Szívesen megnéztem volna a Krampüs-t, akik a középső teremben nyitottak 15:20-kor, de ez így vasárnap egy totálisan lehetetlen időpont volt… Tudom, tudom, az hogy odaérek-e szinte csak rajtam múlik. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a veszprémi pusztulat brigád rossz helyen és időben volt jelen. A másik szívfájdalmam a Nadir vasárnap!, középső terem!, hajnal fél egy!-es kezdése volt. Gyerekeeeek… A csapat olyan múlttal, profizmussal, fix táborral van jelen a hazai undergroundban, ahogyan nagyon kevesen. Azt már ne is hozzuk fel, hogy letették az asztalra 2015 egyik legjobb hazai lemezét (ez messze nem csak szubjektív vélemény). Ezek fényében ez a hely és időpont egy vicc. Természetesen, mint mondtam, az is benne van a pakliban, hogy a zenekar nem tudott máshogy logisztikázni, ezt nem tudhatom. Ha a szervezőkön múlott, akkor nincsenek tisztában a csapatok underground értékével, ha a bandákon múlott, akkor egy igen jó lehetőségtől ütötték el magukat, mert mindkét időpont hullaszagú. Na a szívfájdalmakon lendüljünk túl, és nézzük a pozitív élményeket, amikből bizony akadt nem kevés.

 

Az első teljes koncert amit sikerült végignézni a friss lemezzel jelentkező Angerseed volt. Az a helyzet, hogy ismét egy vallomással tartozom, mert a csapat engem felvételen egyáltalán nem fogott meg. Most viszont annyira jól dörrentek meg, annyira profin tolták a koncertet, hogy teljesen magával ragadott a lendületük. Peter D. Maniak tisztességesen vezényelte le a bulit, érezni, hogy van rutin, van elképzelés és színpadi jelenlét! Ez utóbbi a legfontosabb aspektusa a nagyszínpados bandák ezen alkalomból mutatott teljesítménye szempontjából. Nos, az Angerseedet még viszonylag kevesebben követők biztosan nem csalódtak, hiszen a vastag, technikás brutal death metal igazán jó koncertben teljesedett ki. Lelövöm a poént, a hazai csapatok közül ők voltak ezen a napon a legjobbak számomra, amivel nem kis meglepetést okoztak!

A Második nagyszínpados csapat a sokak által piedesztálra emelt veterán Gutted volt. A székesfehérvári mészárosok brutálisan technikás, sokszor grinde-ba hajló death metaljától nagyon elsöprő bulit vártam és extra kíváncsi voltam a Czarcie Kopyto duplázó pedál gyártójának partnerévé avanzsált Tamás Sándor játékára is. Nos, nem tudom azt mondani, hogy maradéktalanul elégedett vagyok. A legnagyobb problémám az egész fellépés alatt sem tisztuló, javuló hangerővel volt. Iszonyat magasan szólt minden, kása volt az összkép és a dobból alig lehetett hallani valamit. A pergő mintha nem is lett volna. Persze ez az első pár sort és a lelkes fanokat nem hatotta meg, ment az aprítás és az élvezkedés is. A másik dolog ami megragadt bennem, az az, hogy Hajnali Sándor mennyire közvetlen, fesztelen a színpadon. Ezen az elején jókat nevettem, aztán ahogy haladt előre a buli egyre bizonytalanabbá váltam azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire jó. Mikrofon nélkül lekiabálni, poénkodni az első három sorral. Igen, vicces, de egy picit olyan volt, mintha komolytalan lenne a dolog, vagy hogy csak a haveroknak szól a buli, akik ott integetnek, meg felkiabálnak baromságokat a színpad előtt. Nem tudom… Végül is mókás volt. Egyszer megfülelném a csapatot úgy is, hogy hallok is belőlük valami érdemlegeset.

 

A harmadik banda az igen aktív fővárosi Kill With Hate volt. A srácok fellépésére kicsit normalizálódott a hangzás, bár azt nem mondanám, hogy atommód megdörrentek volna. A Gutted után szinte dúdolható, követhető és azonnal befogadható death metáljuk jól is esett. Látszik, hogy van színpadi rutin, profin, feszesen zajlott le a fellépés. Érdekes kontextust képvisel Gyémánt Krisztián kommunikációja (vagy nem kommunikációja) így Hajnali Sanyi ökörködése után. Értem én, hogy mocsok kemények vagyunk, meg a death metal az nem ismer viccet, de azért némi kapcsolatot a számcímek elmormogásán felül érdemes lenne kialakítani a közönséggel. A profi eljátszás már megvan a csapatnál, nem nyeretlen tízévesek, az igazi élmény átadás még kevésbé van jelen. Hiába hibátlan a zenei teljesítmény, ha a tagok nagyrészt a földet, vagy a hangszereiket nézik és Krisztián úgy konferál, mintha unná az egészet, akkor úgy fogom érezni, hogy zavarom a csapatot a jelenlétemmel. Én azt várom -főleg mivel nem vagyok sem span, sem régi haver- hogy ha elmegyek a bulijukra akkor győzzenek meg! Ez a zenekar feladata! Nem kegyet gyakorolni, hanem leskalpolni, kirázni a gatyámból és azt akarom érezni, hogy mind az öt tag személyesen „üvölti” bele a képembe, hogy tessék, itt az energiánk, itt a lendületünk, ha nem ismertél minket, akkor most ledőlsz a lábadról. Ez nem történt meg, de egy korrekt és tisztességes, profi koncertet volt szerencsém végignézni.

 

Nyilván a fenti negatívumok és segítő jelleggel megfogalmazott kritikák egy nemzetközi felhozatallal felturbózott nagyszínpadi környezetre vonatkoztak. Én lennék a világon az egyik legboldogabb, ha nem érezném azt a szakadékot, amit érzek a három banda és az első külföldi fellépő között. Mert éreztem. És mondom még egyszer, nem játéktechnikailag, mert az hibátlan volt. A szakadék túloldalán pedig lassan de biztosan feltűnt a szintén veteránnak számító belga Aborted legénysége. Amint belekezdtek a modernebb hangvételű death metaljuk előadásába, azonnal jött az a „voooaaaahhhh” érzés, amitől hátrahőköl az ember. Sven de Caluwé majd leugrott a színpadról, pörgött, ordított, szétcsattant az energiától. Az első percekben kikövetelték a figyelmet és kapcsolatot teremtettek a nézőtérrel. Bevonzották az aurájukba azokat akik kíváncsiak voltak rájuk és módszeresen letaglóztak mindenkit. Pedig különleges az amit játszanak? Hát nem. Iszonyat nagy sztárok lennének? Hát nem. Mégis éreztem, hogy minden zenész a színpadon jelen van, megél és nekem, nekünk játszik. Pedig a hangzás aránytalan volt ismét. A lábdob annyira hangosan és sterilen csattogott, hogy az már több volt mint zavaró. Még is lüktetett a színpad, áramlott az energia.

 

Ezek után, már teljesen feltöltődve érkeztünk meg az általam leginkább várt Septicflesh koncerthez. Egyet szögezzünk le, brutálisan teátrális a csapat zenéje. A tördelt, borzasztóan sok váltással, nagyzenekari elemmel megtűzdelt mitológiai témákat boncolgató előadásuk viszont tökéletes. A hangzás hibátlan volt, a minimális molinós díszlet pont annyit adott amennyit kellett, Seth Siro Anton pedig olymposzi istenként vezényelte le a banda koncertjét. Kaptam-e valami újat mondjuk az elmúlt három Septicflesh bulihoz képest? Nem. Újat nem. Csak azt a hihetetlenül transzcendentális, katartikus élményt amit bárhol, bármikor megteremt a csapat már az első hangokkal. A trombiták, kürtök falat rengető hangja, Anton (Spiros Antoniou) látvány- és hangulatkellékként megpengetett basszusgitárjának föld alatti rezgése egy igazi apokalipszis közepébe repítenek, ahol mítikus lények vívják örök harcukat. Többek között a Communion, az elmaradhatatlan Anubis, a The Vampire of Nazareth, vagy a friss lemezt képviselő War in Heaven, Order of Dracul, Prototype és Prometheus leírhatatlan élményt nyújtanak élőben. Persze Anton folyamatos „vántútrí” beszámolása egy kicsit fárasztó, mint ahogy a minden szám között elhangzó „májfrendz” is már beégett kellék, nem pedig intuitíve érkező kommunikáció. De ez engem egy cseppet sem zavar, amíg a koncert közben szinte testen kívüli élményben van részem. A buli vége is tökéletesen zárult, ahogy a nagyzenekari sampler alatt egyenként elhagyták a színpadot, majd szólt az outro és mi néztük az ürességet. Iszonyat király volt, nem most jött el az a pillanat, amikor telítődtem volna a görög srácok előadásával.
 

Az esti főzenekar státuszába kerülő kanadai Kataklysmmel felemás a kapcsolatom. Anno amikor a szaksajtó épp lehúzó szakaszban volt velük kapcsolatban, egész sokat hallgattam őket (Victims…, The Prophecy, Epic időszaka), aztán a mostani over-hype időszakában már annyira nem érdekelnek a lemezeik. Persze én is változok. Nos, a koncert szempontjából ez szinte mindegy is. A montreáli srácok, jöttek láttak és győztek. Máshogy volt professzionális az ő fellépésük, mint ahogy professzionális show a Septicflesh. Ebben a kontextusban ez iszonyat jól is esett. Egy puritán, velőt rázó energiabomba volt ez a bő egy óra. Nem tudom, hogy lehet-e még ezt a fajta professzionális fellpést, színpadi jelenlétet és hangulatot fokozni. Talán az már kicsit gyanús is lenne. Persze nekem gyanúsak azok a hihetetlen hosszú brutális duplázós dobtémák, főleg mert a youtube-on fellelhető videókon sem pörög a srác lába, a mellette ketyegő laptoppal ellentétben. Ez viszont legyen az ő dolguk. Ha tökéletesen letaglózó az előadás és élményt, energiát ad a nézőnek, akkor mindegy is, hogy milyen eszközöket vet be a banda ezen tökéletesség eléréséhez. Maurizio az első pillanatban tökön ragadta a szinte full termet és egy pillanatig sem engedte ki a kezéből a vezénylést. Az átvezető dumák elég sablonok, de átéltek, lélekkel és jó kedvvel volt teli mindd, így ittam minden szavát. A terror megemlékezés szép dolog volt a csapattól, azonban érezhetően nem váltotta ki a konferanszé azt a hatást, amit talán gondolt a csapat. Igen, egy kicsit máshogy éljük meg ezt a dolgot a hétköznapjainkban, annyira közel van hozzánk… A buli legnagyobb ovációját és darálását természetesen az In Shadows and Dust tétel váltotta ki, ami nem meglepő a dal általános ismertségét tekintve. Persze volt együtténeklés a Crippled and Brokenre és iszonyat nagy durvulat az első sorokban. Maurizio még egy szörfölő sráccal is lepacsizott a színpadról, ami tok jó dolog. Közvetlenek, kedvesek, kommunikatívak, a zenében pedig kíméletlenek voltak a srácok, ami egy végletesen profi és hibátlan koncert képében öltött testet. Így kell ezt!

Számomra az igen intenzív és zenei élményekben gazdag este itt ért véget. Jó volt, szép volt, élveztük de most rohanok, mert el kell érnem az utolsó éjszakai villamost. (u.i.: lekéstem, úgyhogy maradt az egy órás éjszakai buszozás, valamint a reggeli kelés és a meló…)