1. nap: Utazás Kalifornia-Wales-Finnország tengelyen

Ezúttal abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett vonatoznom, ami a közlekedést illeti. Volt sofőröm, így már a VIP bejárat megtalálása sem bizonyult olyan nehézkesnek, mint tavaly. Bár az idei FEZEN-t sokan nagyon leszólták (többnyire a csapnivaló szervezést és a Within Temptation koncert lerövidülését kiemelve, de a legdurvább az volt, hogy a biztonságiak kora reggel berontottak a sátrazókhoz csekkolni a karszalagot), s mi tagadás, nekem is lefelé görbítette a szám sarkát a The Cult, 69 Eyes és az Anthrax elmaradása, azért összességében én jól éreztem magam idén is. Továbbá ez a nagyobb fesztiválok közül még mindig a legrajongóbarátabb, legcsaládiasabb, amit a sok szervezett dedikálás és meet&greet játék is bizonyít (Szigeten meg VOLT-on ugye szóba sem jöhet ilyesmi). Annyi változás történt, hogy az idei FEZEN-re kitaláltak még egy nagyszínpadot, a Harman Színpadot, ezen kaptak helyet a lightosabb és elektronikusabb alapú előadók. Továbbá felhúztak a két nagyszínpad közé egy Szigetre emlékeztető faalapú építményt, amolyan dizsi gyanánt. Magam részéről nem látom be, mi értelme, meg hogy kinek az agyából pattant ki, hogy két rock/metal koncert között indokolatlanul hangosan dübörgő tuc-tuctól kelljen szenvedni. Miután átvettem a karszalagomat és a fotós passt, bemasíroztam és az első banda, amit bazseválni hallottam, a WellHello volt. Irgalmatlanul be vannak futva Fluorék; amerre járnak, telt házak kíváncsiak rájuk, ám mivel ők nem nagyon passzolnak a Fémforgács zenei arculatába, így túl sok szót nem pazarolnék rájuk. Bár az is igaz, hogy vannak rockos, metalos kötődéseik: elég ha annyit mondok, hogy a főszereplő két fiatalember mögötti kísérőzenekarban Ghostchant és volt Idoru tagok is játszanak. Az sem elhanyagolható tény, hogy a Blind Myself énekese, Greg menedzseli őket. Műsoruk vége felé egy KFT örökbecsűt, a Balatoni nyárt is elővettek Wellhellosítva.

A DevilDriver kezdésére pont sikerült odaérni a Fehérvár Színpadhoz, ám Dez Fafaráék némi késéssel tudtak csak belecsapni a metalkodásba. Noha Deznek most nem volt túl jó napja, azért az iszonyatos energia, amiről ez a banda felismerhető, így is áradt a produkcióból.A mára eléggé Obituary-san favágó kinézetet öltött Fafara pedig végigszántotta a színpadot és folyamatosan fuckolt, meg hergelte a publikumot. Társai közül leginkább a két gitáros (akik közül az egyik külsőre akár az In Flamesbe is beférhetne simán) pörgött igen aktívan. Szerencsére találtam setlistet a fellépésről, úgyhogy tudok számcímekkel is szolgálni: az End Of The Line-nal kezdtek, majd gyakorlatilag végig egyenletes iramot diktáltak az olyan szerzeményeikkel, mint pl. a These Fighting Rights, Pure Sincerity, Before The Hangman’s Noose. Mindezek közé egy AWOLnation feldolgozást, a Sailt szúrták be. Meg kell vallani, így metalos átértelmezésben is ütött a dal. Talán legismertebb számukat, a Clouds Over Californiát a végjátékra tartogatták. Szó se róla, brutális egy koncert volt ez. Én azonban a magam részéről már jobban örülnék, ha Dez Fafara a másik bandájával, a Coal Chamberrel járna ide sűrűbben.

A Skindred kezdéséig belenéztem pár szám erejéig a Halott Pénzbe, akik a Harman Színpadon muzsikáltak. A tavalyi FEZEN-es beszámolómban már méltattam a csapatot, rapet, hiphopot rockos felfogással ötvöző megközelítése miatt. Így, hogy már azóta ultrasikeresek lettek, sem tudtam azért behányni tőlük. Még mindig a gitárosabb számaik jönnek be legjobban, mint a Kőváry Zolival (The Trousers) megerősített Erre még meghívlak és a Minden szobába kell álom. Rengeteg tinit lehetett a közönség soraiban felfedezni, akik maguktól nem hiszem, hogy közelébe mennének egy true rap/hiphop koncertnek (lehet, egy Necro-ra pl. már el se engednék őket a szülők), a Halott Pénz azonban egy jó beugró lehet nekik arra, hogy a műfajba, ill. annak gyökereibe jobban beleássák magukat.

Skindredék egyszerre két intrót is bevetettek a hatásvadászat érdekében: előbb AC/DC-ztek egy kicsit (Thunderstruck), majd a Star Wars-ból ismerős Imperial March témája után robbantak be az Under Attackkel. Ha az abszolút legitim fesztiválzenekarokat kéne rangsorolni, tuti, hogy a walesi brigád a topban végezné. A korábban a crossover stílusú DubWart megjárt Benji Webbe vezetésével megint csak csúcsra pörgették a hangulatot. Régi ismerősökként immár szinte hazajárnak Magyarországra és közvetlenségükkel mindig megnyerik maguknak a közönséget. Még úgy is ujjai köré képesek csavarni valakit, ha az illetőnek esetleg az általuk művelt eklektikus reggae/punk/drum ‘n’ bass/metal turmix nem annyira asztala. Bár nekem most kicsit túl kiszámíthatónak tűnt a műsoruk, amelyben Benji mellett a prímet a ZZ Toposra fazonírozott gitáros vitte. Nagyjából ugyanazt kaptuk, mint a legutóbbi Parkos fellépésen, csak amolyan fesztiválműsorra lerövidítve. Benji konferálásai sem hatottak már annyira a meglepetés erejével; ezek a „Szeretitek a heavy metalt?” jellegű kérdések már kissé erőltetettek szerintem. Egy biztos, ha valaki az üdítő, több stílusból összetevődő, különleges zenék híve, és amennyiben el tudja képzelni, ahogy Bob Marley randevúzik az Enter Shikarival és együtt szívják a jointokat, vagy ahogy Lee Scratch Perry beugrik a Clawfingerhez, az semmiképp ne szalassza el élőben a Skindredet!

Még volt idő lángosozni egyet az első napi főattrakció, a Children Of Bodom kezdése előtt, valamint belekagylóztam az „izraeli Chemical Brothers„, vagyis az Infected Mushroom duó műsorába is. Tudom, hogy őket is nagyon sokan csipázzák, meg most nagyon trendik ezzel a psytrance stílussal, engem viszont hosszútávon sajnos nem tudtak lekötni monoton zajongásukkal. Inkább maradtam a metal gettóban és a COB kezdésére benyargaltam az addigra már szép számban összegyűlt tömegbe. Az Alexi Laiho vezetésével működő finn banda ugrott be az egyik eredetileg meghirdetett, ám menetközben kihullott fellépő helyére. Főleg az old school rajongókat kielégítő programmal készültek erre az estére, kezdésnek egyből megkaptuk a Follow The Reaper címadóját. A lendület pedig nem hagyott alább, megállás nélkül támadtak többek közt az In Your Face-szel, a Sixpounderrel (ez az egyik kedvencem), Trashed, Lost&Strungouttal, Everytime I Die-jal, Hate Me!-vel, Lake Bodommal. Laiho mester keze most is villámként járt a húrokon; kétségtelen, hogy nagyon tud az arc és hogy a fiatalabb gitárosok közül sokan etalonként tartják számon.

Persze aki az újabb keletű eresztéseikkel lett rajongó, az is megkaphatta a magáét a repertoárból. A Scream For Silence, I Worship Chaos és Morrigan beemelése a műsorba legalábbis vegyessé tette a programot és igazi „greatest hits of COB” összeállítást élvezhettek a rajongók. Én mondjuk szívesen hallottam volna a Relentless Reckless Forever albumról is valamit, továbbá az egyik favorit Bodom korongomról, az Are You Dead Yet?-ről is mindössze egyetlen nótát applikáltak a szettbe. Ezt leszámítva elsöprő, profi előadásnak lehettünk szem- és fültanúi.

Az új fiúra, a ritmusgitárosra, Daniel Freybergre sem lehetett panasz, bár túl sok vizet nem zavart Laiho mellett. Divat lett a finneknél a lefelé fordított szintetizátor, Janne Warmen, akarom mondani Wirman is ilyenen nyomta hangulatos aláfestő témáit Alexi riffzuhatagaihoz és tekeréseihez. Feldolgozások nem voltak, bár a Britney Spears átirat, az Oops..I Did It Again biztos igazi fesztiválhangulatot csinált volna. 😀 A ráadásban a Needled 24/7-Children Of Decadence-Downfall triásszal mértek végső csapást a hallgatóságra.

Kitűnő lezárása volt a COB műsora az első napnak, amit még megkoronázott egy közös csoportkép a zenekar három tagjával (ott bandáztak a hotelnél).

                                                                                      2. nap:  Dalolj, dalolj metalgitár!

A második napra már egész szép társaság verődött össze a kocsiba, öten mentünk összesen egy Suzukiban. Egyértelmű, hogy a virgázós heavy metal gitározást forradalmasító Yngwie Malmsteen koncertje sokakat beizzított. Annál is inkább nagy dolog volt ez, hiszen a svéd mestert nem sűrűn lehet Magyarországon látni koncertezni. Előtte azonban még fussuk át gyorsan az aznapi általam látott fellépőket.

A The Subways dedikálására még pont odaértem, össze is jött egy közös kép a két alapítótaggal, Charlotte Cooperrel és Billy Lunnal. Majd egy kis Péterfy Bori belehallgatást követően a Kowalsky Meg A Vega koncertjét néztem ki magamnak. Igazi babazsúros feeling uralkodott, a színpadi látványvilág majd kiszúrta a szemünket, akkora csillogás volt, s bár Kowa spirituális, vallásos szövegelése nekem kicsit sok, azért így is bőven élvezhető volt a műsor. Noha az újabb kori Kowa Meg A Vega már nem egészen nekem zenél, azért a ska stílusú Még nem Éden bármikor képes jókedvre deríteni. Akárcsak az olyan alapvetéseik, mint a Ki van ez találva, Nem minden szarka farka, vagy az örök kedvenc Többet érdemelsz.

A FEZEN Klub a feszt idejére átkeresztelkedett Hammerworld Csarnokká, itt először a Sleepless-be néztem bele. Repertoárjuk a tömegek vakításáról szóló Blinding The Masses-től a lóvévirítós Escapisten át a strandmetalcore-os I Am Alone-ig terjedt. A fiatal metalcore csapat energikusan csapatta a zenét, kár hogy nem nagyon lehetett a melegtől megmaradni. A csarnok szellőztetésével nem vagyok kibékülve, beszorul oda nagyon a levegő, hiba van tárva nyitva a bejárati ajtó és az átjáró rész. Elég hamar fel is adtam és inkább visszamentem a szabad levegőre.

A Fehérvár Színpadon már a Lord hirdette a magyar rock igéjét. Abszolút szeretnivaló arcok, akik igyekeznek pozitív érzésekkel megtölteni mindenféle modern sallangot nélkülöző veretes hard-rockjukat. Bár én mondjuk némi korszerűsítést el bírnék viselni náluk is, szerintem a külhoni nagyágyúk közül a Scorpions-nak, Whitesnake-nek nem áll ez rosszul. Apropó, ha már szóba hoztam a Scorpions-t, Pohl Misi hangjáról nekem sokszor eszembe jut Klaus Meine. Különösnek is tartom, hogy nem velük haverkodtak össze a Skorpiók, hanem az Omegával. Slágerparádé volt, ahogyan az várható volt: találkoztunk Ragadozókkal, tombolhatott a szél, szemünkben voltak a csillagok, Egyedül jártuk a várost, lázadó volt a lelkiismeretünk, nekünk soha nem volt elég, vándoroltunk, s mindamellett tele volt Érzéssel a buli. Gidó is hozta a formáját, bár a komolyabb hangvételű Lordban nyilván nem bohóckodhat annyit, mint a lazább, vidámabb Karthago-ban.

Mint az elején említettem, amolyan újításként voltak a FEZEN Facebook oldalán meet&greet játékok, vagyis nagyon egyszerű feladatok megoldása után néhány szerencsést kisorsoltak, aki személyesen talizhatott a kedvenceivel. Az egyiket, ami a Nouvelle Vague együttessel közös találkozás volt, én is megnyertem! Ugyan a szervezőség igen kedves és segítőkész volt FB-on és telefonon keresztül is, sajnos meglehetősen felkészületlenül érte a biztonsági crew embereit, amikor felvázoltam nekik ezt a meet&greet nyeremény dolgot. Némi utánjárást, utánakérdezést követően azonban probléma megoldódott és a hőn áhított találkozás meglett a Nouvelle-lel a backstage-ben.

Az említett Nouvelle Vague és a The Subways koncertjei némileg fedték egymást, így mind a kettőbe belenéztem félig. A NV sem éppen az a név, ami masszív metalosoknak olyan sokat mondana, de azért nyitottabb arcoknak érdemes próbálkozni vele, mivel igen érdekesen dolgoznak át ismert new wave számokat bossa novába, ill. downtempo-ba (teljesség igénye nélkül a Depeche Mode-tól, Billy Idoltól, Blondie-tól, The Clash-től és The Cure-tól). Kezdésnek az A Forestet hallgathattuk meg szemrevaló énekesnőkkel a főszerepben, majd a Depeche Mode-tól egy mode-osított Master And Servant következett. Innentől már meg voltunk véve. Hab volt még a tortán a Dancing With Myself Bálvány Vilitől, amire először elég nehezen lehetett ráismerni, annyira átgyúrták. Túl sokan nem szemlélték a koncertet, pedig ez a csapat unikumnak nevezhető a maga módján. Otthon ugyan nem sokat hallgatom őket, de így élőben kellemesen masszírozott.

Nem bírtam megállni, hogy a Subways-be ne nézzek bele, pedig tavaly láttam kétszer is a triót élőben. Tavaly már mindent leírtam róluk, amit tudtam, nem is szeretnék a copy paste-elés csapdájába esni. Nagyjából ugyanazt a programot hozták ők is, nem az a fajta csapat, amelyik túl sokat variál a setlisttel. Volt rázós boogie a Shake Shake képében, powerpopos vidámság a Kiss Kiss, Bang Banggel, már-már metalközeli riffelés a Girls&Boys-ban, punk-rockos vadulás (Turnaround), majd a végén az elmaradhatatlan Rock ‘N’ Roll Queen. A mindig szimpatikus Charlotte Cooper igazi tűzről pattant r’n’r chickként most is elvitte hátán a produkciót. Emellett feliratkoztak a legtöbb magyar szót a konferálásokban kiejteni tudó csapatok közé. Látszik ebből, hogy már annyit jártak hazánkban, hogy ragadt rájuk ez-az. 🙂 A Strawberry Blondes-t viszont továbbra is hiányolom a Metróktól. 

A DIO Disciples-ben az operás képességekkel rendelkezett metalénekes, Ronnie James Dio egykori kísérői közü páran álltak össze a hard-rock/HM közélet pár ismert és kevésbé ismert szereplőjével. Közülük a legismertebben talán Tim „Ripper” Owens neve csenghet, aki már több alkalommal is megfordult hazánkban. De Simon Wright dobos neve sem ismeretlen a hard-rockerek körében, hiszen tagja volt az AC/DC-nek, UFO-nak is, jelenleg pedig az egykori Queensryche énekes Geoff Tate vezényletével működő Operation: Mindcrime-ot erősíti. Tkp. egy tribute bandáról beszélünk, ami félig-meddig önmagát tribute-olja. De azt legalább profin csinálják.

A Kill The Kinggel nyitottak, ami kedvenc Rainbow dalaim egyike és a DIO Disciples prezentálásban is hasított. Az I-t és Turn Up The Nightot különösen jóleső érzés volt hallani, hiszen ezek már jobbra elfeledett, méltatlanul elsikkadt gyöngyszemek. Mondjuk ha már Sabbath, akkor el bírtam volna viselni egy Falling Off The Edge of the Worldöt, netán TV Crimes-t is. Amúgy a programot vegyesen és jó érzékkel váltogatva tették ki a Dio-tól ismert Rainbow, Black Sabbath nóták, ill. a szólódolgai (Egypt, Holy Diver, Last In Line, Rainbow In The Dark). Énekfronton ketten is adták egymásnak a kilincset, ill. mikrofont: a már említett Ripper mellett Oni Logan (Lynch Mob) énekelt jókat. Kellemes meglepi és méltó tisztelgés volt ez a valaha élt egyik legjobb kvalitású metal frontember előtt, akitől az ördögvillázást is egy életre megtanultuk. 🙂

Nem volt kérdéses, hogy ez a nap elsősorban Malmsteenről szól. A svédek elsőszámú virgakirálya ő, aki fénykorában egyedien ötvözte a klasszikus zene elemeit a heavy metallal. Bár mostanában már nem az ő tudásától vannak hasra esve a fiatalok, azért rengeteg embert érdekelt a koncertje. Yngwie köztudottan nehéz eset, egyike a leghisztisebb rockzenészeknek, így benne volt a pakliban egy Megadeth szintű égés, ám emberünk szerencsére nemcsak eljött, hanem oda is tette magát a színpadon.

A Ritchie Blackmore iskola hű tanítványa a Rising Force-szal, volt bandája névadó számával indított és nem nagyon volt megállás, egy emberként szippantott minden résztvevőt magába az utazás a gitárfutamok, dallamok, szólók végeláthatatlan országútján. Kísérői szintén nem voltak nyeretlen kétévesek, mindhármuknak köze van az NZM együtteshez (ketten jelenlegi tagok, egy pedig ex-tag), s mivel Yngwie nem nagyon szeret énekelni, a vokális számok jó részét a billentyűs-énekes Nick Marinovich vállalta magára. Nincs is rossz hangja a fazonnak.

Üdítő meglepetésként hatott, amikor hősünk előszedett egy Alcatrazz számot, a Kree Nakoorie-t, amit tényleg csak az igazán beavatottak ismerhetnek. Mint az várható volt, rengeteg komolyzenei szösszenetet belecsempészett a hard-rockos, HM-es tételek közé. Volt pl. Overture, Trilogy Suite Op:5, vagy az Adagio, ami aztán beletorkollott a Gary Moore-osan szép Far Beyond The Sunba. A koncert első felében egyértelműen a keményebb témák domináltak (Spellbound, Razor Eater, Damnation Game), aztán egyre jobban kielégülhettek azok is, akik Malmsteent inkább neoklasszikus villantásai miatt kedvelik.

Nekem ugyan kicsit öncélúnak tűnt a sok szólózgatás, de az elvakult gitármániások biztos nagykanállal habzsolták Yngwie minden egyes rezzenését. Petrucci és Steve Vai is megkapja rendre, hogy öncélú és magamutogató a játékuk, de én valahogy az ő stílusukban több színt vélek felfedezni, nekem speciel Vai koncertje jobban is adogatta a Parkban. A másik ok, amiért Malmsteent nem tartottam sose akkora számnak, mint kellene, az az, hogy nekem hiányzik a blues a játékából. Márpedig a kedvenc gitárosaim szinte egytől egyig mind bluesos hátterűek. Dimebag Darrell játékában is ott rejlett a blues, még ha nem is oly nyilvánvaló módon, amennyire mondjuk egy Rory Gallaghernél, Stevie Ray Vaughannél, vagy az újabbak közül Ryan McGarvey-nál. Ám így is bőven megérte élőben látni-hallani a neoklasszikus metal úttörőjét, már csak azért is, mert nekem mindezidáig kimaradt ő koncerten. Vártam, hogy esetleg valami Deep Purple-t eljátszik, vagy egy kis Hendrix-szel rukkol elő a tarsolyból, de inkább a saját dalait kívánta játszani. A durván kétórásra hízlalt (vagyis nem aprózta el, nem egy tipikus fesztiválműsor volt ez) fellépést a Badineri-Black Star-I’ll See The Light Tonight hármasával vezette le.

Bő kétórás muzsikálást követően egy összetört gitárral lett szegényebb a berendezés (na és Malmsteen eszköztára), mi pedig gazdagabbak egy élménnyel.