Mivel estig dolgoztam és még buli előtt haza kellett ugranom, így a nyitó pg.lostról sikeresen lecsúsztam. Pedig állítólag nem volt rossz a post-rockban utazó svéd társulat. Viszont ha már fel-alá járkáltak a folyosón, összeállítottam őket magammal egy csoportképre.

A japán Mono gyakori vendég Budapesten, szerettem is volna már korábban megnézni, de mindeddig valahogy elkerültük egymást. Mostani koncertjük viszont függővé tett – fogok még járni rájuk biztosan. Az egy szem női tagot is soraiban tudó társaság a Moonlight Sonatától a Requiem For Hellig tartó utazáson egészen a lelkünk legmélyéig hatolt. Köztudott a távol-keleti szigetország lakóiról, hogy zeneileg is elrugaszkodnak a bevált kliséktől, nem jellemző rájuk annyira a biztonsági játék, mint az európaiakra, vagy akár az amcsikra. Talán elszigeteltségéből is adódhat a japánoknak ez a fajta innovatív, hétköznapinak, szokványosnak cseppet sem nevezhető megközelítés. Nem csoda, hogy valamennyi bandájuk, előadójuk igazán különleges csemege, valódi kuriózum a maga nemében, legyen szó akár a Borisról, Miyaviról, Merzbow-ról, a Sigh-ról, Church Of Misery-ről, Dir En Grey-ről, vagy a Tricotról – hogy a heavy metalos Loudnessről, ill. a különféle visual kei zászlóvivőkről ne is szóljak.

Meglepett kissé, hogy a Room 041-ből átkerült a Dürer nagytermébe az esemény – nem hittem volna, hogy két ilyen rétegzenét játszó együttes meg tudja tölteni azt. Bár a sold out veszély nem fenyegetett távolról sem (nem is baj annyiból, hogy inkább underground arcként nem rajongok igazán a tömegbulikért), azért így is voltak szép számban érdeklődők.

A Mono muzsikája rokon a Sigur Rósszal, nagyjából hasonlóak a megnyilvánulásaik, többször eszembe is jutottak az izlandiak, de másolásról szó nincs. A Mono a japánságából adódóan külön világ, hozzá tudnak tenni valami extrát ahhoz, amit megismerhettünk a mára világsztár státuszba került, komoly nagy fesztiválokon headlinerként szereplő Jónsiéktól.
.
Elszállt, szünetekkel teli zenefolyamuk nem mindenki számára emészthető; biztos van aki szerint talán nem is koncertre való, én ezzel nem értek egyet. Ez hangulatzene, tehát kell is hozzá egy bizonyos hangulatba kerülni. S vagy nagyon magába szippant és te áramlasz vele, vagy kár is erőltetni a próbálkozást. Kicsit para is volt, hogy ebben a fémesebb közegben talán nem lesz annyira működőképes, de sikerült rámcáfolniuk. A közönség soraiba egész sok post-rocker arcot be is vonzottak.

Az eredetileg a Lantlóst és Peste Noirt is megjárt tehetséges multiinstrumentalista, Neige hálószoba-projectjeként indult Alcest sem először érkezett Magyarországra, ám ők még nem tudtak úgy ideszokni (remélhetőleg ez a koncert változtat rajta). Korábban a MetalFestre már elhozták őket, viszont akkor valami időpontvariálgatásnak köszönhetően jól lemaradtam róluk. Én azóta már-már kezdtem is letenni róla, hogy valaha élőben láthatom az Alcestet, de szerencsére a szervezők rámcáfoltak. Így meg, hogy a Mono is becsatlakozott hozzájuk turnéra, pláne jól jártam!

Abba a kasztba tartoznak ők is, amelyik törekszik rá, hogy a meglehetősen szűkre szabott black metal irányzaton belül új kapukat nyisson és ne a mára csontig rágott, giccses szimfonikus blackben lelje meg az újítási, továbblépési szándékot. A Sólstafirt és Negura Bungetet is pont ezért tisztelem-becsülöm, mert a black metalból kiindulva valami egészen különlegeset, egyedit alkotnak. A Sólstafirnál ráadásul meg is van az elszigeteltség Izlandon, mivel hazájuk fagyos-depis-sivár hangulata ad nekik egy külön pluszt.

Az Alcest is egész szép fejlődési ívet járt be Tristesse Hivernale című demója megjelenése óta. Neige 2009-ben vette maga mellé a dobos Winterhaltert és a black metaltól egyre távolabb kerültek mára. A shoegaze és post-rock ismérveivel operálva alakult ki sajátos stílusuk. Az, hogy szövegeik anyanyelvűek, szintén kiemeli őket az átlagból. Alterosan csilingelő gitárokra és Neige éterien finom, légies énekdallamaira épülő hömpölygésüket csak nagy ritkán törik meg egy-egy tipikusan feketefémes sikálással. Lehetne akár úgy is fogalmazni, hogy ez a hipsterek black metalja (ezt a titulust azóta megkapja több újvonalas blackes gyökerű formáció, mint pl. a Deafheaven, Liturgy, Ghost Bath, stb.). Néhol olyan érzésem támadt, mintha a szintén francia Air együttes metalos megfelelőjét hallgatnám. De akadt itten a Maybeshewillre emlékeztető post-rockos siratóktól a Jesu kopár zenei megnyilvánulásain keresztül a Bathory–Hammerheart szintű fenségességig többféle más hangulat is. Neige, Winterhalter és komplett rockzenekari felállásúra kibővült kíséretük élőben is tudta úgy prezentálni érzelmektől túlfűtött zenéjét, hogy az ne fulladjon unalomba. A hangzást csak dicsérni tudom, álomszerűen szólalt meg mindkét banda.

Jelenleg Kodama címre hallgató új albumukat utaztatják, amiről el is hangzott minden fontosabb tétel, a címadó, továbbá az Eclosion, Je Suis D’Ailleurs, Onyx. Az egészen korai érát ma már ők is hanyagolják, a 2010-es Écailles De Lune albumnál régebbre nem nyúltak vissza. Még az újabb kori lemezeik közül is a legtöbbről csupán egy-egy tételt csipegettek be a repertoárba. A remek 2014-es Shelterről is csak a Délivrance fért be, zárás gyanánt.

Még a Mono hölgytagja is nézte a koncertjüket a közönség soraiból, valamint még kamerázta, fotózta is a telefonjával, amiért jár a főhajtás, mivel rendre azt tapasztalni, hogy az előzenekarok leszarják azokat, akik előtt játszanak. Nehéz eldönteni, melyik koncert adta jobban számomra (akkor aznap a Mono felé hajlottam inkább, de utólag azt vallom, az Alcest volt a jobb és emlékezetesebb), mindkét zenekartól minőségi élményt kaptak a rajongók, amiért mindenképpen jár a respekt a szervezőgárdának!

(A kép nem a koncerten készült.)