Nagyon rövid átszerelés után már folytatta is a Between the Buried and Me, akiket szintén először láttam ezen az estén, azonban a Leprous akkora hatást gyakorolt rám, hogy már le is ment a Fossil Genera – A Feed from Cloud Mountain dal, mire sikerült rájuk hangolódnom. Véleményem szerint nekik kellett volna kezdeniük, de nincs jogom eldönteni, kié legyen a nagyobb szerep. A BTBAM hangzásával sem volt gond, kivéve talán azt, hogy az immár hosszú hajú Tommy Rogers nem eresztette ki bátran és erőteljesen a hangját, amikor tisztán énekelt.

A Coma Ecliptic lemezről három dalt is játszottak. Úgy vettem észre, hogy a zenéjükkel minden egyes alkalommal meg kell küzdenem, amíg maradéktalanul élvezni tudom. Talán az enyhe metalcore-os elemek (épp annyi, amennyi még nem túl sok) teszik, vagy a komplexitás foka annyira magas, nem tudom, de hónapok, sőt évek múltán tisztulnak le igazán a lemezeik. A Coma Ecliptic sokkal jobban tetszik most, mint megjelenésekor, és élőben egyértelműen meggyőztek arról, hogy nem akárkikkel van dolgunk. A legnagyobb kedvencem azonban a The Parallax II lemez. Arról a hibátlan műről két szerzeményt is hallhattunk (Lay Your Ghosts to Rest és a Bloom) sokunk nagy örömére, de a különösen kedvelt Extremophile Elite ezúttal elmaradt, sajnos.
 

Nagyszerű volt látni, ahogy a kezeik közül a szemünk láttára elevenednek meg ezek a komplex progresszív metal dalok, minden jazzes elemmel, nüánsznyi részlettel együtt. Azt azért mégis csak hozzáteszem, hogy éppen a Leprous és a The Devin Townsend Project között érvényesültek a legkevésbé, de ez semmi rosszat nem jelent rájuk nézve. Ők mindent megtettek, a közönség pedig elismeréssel jutalmazta őket.

Az előző Barba Negrás The Devin Townsend Project koncert nem volt felhőtlen hangzás terén, de ha akkor hangot adtam az elégedetlenségemnek, akkor most mindenképpen dicsérettel tartozom. Ezúttal éppen olyan fantasztikusan szólt minden, mint pár éve a hajón. Ha ezentúl mindig így lesz, soha többé nem lesz morgolódás, amikor a nagyobb befogadhatóság kedvéért ismét áthelyezik majd a koncerteket.

Legalább száz oka van, amiért Devin Townsendet érdemes élőben is megnézni, és ennek nagy része Devin személyiségéhez köthető. Erről már az első alkalommal (a hajón) megbizonyosodtam, és minden újabb találkozás csak megerősít ebben.

Devy esetében az az abszolút minimum, hogy zseniális zenész; ő egy valóságos előadóművész, showman és stand-up komikus, akinek ezer arca és hangja van, és aki a lehető legközvetlenebbül beszél, mit beszél, komplett párbeszédeket folytat le a közönséggel és sokszor saját magával is. Devy gátlástalanul őszinte, mentes minden színpadi közhelytől, az esetleges klisékhez pedig szatirikusan közelít. Devy szórakoztat, azonban ő az EGYETLEN (!) aki úgy csinál viccet magából, hogy közben komolyan lehet venni. Egyszerre tud mély, bensőséges és ugyanakkor idiotikus lenni. Nagyon fontos elmondani, hogy mindezt azért tudja megtenni, mert a viselkedése NEM felvett imidzs! Ez Devin Townsend! Aki nem hiszi, annak elmondanám, hogy amíg Einar Solberggel beszélgettem a koncert előtt két órával, Devin a háttérben „crab walk” stílusban közlekedett, úgy, hogy senki rá se hederített. Nem is kell ezt magyarázni, egyszerűen érzi az ember, amikor valaki önmagát adja. Márpedig Devy a koncert első másodpercétől az utolsóig önmagát adta, és az ebből származó energia szinte feltöltötte elektromossággal a közönséget.

Minden poénja, Lady Gagáról alkotott véleménye, Jim Carreys mozdulatai, mellbimbó-dörzsölgetése, vagy a közönségből kiemelt plüss Ziltoidnak adott puszija mellől nem hiányzott a legbelülről fakadó érzelmek kifejezése sem, de a Strapping Young Ladből ismert kőkemény metal fenegyerek énjét sem hagyta az öltözőben. Ráadásul tökéletesen énekel élőben is, bármilyen hangon is teszi azt. Jobb formában volt, mint valaha. A boldogsággal és pozitív hajtóerővel színig töltött dalok, mint amilyen a Rejoice, a Stormbending vagy a Failure, a lehető leghitelesebben szóltak, akárcsak a Supercrush! és a March of the Poozers-féle slágerek, vagy a Kingdomhoz hasonló gyilkosan kemény szerzemények. Utóbbiban a három gitáros egymás mellé állt, és a 80-as évek heavy metal bandáit idéző szinkronmozdulattal pásztázta hangszereikkel a közönséget, hogy a koncert leggyilkosabb riffje gépfegyvertűzként hasson.

A Planet of Apes tételhez érve Devy bemutatta az óriási, fekete Framus Ziltoid V custom gitárját, amelynél metalabbat képzelni sem lehet. Félelmetes, gyönyörű hangszer, ráadásul okádta magából a füstöt. Ilyet még élőben nem láttam, de ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül. Az Ih-ah! dalhoz az akusztikus gitár is előkerült, a hangulat pedig eksztatikus volt. Íme, itt a videó, ez magáért beszél:

Devin Townsend Project Ih-Ah Barba Negra 2017 02 13 Budapest

A másfél órás programot a zseniális Higher koronázta meg, a Transcendence lemez talán legösszetettebb tétele. Tökéletes lezárása ennek az egészen kivételes estének. Örülök, hogy a kanadai zseni mindig valami mást húz elő a hatalmas cilinderből, a Suicide-nak (The Devin Townsend Band, Accelerated Evolution lemez) és a Night című nótának (Devin Townsend, Ocean Machine lemez) nagyon megörültem, de a Where We Belong (Epicloud lemez) is jó választás volt. Ezt így érdemes csinálni!

Külön meg kell említenem Devin Townsend meghatóan szép gesztusát, amivel még inkább kiemelkedik mint EMBER minden más (általam eddig látott) előadó közül. A koncert befejeztével négykézlábra ereszkedve fogott kezet az első két-három sorban állók mindegyikével (ahogy máskor is tette). Nem személytelen villámpacsizás ez, hanem őszinte, baráti kézfogás, belenéz az ember szemébe, és mindenkihez szól két jó szót. Tapintható az a szeretet és odaadás, ami ebből a különleges fickóból árad. Ilyen egy igazi frontember!
 

Korai még februárban az év koncertjéről beszélni, de kíváncsi vagyok, ki tudja ezzel az estével felvenni a versenyt idén. A szervezőknek pedig hatalmas köszönet jár, felejthetetlen élmény volt!