A világért sem lettem volna sehol máshol, mint a Barba Negra Trackben június 14-én este. A Mastodon az általam leginkább csodált és hallgatott zenekarok egyike, és szerencsére szép számmal voltak a Trackben olyanok, akik ugyanezt elmondhatják magukról. A várakozásomat tetőzte, hogy soha korábban nem volt szerencsém hozzájuk élőben (nagy hiba!), de azt előre éreztem, hogy földbe fognak döngölni, le fognak gyalulni és el fognak kápráztatni. Azt viszont, hogy ilyen programmal állnak majd elő, meg sem mertem volna kockáztatni. Nem egyszer leesett az állam az előrántott dalok hallatán, na de erről kicsit később.
Az esemény valóban a Mastodonnal kezdődött, azonban a buli már jóval korábban, az Ørdøg fellépésével indult, sokak örömére. Nem mondhatnám, hogy élek-halok az Ørdøg zenekar rock zenéjéért, de azt el kell ismernem, hogy lendületesen és impozánsan játsszák slágerekké érett dalaikat. Albumon engem nem fogtak meg különösebben, mint ahogy kevés hasonló zenéhez tudok kapcsolódni, de élőben sokkal szívesebben hallgattam a hol groove-osabb, hol rock’n’rollosabb megközelítésű rock/metal dalaikat. A fele tréfa, a Fényhozó című dalok és a hozzájuk hasonlók jól működnek élőben, a szövegek frappánsak, a zenéjüknek van húzása, de sok megfejteni való nem vár a zenehallgatóra. Ilyen szempontból laza, mondhatni fejtörés nélküli, de korrekt minőségű kikapcsolódás őket hallgatni. Vörös András veterán frontember, a Freshfabrik és a Superbutt zenekarokban eltöltött idő rendkívül rutinossá és tapasztalttá tette őt, ami a színpadi mozgás és a konferálás terén is egyértelműen látszott. A magyar közönség vevő az Ørdøg muzsikájára, ami bizonyára azt jelenti, hogy elcsíptek valamit a fiúk.
Sok jó koncerten megfordul az ember, de a fékezhetetlen, lúdbőrző belső vadállatot kicsalogatni csak a teljesen egyedi előadók képesek. A Mastodon név mögött álló borult agyú géniuszok még az egyéniségek közül is messze kitűnnek, a zenéjükkel ugyanúgy, mint megjelenésükkel, kiállásukkal, színpadi mozgásukkal. Felesleges is lenne belemenni, micsoda mesterművek sorakoznak a diszkográfiájukban, igazából akármit előhúzhatnak a kalapból, tévedni akkor sem tudnának! Ilyen mértékű egyéniség és kreativitás felmutatására jelenleg Devin Townsend képes még.
A Mastodont az első sorokból akartam látni. Egyrészt el akartam kerülni, hogy valakik végigfecsegjék a koncertet mellettem, ahogy az sokszor előfordult már, amikor hátul álltam, továbbá, a videózó telefonokat is a hátam mögött akartam tudni, másrészt elég közel akartam lenni, hogy Brent Hinds és Troy Sanders jellegzetes arcmimikáját megfigyelhessem, na meg azt, ahogy Brann Dailor a millió pörgetései, komplex képletei közepette még az énekléssel is meg tud birkózni. Természetesen a bajszos Bill Kellihert is meg kell említenem, aki engem mindig az 1996-os Sleepers (Pokoli lecke) című film egyik karakterére (John) emlékeztet, akit Ron Eldard színész testesít meg. 
Nem tudom, hátul hogyan szólt a vokál, de tény, hogy sok esetben ismerni kellett a szöveget, dalokat, hogy kihallja az ember az énektémákat. Troy hangját a dalok zömében elég jól lehetett hallani, Brann hangja el-eltűnt itt-ott, de a Brent fogai közül kipréselt jellegzetes hangokat az emlékeim egészítették ki, hogy kivehetőek legyenek. Ugyanakkor a lemezeken is megfigyelhető, hogy az ének egyáltalán nincs előre tolva, minden alkalommal a zene kapja a főszerepet. Mondom ezt úgy, hogy a Mastodon vokálja hatalmas egyediséget kölcsönöz a bandának. Sem Troy, Brent meg aztán pláne nem nevezhető dalos pacsirtának, hozzáteszem, ahogy Dave Mustaine, sőt James Hetfield sem, mégis annyira jellegzetes, karakteres hangokról beszélünk, hogy éppen ez az, ami egyedivé, szerethetővé teszi őket és védjegyévé válik a zenekarnak. Sokan becsmérlik Brent nyöszörgését, szerintem azonban annyira sajátos, amit csinál, hogy nélküle nem lenne a Mastodon az, ami. Mindenesetre, attól még lehetett hallani a vokált, hogy kissé háttérbe szorult, a koncertélményen pedig (nálam legalábbis) mit sem változtatott.
Amilyen bitang erővel megszólalnak a Mastodon dalai élőben, az valami egészen döbbenetes. Zenekarok százait, komplett műfajokat morzsolnak porrá, roppantanak ketté, sepernek le a színpadról ezzel a teljesítménnyel. Az olyan dalokkal, mint a Divinations, a The Wolf is Loose, a Mother Puncher, Megalodon, Colony of Birchmen, vagy a Chimes at Midnight nem lehet versenyre kelni. Hát még, amikor megszólalt a csodával határos Oblivion, vagy a Black Tongue mindent elsöprő nyitó riffje. Komolyan mondom, nehezemre esik elképzelni, hogy metalt ennél hatásosabban szemléltetni lehessen élőben. Egyszerre intelligens és erőtől duzzadó, egyszerre komplex és fülbemászó, minden elemében progresszív és ugyanakkor lehengerlő. Bill és Brent egyes riffjei áramütésként, máskor faltörő bontógolyóként hatnak az emberre. Kimondottan örültem, hogy a mesterien sikerült, abszolút hibátlan új lemezről hét (!) dalt is eljátszottak. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a Remissionről is előkapnak néhány nótát, vagy hogy a Blood Mountain öt (!) szerzeménye is programra kerül. Alig hittem a fülemnek, amikor a teljesen eszement Bladecatcherbe belekezdtek! Példa értékű összeállítást hallhattunk, a program változatos és meglepetésekkel teli volt.
A közönség is hatalmas ovációval jutalmazta ezt a nem mindennapi zenekart, amiért hálásak is voltak. Külön élvezet Troy mozgását, tekintetét fürkészni. Amikor énekel, mintha minden egyes hangért megszenvedne, ami kijön a torkán. Alig beszélt a közönséghez, itt a zenén volt a hangsúly, és hogy minél több dalt eljátszhassanak, amit én csak értékelni tudok. A bőgős/énekes 10-es számmal ellátott, magyar címeres, Hungary feliratú pólója nem kis szimpátiát váltott ki a rajongókból. Brent színpadi mozgása is minden pénzt megért. Van ebben a fickóban valami teljesen rendhagyó, nevezzük háborodottságnak vagy egészséges (?) tébolynak. Beleélése és lelkesedése sajátos, darabos mozgásán maradéktalanul megmutatkozott, olyan, mintha állandóan a zseni és az őrült metszéspontján kötéltáncolna. Brannt elnézve pedig néha teljesen gyökeret eresztett a lábam, számomra megfejthetetlen az a bravúr, amit itt bemutatott. Koncert után ő volt az, aki hosszú időn keresztül dedikált és mosolygott a rajongók vakujába. Rendkívül barátságos figura.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.