Amikor Atesz kiszúrt a tömegben, ránézett a mellettem álló Roy-ra (Animid Effect, Örvényes Allstars), és rám mutatott: „Lejött emberek közé?”. Atesz már csak ilyen. Fanyar, és szókimondó, de legalább őszinte. A saját szavaival élve ez hosszú távon kifizetődő. A zenekarát sokat méltattam ezen az oldalon, úgyhogy a róluk való cikkek megírását már sikerült begyakoroljam, viszont csak azért, hogy legyen egy újabb Octobersun koncertbeszámoló itt, nem kezdtem volna neki. Egészen más az ok, de ezt majd lejjebb, lényeg az, hogy szolgáltatnak témát a cikkekhez.

Amellett, hogy az ország egyik legjobb bandájának tartom őket, mindig szóvá tettem azokat az apróságokat is, amikre viszont figyelni kellene, vagy kiküszöbölni. Egy kutyaütő punk vagy black hordánál ezek nem nyomnának a lattban, sőt, az élvezeti értékét számomra növelné, de itt más a helyzet. Ez a csapat a kezdetektől fogva a tiszta hangzásvilágra, és a professzionális színpadi előadásra törekedik. Fő erősségük a hangulatteremtés, az atmoszférikus zenei megoldások, a dinamikus dobmunka, és a részletekben való nem elveszés. Ha valaki kimegy egy koncertjükre elsősorban konkrét és célratörő csapatmunkát fog látni, hallani.
Bár a megalakulás körülményeit tekintve Pallagi Atesz az őstag, mégis az a már említett csapatmunka jön át, de emellett az individumok is megjelennek, a színpadi előadások során változó arányban lakja be a teret az egyén is időről – időre, rövidebb – hosszabb pillanatokra.

Jelen korunkban egyszerűen elfelejtődik, hogy a hangszereknek hogyan kellene szólni… Természetesen ez egy sokváltozós probléma, aminek csak az egyik eleme maga a zenész, a másik a hangszer, a harmadik a hangszóró a negyedik a hangosító az ötödik a hangosító cucca, de ott van a terem / tér akusztikája is…
Mégis… valahogy náluk a koncerteken az összkép (összhang) rendben szokott lenni, pedig hallottam már őket moziteremben, pincében, szabad téren több helyen is, tehát ezek alapján mondhatom, hogy a bandát alkotó 5 (néha hat-hét) ember ebből a bonyolult egyenletből több változót is képes uralni.
Kezdeném azzal, hogy az a Gibson SG, ami Atesz nyakában lógott valódi gitárhangot adott ki, az effektelése izgalmas volt – mégis diszkrét, a pszichedelikus szólók pedig ámulatba ejtettek minket. Benji Fender basszusgitárja döngölt, morgott, és a neki kihagyott frekvenciákat okosan belakta. Ákos dobolását felesleges méltassam, Veszprém és Veszprém környéke viszonylatban az ő neve meg van alapozva, most sem csalódtunk. Tud halkan is dobolni, ha kell, de meg is tudja ríkkatni a cájgot…

Azt ígértem, hogy leírom a cikk okát lentebb. Hát kérem, az Octobersun kipipálhatja azokat a kritikákat is, amikkel eddig éltem feléjük, legalább is most könnyedén vették az akadályokat, bízom benne, hogy ez már így is marad.
Az ének… marad így…
Amikor Fumio és Dani vitte a prímet éneken, nagyjából minden rendben volt, amikor viszont Atesz, akkor időnként mellécsúsztak hangok. Most viszont több dal után, mikor összepillantottam a mellettem álló barátaimmal azon kezdtünk el tanakodni, hogy hol vannak ezek az elcsúszott hangok? És nem csak Atesz lépett szintet, hanem a női vokált szolgáltató, pimaszul fiatal Reni Regi is (nincs még huszonhárom). Kezd eltűnni a tapasztalatlanságából eredő bizonytalanság, és bár a hangja bájosan lányos, mégis egymásra találnak az ő és Atesz tónusai.
Ezek mellett először volt az, hogy Balázsnak a szintetizátora kellően jól ki lett hangosítva, és nem csak a szőnyegek, hanem a gitárral összejátszó részek is lejöttek szépen.
A kiállás magabiztos volt, Atesz mindig pont annyit beszél, amennyit kell, öregsulisan sztorizgat egy keveset, a közönség figyelmét pedig legfőképpen a produkció felé irányítja. Tökös frontember.
Nem vagyok egy nagy koncertjáró, idén talán még elnézek erre – arra, ha nem kell sokat mászni miatta, de a bándiak performanszait rendszerint megnézem (ha a közelben van), és erre buzdítok mást is, aki szereti a hetvenes évek kísérletezős rockzenei fordulatait modern, mai hangzással ötvözve hallgatni.
Várom az új lemezt!!!