Szeptemberben volt ugyan a szimplán csak rockfesztiválnak elnevezett jamboree a Kincsem Parkban, ám rengeteg egyéb teendőm miatt nem igazán jutott idő a cikk megírására mindezidáig. A két napos rendezvény remélhetőleg hagyományt fog teremteni, mert bár az árak eléggé el voltak szállva, azért a rockerek számára így is felhőtlen kikapcsolódást nyújthatott ez a két nap, másfelől mivel a média igen mostohán bánik a műfajjal, így örülni kell, hogy van egy ilyen megmozdulás, ahol még a honi rockzene krémje megmutathatja magát. Pár név azért még jól jöhetett volna a fesztivál étlapjába, így példának okáért nem volt Edda, Bikini, Lord, Omega, Dinamit és P. Box sem. Vagy ha a metalosabb oldalt nézzük, akkor minimum egy Ossian dukált volna. Nem volt Tankcsapda, Pokolgép sem, de aki ‘gép fan, annak a Kalapács koncertje nyilván kellemes perceket okozott.

A Piramissal indult számomra a buli. Noha sokan megkérdőjelezik a Som Lajos (R.I.P.) és Révész Sándor nélküli Piramis létjogosultságát, profizmusukhoz kétség sem férhet. A korábban a Manhattanben bohóckodott Nyemcsók János, ismertebb nevén Csoki hihetetlen hangterjedelme adott ahhoz, hogy az eredetileg Révész által felénekelt melódiákat csont nélkül hozni tudja. Amúgy is a Piramis előtt Csoki már bebocsátást nyert a rock felségterületére – függetlenül attól, hogy csomóan popperként ismerték meg egy New Kids On The Block utánzat együttes révén – mivel tagja volt a nem túl hosszú életű, glam rockos Fix együttesnek.

Az anno „szükségletzenekarnak” is titulált Piramis ma már persze nem jelent akkora szenzációt, mint amikor az Ifiparkban adták sikeres bulijaikat, valamint több alkalommal megtöltötték a Sportcsarnokot. Azok lényegesen más idők is voltak, más szelek fújtak. Én a magam részéről mindazonáltal nem érzem illúziórombolásnak a mostani felállás működését, még ha Csoki személye miatt úgy tűnhet, hogy ez kb. olyasmi szitu, mintha a P. Mobil mondjuk Gáspár Lacival folytatná pályafutását. 😀 A klasszikus felállást alkotó tagok közül végtére is hárman még ott vannak: a 60 évesen apukává lett Závodi Janó, a Miniben is doboló Köves Pinyó, valamint Gallai Péter, aki korábban a Bikiniben és Favágókban is tevékenykedett (emellett igen látványosan megöregedett).

A korábban az Ossianban, Fahrenheitben nevet szerzett Vörös Gábor ugyan nem tudja reprodukálni Som Lajos karizmáját, ám nem is célja ez. Sorjáztak a megunhatatlan Piramis himnuszok, amelyeken nemzedékek nőttek fel: Szabadnak születtem, A becsület, Kóbor angyal, Csak rövid idő, Gyere közelebb, stb. S természetesen nem maradhatott el a két örökzöld ballada, a Szállj fel magasra és az Ajándék sem. Soha rosszabb fesztiválindítást!

A Beatrice konkrétan a minősíthetetlen vicc kategóriája volt. Félreértés ne essék, nagyon bírtam őket régebben, lényegében az ő zenéjükön is szocializálódtam, ám amit ezen az estén leműveltek Nagy Feróék, az számomra megcsúfolása volt mindannak, amivel anno megkedveltem őket. Először is nem értem, minek az a sok feldolgozás. A Ricsének van már annyi saját dala, hogy meg tudjon vele tölteni egy egész koncertműsort; nincsenek ők rászorulva, hogy más tollával ékeskedjenek. Feró kíséretét pedig valamennyien profi muzsikusok teszik ki (köztük a fia is, aki dobol), nekik is jobb az, ha nem valami pénzszagú gagyizáshoz kell asszisztálniuk. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Nemzet csótánya már régóta aprópénzre váltja hírnevét. Ha csakis a Beatricével ügyködne önmagában, és azt adhatná, amit akár a Nem nekem tanulsz, vagy akár az Utálom az egész XX. századot idején, az sajnos nem hozna számára eleget a konyhára. Ezért megy el falunapokra, playback fellépésekre haknizni, ezért ment át celebbe és vállalt be mindenféle kereskedelmi tévés szórakoztató szarságot. Amikor Feró a színpadra invitált pár nem túl bizalomgerjesztő rappert, na az volt számomra a vég. Nem rosszból, én csipázom a rapet is, de ennek nem egy Ricse koncerten a helye. De hát a nép szemlátomást megkajálja ezt is, ha az aznap betankolt italmennyiségtől kellően lebutul az agyuk; nekik akár az is megfelelt volna, ha Feró előadja a Boci Boci tarkát. Ott is hagytam a fenébe az egész koncertet, inkább átmentem Firkinre, jobban jártam.

A kelta jellegű kocsmapunkban utazó Firkin a fesztivál fellépőinek névsorában a legfiatalabb csapatok között volt. Rendes húzás volt a szervezőktől, hogy nem csupán a nagy öregeknek adtak teret, hanem az utánpótlást illetően sem volt hiány, a fiatalabbaknak is kellő helyet szorítottak. Míg a legnagyobb nevek lényegében a Kincsem középpontjában felállított nagyszínpadon kaptak helyet, addig pl. a Firkin egy olyan sátorban zúzott, ami leginkább engem a FEZEN azon kisszínpadára emlékeztetett, ahol a Blues Pills is játszott.

A Firkin továbbra sem igyekszik a világ legdepressziósabb zenekara címre pályázni, az ő küldetésük a felhőtlen szórakoztatás. Ezt pedig a Flogging Molly, Dropkick Murphys vonalon mozgó muzsikájukkal sikerül minden esetben elérni, a sátorban is remek hangulatot teremtettek – kár, hogy egyre fogyatkozott a nép odabent. Részben a fáradtság miatt is (későre járt már nagyon az idő), részben pedig amiatt, hogy a nagyszínpadon a Ricse játszott éppen. Tök jó volt viszont átélni ezt a családias feelinget. A Firkinben is fiatal koruk ellenére rutinos, tapasztalt arcok alkotnak közösséget. A fuvolás-furulyás Péter János (akit még annak idején a M.É.Z.-ben ismertem meg) is legalább annyira vonzhatja magára a tekinteteket egyéni mozgáskultúrájával, mint a törékeny hegedűs leányzó,Virág Lili. Noha a túlzottan divattá válása miatt már unom eléggé ezt a lóherés, Szent Patrikos, sörvedelős celtic punk jelenséget, azért nem vitás, hogy élőben ezek a zenekarok legalább annyira oda tudnak vágni a tökösségükből adódóan, mint egy jobbfajta metal brigád. Ennek megfelelően a Firkint is éppúgy élvezheti mondjuk egy Five Finger Death Punch rajongó, mint akár egy Alestorm fan.

A Skorpió sajnos olyan későre kapott időpontot, hogy őket bármennyire is szerettem volna egyet nosztalgiázni Freinreisz Kareszékkal, nem tudtam megvárni. Így is épp elég macerás kijutnbi a helyszínre, plusz még onnan haza (az ottani közlekedéssel kezdhetnének valamit az illetékesek, mert nagyon nem normális, hogy csak gyalogosan lehet a metró felől megközelíteni a lovasparkot, éjszaka meg már abszolút nem jár arrafelé semmi a környéken).

A második nap sem néztem lényegesen több koncertet. Viszont a felhozatalt illetően nem lehetett panasz, mivel játszott a Karthago, P. Mobil, Junkies, Kalapács… és mindezek előtt az Ozone Mama. Utóbbi banda is még a fiatal versenyzők sorát gyarapítja, amúgy a rutinosság náluk szintén megkérdőjelezhetetlen. Itt-ott southern és skandináv rakenroll ízeket is rejtő veretes hard-rockjukkal nem lehetett kérdés, hogy a Rock Fesztiválon a helyük. A legtöbb fellépővel ellentétben ráadásul angol nyelven tolják, ami valljuk be, jobban passzol ahhoz a hippis világhoz, amit képviselnek. Én legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy az Ozone Mama valaha is magyarra váltson szövegileg. Örvendetes, hogy személyesen is van szerencsém ismerni a banda két alappillérét: Gábor Andris gitárost és Székely Marci énekest. Utóbbit többen hasonlítják a tragikus hirtelenséggel elhunyt Chris Cornellhez (van is egy Soundgarden tribute banda, amelyben érdekelt), ugyanakkor van benne egy adag Scott Weiland (R.I.P.) is szerintem. Tehát az Ozone-ék merítenek a grunge-ból is, de nem a Seattle-vonal a fő csapásirányuk. Zenéjükre éppúgy hatottak a modernebb retro-rock brigádok (Rival Sons, Graveyard, The Hellacopters, stb.), mint a Creedence Clearwater Revival (tőlük fel is dolgozták a Fortunate Sont), Rolling Stones, Lynyrd Skynyrd féle nagy öregek, vagy akár a nevüket adó Black Crowes, Reef, netán a már-már méltatlanul feledésbe merült Kula Shaker. De a közös nagy kedvenc Monster Magnet is megkerülhetetlen párhuzam (játszhattak is előttük), noha az Ozone Mama kevésbé megy rá a pszichedeliára, inkább a tökös, egyszerűbb, arcbamászó rokkolás az ő terepük. Ráadásul a színpadi teljesítményük is ellenállhatatlan, főleg Marci és Andris lakják be remekül a világot jelentő deszkákat. Kiváló bemelegítést nyújtottak a P. Mobil előtt.

A Mobilban is – akárcsak a Piramisban – mára alig maradt alapítótag. Tehát ilyen alapon az ő működésük is okot adhatna vitákra, mondván hogy ez nem is P. Mobil már így. Viszont amíg ott van Schuster Lóri, addig ez biztosan P. Mobil és nem mondjuk Kolbász Kettő. 🙂 Lényegében vele szokás azonosítani a bandát, holott ő igazából nem is nevezhető zenésznek a kvalitásai alapján, inkább csak el-elbohóckodik a színpadon. Így aztán számomra érthetetlen, mire van akkora arca neki (csak példaként megemlítem, hogy a Kaptafa címmel megjelent könyvében kegyetlenül oszt nála ezerszer tehetségesebb muzsikusokat). Ugyanakkor állhatatosságához nem férhet kétség. Túlélt minden létező divathullámot, túlélte a neki is keresztbe tevő Erdős Pétert, túlélte rengeteg más zenészkollégáját, túlélt egy súlyos daganatos megbetegedést és ma is ugyanaz a megalkuvástól mentes rocker, aki akkoriban volt. Ő Nagy Feróval ellentétben nem k..ult el, nem vállal be mindent, amiben nagy pénzek vannak. A P. Mobil jelen felállása immár évek óta együtt van és volt idejük kellően összeszokni. Baranyi László énekes bár generációkkal fiatalabb mind Lórinál, mind a gitáros Sárvári Vilmosnál, egy képességes frontember, aki hangilag egyformán tudja hozni Tunyót és Vikidált, vagyis a Mobil két legsikeresebb korszakának dalnokait. Nem csoda, hogy a régi, klasszikus nóták jóformán az említett két érából kerültek ki inkább. A Menj továbbal, Örökmozgóval, Oh Yeah-vel, A Főnix éjszakájával nem is lehet tévedni. Ezek mellett terítékre került pár szám a Csoda történt című új lemezről, amelyek közül a kedvencem a mese volt a hógolyóról, amiből sohasem lesz lavina. Nagyot ütött a koncert finisébe érve az az egyveleg is, amit több régi számból szerkesztettek össze. Külön érdemes megemlíteni egy gondolat erejéig, hogy erre a bulira még a rég eltűnt ex-dobost Mareczky „Totó” Istvánt is sikerült hazarángatni amolyan spéci vendégként. Összességében Lóriék hozták a papírformát; jó tudni, hogy még mindig alkotnak, léteznek, bár túl nagy újításokat nemigen lehet tőlük elvárni. Gasztronómiai párhuzammal élve a P. Mobil olyan, mint a rántott hús sült krumplival és ez így van rendjén.

A Karthago-nek utánuk nehéz dolga volt, ám Gidóékat sem kell félteni, vették simán az akadályokat. Nekik köszönhetően a Kincsem Parkban lovak helyett ezúttal elefántok dübörögtek. 🙂 Valamennyi nagy slágerük elhangzott az Indulj továbbtól a Keleti éjen át az örök kedvenc Lépd át a múltat-ig. Az ő jelenlétük sem kavar már akkora hullámokat a honi rockmezőnyben, mint anno a 80-as években, ami fénykoruknak tekinthető, de azért jó, hogy még ők is tudnak alkotóközösségként üzemelni, ellentétben pl. a Piramissal, akik új lemezt nem terveznek kiadni, inkább elevickélnek nosztalgiacsapatként. Egyetlen dolog viszont idegesít a Karthago koncertjein, méghozzá a folyamatos önajnározás. Takáts Tamásnak – bármennyire is tisztelem-becsülöm, tényleg nála nagyobb elkötelezettje frankón nincs idehaza az élőzenének és tényleg egy igazi egyéniség a magyar rockban, bármibe is belekap, legyen az East, Dirty Blues Band, stb. – nem kéne annyit arcoskodnia, tudjuk  anélkül is, hogy jók. Hogy valóban sokoldalúak, hogy tényleg királyul énekelnek, valamint mesterek a hangszereiken. Továbbá eleve azt se szeretem, ha túl sok a duma a színpadon; egy zenekar az inkább csak zenéljen, ne szövegeléssel csessze a műsoridő felét. Lehet persze néhány mondatot szólni a közönséghez, azzal nincs semmi baj, de a 10 percet meghaladó hosszabb monológoknak stand-up műsorban van a helye, nem rockkoncerten.

Becsülöm viszont a közvetlenségüket, hogy fellépés előtt és után sosem bújkálnak, mindig kijönnek és mindenki kap autogramot, meg fotót, aki csak szeretne. Vittem egy Karthago bakelitlemezt aláíratni, az összes tag alá is szignózta nekem  (ezzel szemben a P. Mobil LP-mre csupán a Sárvári Vilitől tudtam aláírást szerezni, Lóri ki se dugta az orrát).

Így élnek ők hát 30 év után, s mint ahogy a fellépés során elhangzott, remélhetőleg megérik a 40., vagy akár 50. jubileumot is. Úgy legyen!

A Kalapácsot sajnos nem tudtam megvárni, ám a Junkiesba még néhány dal erejéig belekagylóztam. Most is megénekelték örök igazságaikat, mint pl. „minden nőnél van jobb nő, minden bajnok legyőzhető”. Az újabb keletű Junkies anyagok engem már nem vertek le a lábamról (utolsó igazán jó lemezüknek a Hatot tartom), de a Káros-os, Nihiles, SX7-es örökbecsűket mindig szívesen hallom. Még a zenekar által is lesajnált Tabu-n is akadnak király témák dögivel. Ám mivel fáradtam elég rendesen, így Rikki Churchék műsorát sem néztem végig teljes egészében, hanem elindultam hazafelé.

Ha összességét nézzük, jó kis fesztivál ez, megért egy próbát, mi több, át is ment azon. Remélhetőleg megrendezik jövőre is és tényleg kialakul hagyománya, mert az instant szórakoztatás és a minél gyorsabban megszerezhető profit által uralt világban égető szükség van az ilyen megmozdulásokra.