Sajnos az estét nyitó Disentombról lemaradtam, így csupán az Aversions Crownnál kapcsolódtam bele a történésekbe. Az ausztrál brigád már-már hazajáró vendég kis hazánk fővárosában. Sci-fi tematikájú, djentszagú ötleteket is felvonultató deathcore-juk amellett, hogy technikásságban nincs benne hiány, kellően paraszt is. Hat darab szám fért a repertoárjukba ezúttal. Az Ophiophagy-val kezdtek, amelyhez Scott Rudd csinált szöveges videót. A klipesített Prismatic Abyssre már jócskán tetőfokra hágott a hangulat az egyre növekvő számú közönség körében. Ahogyan az várható volt, az Aversions a végére tartogatta legnagyobb aduászait, az Erebus és Hollow Planet képében. Érdekesség, hogy a dobosuk Rammstein logós dobverőket használt. Mint az kiderült később, kapta a gyártótól, amelyik a Rammstein dobosának kreálta. Nem vitás, hogy zenélni nagyon tudnak a fiúk, ezen még a kissé egyoldalúnak tűnő hörgés sem tud különösebben rontani számomra (azért kíváncsi lennék, hogyan sülne el náluk, ha kipróbálnának dallamos éneket váltogatva a hörimörivel). Bár a korábbi kistermes bulijuk a Rings Of Saturnnel és az A Night In Texasszal megtámogatva nagyobbat szaggatott (hangzásilag is az tökéletesebb volt), így sem nagyon támadt hiányérzetem.

Az Oceano ultrabrutál zúzdája sem lesz Szentpéteri Csilla művésznő kedvenc hallgatnivalója a vasárnapi ebédhez, de aki már látta őket élőben, az aligha csalódhatott bennük. Az ő koncertjükhöz már sajnos nem találtam setlistet, így csupán emlékekfoszlányokra hagyatkozhatok. Bár egy-két kósza setlist alapján, ami külhoni bulikról maradt fenn, aligha térhettek el a fiúk a szokásostól. Annyi bizonyos, hogy volt The Taken, District Of Misery, Dead Planet, Human Harvest, Lucid Reality és zárásként megkaptuk a Dawn Of Descentet. Az Oceano-t tkp. el lehet könyvelni egyemberes zenekarnak, tekintve, hogy a mackós termetű fekete hörgőgép, Adam Warren körül szinte folyamatosan cserélődnek a tagok. Bár a gityós Scott Smith és a bőgős Chris Wagner helye talán már stabilnak mondható, mivel 2014 óta kitartanak a főnök mellett. A jelenlegi line-upban a dobos, Matt Kohanowski személye új egyedül. A 2017 óta velük zenélő srác hozta megbízhatóan az összetett ütemeket. Adam pedig hát nem kérdéses, hogy amellett, hogy szimpatikus, még hangilag is leveri a komplett deathcore mezőnyt. Ennyire gonosz, állati erejű hanggal egyszerűen születni kell! Bár nekem a 2015-ös Vörös Yukas fellépésük a családiasabb hangulat miatt jobban átjött, azért örömmel hallgattam az offenzív brakdownok garmadáját Adam földöntúli bömbölésével kéz a kézben járva most is. Pláne, hogy a hangzás már rendesen kikupálódott rájuk.

Habár a Carnifex munkásságával kapcsolatban már egy ideje fonalat vesztettem, ez az este kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy esetleg újból elkapjam azt. A Dark Heart Ceremony-val indult utazás alatt aztán rá kellett jöjjek, hiba volt annyi ideig „hibernálnom” a bandát, mivel ez a kb. egy órányira kiporciózott műsor minden Carnifex fan igényét kielégíthette. A Scott Lewis énekes-hörgős vezetésével munkálkodó társaságnál sem volt helye lacafacának a rendelkezésükre álló időben. Amellett, hogy az újabb számaikat népszerűsítették, különös hangsúlyt fektetve a Die Without Hope és Slow Death albumok gyűlöletbombáira, nem hanyagolták el a régebbi alapvetéseket sem, bár tény és való, hogy válogathattak volna merészebben is a múltbeli dolgaikból… Slit Wrist Savior, In Coalesce With Filth And Faith, Until I Feel Nothing, Lie To My Face, ezek mind-mind elhangzottak. Annyiban mindenképp kitűnik a San Diego-i székhelyű csapat a sok hasonszőrű deathcore, modern death brigád közül, hogy a muzsikájukat, előadásmódjukat némi gótikusnak ható teátrális attitűddel felvértezik. Mondjuk aki csak puszta laikus szemlélőként tekintette meg a bulit, annak nyilván egybefolyhatott és fárasztó lehetett a sok-sok nonstop adagolt breakdown (amelyeket igen sok újabb keletű zenekar levett azóta), de aki él-hal a stílusért, annak viszont maga volt a mennyország. A roppant mód súlyos, intenzív fellépésre a Hell Chose Me-vel tettek pontot. Nem kérdés, a Carnifexnek még mindig van létjogosultsága a szcénában, még ha a pályájuk zenitjén már túl is vannak. Amíg ilyen meggyőző formát futnak élőben, addig egy Carni pólót is örömmel viselni fogok. 🙂

A Phoenix Hungary-nek köszönet a lehetőségért!