A FEZEN-en valamiért átok ül. Azért írom ezt, mert az előre beharangozott fellépők közül néhányan idén is sorra mondogatták vissza a meghívást, nem kevés fejfájást okozva ezzel a szervezőknek és a közönségnek egyaránt. Az Anthraxre pl. idén sem sikerült lecsapniuk, a supergroup Metal Allegiance se tudta végül vállalni a fellépést, továbbá a felkapott rapper-producer Pitbull (akinek meghívása sok rockzenét szerető embernél kib..ta a biztosítékot) is beintett végül és nem jött. Ám nem olyan fából faragták a FEZEN szervezőbrigádját, hogy kétségbe essenek és dicséretes, hogy hamar tudtak találni pótlást a megüresedett helyekre. Hogy a műsorváltozásoknak ki mennyire örült, az már egyéni ízlés dolga.

Már a legelső napot igen húzósra rakták össze programot tekintve (mint ahogy a másodikat is – fel is merült bennem a kérdés, hogy mivel lehet ezt még fokozni? Hát, nem igazán lehetett, de erről majd később). Rögtön főműsorszámként megkaptuk a klasszik felállásban újra összeborult Helloweent, valamint a frontcsajos, szimfonikus metal vonal három holland élcsapata közül kettőt: az Epicát és a Delaint (utóbbiak a Metal Allegiance helyére ugrottak be örömmel). Egyvalamit viszont hiányoltam végig az idei FEZEN-en és pedig nagyon: a szervezett dedikálásokat. Nem értem, mi indokolta, hogy ezt a remek hagyományt ki kellett gyomlálni a fesztiválról és személytelenebbé tenni a feelinget – csomó rajongó örült volna, hogy még ha csupán fél pillanatra is, de találkozhat a kedvenceivel. Magam részéről egy Epica, Helloween, Ministry dedikálást nagyon éltem volna, de ne legyünk azért telhetetlenek.

A Magma Rise nyitotta a programokat (a Hammerworld Csarnok színpadán) és bár műsoruk kissé öregurasan indult számomra (talán a rekkenő hőség is közrejátszott), a későbbiek folyamán egyre jobban rájuk tudtam hangolódni. Ami egyébként nem nehéz, mivel iszonyat profi, sokat tapasztalt rókákról van szó és a patetikus doom feelinghez tudnak társítani jól elkapott nótákat. Élőben pedig talán még jobbak is, mint lemezen hallgatva. Legjobban aznap a Trading Time felbukkanásának örültem – ez akkora doom himnusz, ami megkockáztatom, állja a versenyt a legnagyszerűbb Mood indulókkal.

A Magma Rise műsora közben már javában hangolt a kerti színpadon (pontosabban Captain Morgan kert) a Slowmesh. Debütáló Something New című albumukkal nálam az aktuális kedvenc magyar együttesek közé katapultálták magukat. Ők sem kezdők már amúgy, hiszen a tagok javarésze korábban a VL45-tel tevékenykedett. A Slowmesh pedig bár az imánt említett banda emlőiből táplákozik, de valahogy egyszerre sokrétűbb és bugizósabb. Az elődre jellemző málhás tempók itt is vastagon jelen vannak (az olyan nótákban pl. mint a Deftones-osan őrlő Lava Bubble, vagy a Masterpiece), míg a Spinning Around és Alice In Queue bármikor ugrálásra, tombolásra késztet, plusz az utóbbi dalban van egy akkora derékból bólogatós kiállás, amire aki nem indul be azonnal, hát az nem igazi metalos. Ugyanakkor nem kerülhetem meg azon észrevételt, miszerint a Win Or Loose alapriffje csutkára 5 Minutes Alone a Panterától. A Haelo-ban is megfordult Szabó Dávidot orgánuma a legfigyelemreméltóbb itthoni modern rock/metal dalnokok közé emeli. A súlyról pedig egyszerre két gitáros gondoskodik: Süle Tamás és Kálló Péter. 😛 A Tennesse Shootout egyenesen Délre kalauzol – ezért a számért még az Asphalt Horsemen is odaadná a fél karját szerintem. 😀 S ha már Dél: nem szoktak tolni, de most nyomtak feldolgozást Dávidék, mégpedig a Black Stone Cherry-től. Na ők tényleg megtöltötték élettel a kerthelyiséget és megadták azt a fajta energialöketet a naphoz, amire akkor szükségem volt. Szívderítő volt,hogy még a Helloween fanok közül is sokan odatévedtek megnézni őket.

Pár szám erejéig belehallgattam a Kőváry Zoltán vezényletével működő The Trousers-be, akik egyfelől támaszkodnak a skandináv rakenroll hagyományokra (The Hellacopters, The Sewergrooves, The Robots, Gluecifer, stb.), másrészt a 60-as évekbeli mod életérzést (amit olyan csapatok testesítettek meg, mint a The Who vagy a Small Faces) is igyekeznek átmenteni a mába. Ha már a Hellacopters szóba került: a Trousers egyik legkomolyabb referenciája, hogy sikerült megnyerniük közös felvételre Nicke Anderssont, amit magyar bandaként csak Kőváry Zoliék mondhatnak el magukról.

A Lóci Játszik vérbeli fesztiválzenekarrá nőtte ki magát; bárhol megfordulnak, ott a felhőtlen szórakoztatás garantált! Bár sokan kiütéseket kapnak a Petőfi Rádió által agyonjátszott Nem táncolsz jobban,mint én című slágerüktől, én nagyon megkedveltem Csorba Lóciékat. Mindegy, hogy fúvósokkal megspékelt húzós rock-funk vagy asztalra borulós, swinges/bossanovás bárzene, Lócinál mindez a lehető legtermészetesebben jön és nincs túljátszva. A szemüveges frontember mindamellett kiváló beszélőkével bír; akár egy komplett stand-up műsort is el tudnék vele képzelni. Nekik köszönhetően a szókincsem is bővült, mivel az ő dalszövegükben hallottam először a pekmez és stelázsi szavakat (Ó, nincs). Ők a Hydro Pierre Mouton sátorban voltak éppen sztoriban. Aktuális kedvenceim tőlük a Te ennél többet érdemelnél (amelyben a Madness és a 90-es évek bulizós Blurje egyaránt ott kísért) és a funk-bluesos, Ferenczi Gyuri Herfli Davidsonos dolgait megidéző Kicsi’ bírd ki még. Kár, hogy a punkos lendületű Vedd fel, tedd rá-t rendre kihagyják a repertoárból.

Az egyik nagyszínpadon (Harman) a „szegény ember Within Temptationjének” is nevezhető Delain volt a nyitófellépő. A párhuzam már csak azért is indokolt, mert Martijn Westerholt korábban az előbb említett csapatban nyomkodta a billentyűket és lényegében ugyanaz a modern, mélyrehangolt riffekből és gótikus-szimfós aláfestésekből álló, nagyívű női énekdallamokkal operáló muzsika a csapásirány. Szerethető, és jó hangadottsággal megáldott énekesnője van a Delainnek Charlotte Wessels személyében, aki még roppant közvetlen is. Annyira beszippantotta őt a FEZEN hangulata, hogy még maradt másnapra is bulizni! 🙂 Azonban sajnos mégsem tudtam maradéktalanul lelkesedni a koncert alatt, mivel a hangzás égbekiáltóan gyatra volt. Komolyan, a fülén ült a hangmérnök? Mással aligha lehetne magyarázni, hogy a roppant halkra, gyengére kevert sound mellett simán beszélgetni lehetett. Márpedig ez a fajta muzsika megköveteli a powert; amikor klubbulin láttam a Delaint korábban, akkor semmi baj nem volt a hangzással. Így viszont sajna a The Hurricane, Pristine, Fire With Fire, Mother Machine, The Gathering, Not Enough féle daljóságok eme formájukban csupán hervadásnak indult virágszirmoknak tűntek. A látványban ellenben nem lehetett találni hibát.

A The Biebers-be is belehallgattam. Puskás Peti egy rokonszenves egyéniség, de ez a felvizezett popfunk nem az a fajta zene,amit annyira kampáznék (akkor már inkább a Wellhello, bármennyire is dobálnák rám ezért a követ egyesek). A Summer Love Ghost klipjét is sokkal inkább a benne szereplő csaj adta el nálam. Lapozzunk tehát tovább a nap másik holland alakulatára, az Epica koncertjére. Bár terveztem megnézni a velük egyidőben a Hammer Csarnokban nyomuló Apey&The Pea-t is (főleg hogy Weedeater póló volt rajtam, amit tuti díjaztak volna), végül csak ott ragadtam Simone Simonsék fellépésén. Jobban szóltak, mint a Delain, bár akkora katarzisélményt náluk sem éreztem. Az égővörös hajú Simons kisasszony mindazonáltal mindig képes az ujjai köré csavarni a nézősereget. Összetett szerzeményeik remek kompozíciós készségről árulkodnak; sok helyütt vannak olyan részek, amiket akár Wagner is megirigyelhetett volna. S nemcsak a szopránhangú énekesnő van középpontban, bármennyire is ő jelenti sokaknak az Epicát, hanem Mark Jansen gitáros-énekes-dalszerző zsenije is meghatározó pont. A legérdekesebb számok számomra azok, amelyekben Simone tiszta énekét Mark farkashörgése váltogatja. Az Epica műsora is amolyan vegyesfelvágottként volt feltálalva: volt benne régi is, új is. Az Edge Of The Blade-től eljutottak pl. a Storm The Sorrow-n, Cry For The Moonon, Unchain Utopián keresztül a Consign To Oblivionig. Időközben zenészekbe is botlottunk, pl. a Delain tagjai közül kettőbe, valamint a Helloween basszer Markus Grosskopf is megmutatta magát kis időre és néhány röpke szelfire is szívesen odaállt.

Most már egyre jobban vágtuk a centiket a Helloween bulijáig, s annak dacára hogy megfordultak már a Pumpkins United turnéval a szomszédban is Michael Weikath-ék, gyanítom, hogy sokan most látták először ezt a felállást. Én megmondom a frankót, sokáig egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy valaha Michael Kiskével és a Gamma Ray alapító Kai Hansennel megnézhetem a germán heavy/power/speed metal legendás kompániáját. Nem mindig volt ugyanis felhőtlen a viszony a felek közt és arra, hogy a Helloween legpatinásabb felállása újra összejön, kis túlzással kb. akkora sansz mutatkozott, mint a két Korea újraegyesülésére. Ezen reunionnak viszont a látottak alapján nagyon is volt értelme! Cseppet sem tűnt izzadtságszagúnak, Kiske is talán  jobb formát fut, mint valaha, nem látszik rajta különösebben az idő múlása, no meg persze Kai Hansennek sem okozott gondot újra megtanulni a klasszikus nótákat  – ő amúgyis mindig ebben a zenei világban alkotott, ellentétben Kiskével, aki egy időben teljesen megcsömörlött a metaltól.

Látványra is ez egy zsírprofi, 10 pontos produkció volt, több kamionnyi felszereléssel, díszlettel. S két órát csont nélkül lenyomtak, amibe a hőskorszak nótái (Dr. Stein, Future World, Halloween, How Many Tears, Eagle Fly Free és a zárásban az I Want Out) éppúgy belefértek, mint az Andi Deris-es éra kiemelkedőbb momentumai közül pár (Perfect Gentleman, If I Could Fly, Are You Metal?).  A tökfejeket hallgatva kellemes nosztalgiaérzés fogott el, visszaugorhattunk abba az időszakba, amikor még a puma és a cicanaci sikk volt. 🙂 Noha a Derisszel készült lemezek közül is szeretek jó néhányat (főleg a sötétebb hangvételűeket),én is csak szuperlatívuszokban nyilatkozhatok a tökfödős újjáalakulásról ( amit a régi dobos, Ingo sajnos nem érhetett meg). Ebbe a durván két órába még egy dob- és gitárszólót (Herr Hansentől) is beékeltek, amelyek bár rosszak nem voltak, de véleményem szerint kihagyhatatlanok sem.

Nem kérdés, hogy az egész fesztivál egyik legkirályabb koncertje volt az övék. Most már egyre kevésbé bánom, hogy beáldoztam miatta egy nagy kedvencem, a The Atomic Bitchwax aznapi A38-as jelenését. Amíg ilyen koncerteket tudnak abszolválni, magabiztosan őrizhetik pozíciójukat. A német heavy metal egyik fő bástyája lehet reménykedni, hogy esetleg egy új lemezt is rászabadít ezzel a felállással a nagyérdeműre. Erre már utalni enged, hogy Pumpkins United címmel egy számot már össze is hoztak.

Folyt köv. hamarosan!