A cseh Brutal Assault fesztivált idén 12. alkalommal rendezték meg. Az elmúlt rövid időszakban valami robbanásszerű progresszió indult be a gépezetben, két éve ugyanis még a három napos rendezvényen kb. napi kettő híresebb metálbanda volt az esti szenzáció, idén pedig (de már tavaly is) olyan erős volt a zenekari felhozatal, amit sok ezer éves nagynevű német rendezvény is megirigyelhet.

A csütörtökre eső első napon délután háromkor kezdődtek a programok, és mivel már nulladik nap érkeztünk, a hosszú délelőtt remek alkalmat nyújtott a város feltérképezésének. A távolság meg a veszett világ bortól rohanó idejétől naná, hogy nem sikerült visszaérnem az angol/magyar progresszív To-Mera előadására. Összehangzó vélemények szerint nem is vesztettem vele semmit, a csapnivaló hangzás ezek szerint közelről sem volt jobb és a színpadi összhang is erőltetettként hatott. Ennek ellenére kíváncsi lettem volna a zenekarra, hiszen Juliette annakidején a Without Face-szel az Astronomiconon olyan zenét hozott össze, ami puszta rágondolással is borsózásra készteti a hátamat a katarzistól, eheh. De viccet félretéve, a To-Mera bemutatkozó lemez, a Transcendental sem rossz.

Szót ejtenék akkor arról, hogy a rengeteg fellépő zenekar mégis, hogy fért bele ilyen rövid időben két színpadon úgy, hogy egyik programja sem ütötte a másikat? A válasz egyszerű: a két színpad volt vagy 25 méterre egymástól, és míg az egyiken játszottak, a másikon hangolt a következő banda. Aki jó helyett fogott ki középen, annak nem volt szükséges mást tennie mint egy határozott mozdulattal átfordítani a fejét a másik irányba.

Jött is az Aborted, a belga dít metál arcok kompromisszumok nélkül tolták a riffeket nyakon nem maradt fej épen. De ami a sallangdumánál fontosabb a pöpec hangzás kísérte végig a showt.

Akiket viszont jobban vártam közben, azok a dán doomsterek, a Saturnus volt. Tavalyi lemezükkel, a Veronica Decides To Die-jal ismertem meg a bandát, és mondhatni igencsak belopták magukat a szívembe. Mellesleg ez a lemez vezeti itt a hangpróbát azóta is, magasan. A fényes nappal nem igazán kedvezett ennek a zenének, a hangzás kb. rendben volt, de amit leginkább furcsálltam, az az énekes „viselkedése”: két szám között kitörő örömmel köszöngetette a közönségnek a tapsot, látszott rajta, hogy igazán boldog. A dalaikból pedig a pesszimizmuson és a kedvtelenségen kívül más érzés nem nagyon jön át, pozitív meg pláne nem. MDB-s Aaron-tól ilyet biztosan nem látna az ember, persze lehet csak nekem volt furcsa a dolog. A rövid játékidő is behatárolt a kb. 30 perc alatt mutattak be pár dalt mindegyik lemezükről, nem volt a „sláger” Noir a Martyre-ról, illetve én a Veronicat is tudtam végig bírtam volna hallgatni egy az egyben 🙂 Hiába, őket egy egész estés klubbuliban lenne jó látni egyszer…

A doom metalban utazó Saturnus-t az osztrák feketefém Belphegor követte a Beast Stage-en. A sógorokat már láttam klubos koncerten, így kíváncsian vártam, hogy mit produkálhatnak – lényegesen nagyobb érdeklődés mellett – egy fesztiválszínpadon. A koncert hangulata igen-igen őrlángon pislákolt, hiányzott az okkult energia a pódiumról, így a közönség sem törte össze magát, hogy a hangulatot felturbózza. Kronologikusan későbbre illesztettem volna a programba a Belphegor-t, hiszen az osztrákok zenéjének a fonalát így fényes nappal nem igazán tudtam elkapni.

Majd következett a Dismember, akiknek szinte csak a The God That Never Was albumukat ismerem. Nagyon lezúzták a közönség fejét a helyéről. Egyszerűen tökéletes volt minden: a hangzás, a színpadi produkció. Az énekes hangja hasonlít a Devildriver énekeséhez. Lehet, hogy egy és ugyanaz a személy. Erre már nem emlékszem. Mindenesetre nagyon kellemes modern death metal-t nyomtak a srácok. Kis kabalákat, Motörhead-es, Iron Maiden-es zászlókat tettek a kombókra, ezzel is jó hangulatot, és mulatozást varázsolva.

Utánuk következett a másik nagy kedvenc, akiket vártam, a metalcore talán egyetlen képviselői a fesztiválon, az All That Remains Massachusetts-ből. Az este 8 órai időpont ellenére nem volt sötét. Lendülettel kezdtek, és szinte elnyomták az összes nagy nótájukat. Külön örömömre szolgált, amikor a This Darkened Heart című számot adták elő. Az egy teljesen korrekt szám. Sok számot játszottak a The Fall Of Ideals albumról, ami egyébként a legújabb. Ilyen volt például a Six, a Not Alone, The Air That I Breathe. És szinte az egész koncert alatt a közönség a This Calling-ot akarta, mint valami egynyári pop bandánál.
A koncertet egyáltalán nem élveztem úgy, ahogy kellett volna. Hangzása jó volt, az énekes nem mindig énekelt ott, ahol kellett volna, inkább csak ordított. A basszer csajt le kellene váltani. Mozgása semmi nem volt, mellette egyáltalán nem is dekoratív a maga 120 centijével. Nem megbántás, de legalább élvezné a bulit. A kopasz gitáros se nagyon mozgott. Mintha egy próbán lettek volna. De azért sajnáltam volna, ha kihagyom. Egyesek szerint nagyon jó koncert volt. Nekem az máshol volt. 🙂

Jött a csehek kultuszzenekara, a Root, még a nap is jobbnak látta, ha elrejtőzik a horizont alá, azaz megjelentek az éjszaka első jelei. A Root körülbelül olyan szimpátiának örvend a cseh színtéren, mint amit a Tormentor mondhatott magáénak itthon anno. Ahogy hátrapillantottam az első sorból, láttam, hogy több ezren gyűltek össze, hogy láthassák az élő legendát a Brutal Assault színpadán. A Root a mai napig hitelesen képviseli azt a sötét, okkult vonalat, amire még 1987-ben felesküdtek. Valósággal atomcsapást mértek Jaromer városára a talán archaikus, ám a mai napig hiteles metalarcok. A látványra is ügyeltek a zenészek, időnként fel-felcsaptak a lángok a színpadon, így még a közelebb tartózkodó fotósok is kaptak pár kisebb szikrát az arcukba, hehe. A hangulat príma volt, elhangzottak az ősi ,,slágerek” is: 666, Písen Pro Satana. Hail Root!

Az este egyik főbandája a götheburgi dallamos death metal egyik alap bandája, a svéd Dark Tranquillity volt. Ők már tisztes időt kaptak, rengeteg ember tolongott a színpad előtt, igazán hangulatos, jó műsort csináltak, rengeteg közönségkedvenc szám lement, ugyanúgy játszottak a legjobb dalokat a 2007-es Fiction-ről mint a klasszikus The Gallery-ról és Projectorról. Nem szívem csücske az efféle muzsika de ez a koncert még így is ütős volt.

Hosszú várakozás előzte meg a 2002-ben újjáalakuló, új felállással visszatérő norvég kultikus DHG (Dödheimsgard) új lemezét, hiszen 1999-ben jelent meg a Supervillian Outcast elődje. Ezen experimentális vagy avantgarde black metált játszó banda koncertje következett a Tranquillity után, úgy emlékszem volt egy kis pöcsölés a beállással, de az is lehet csak ők akarták a státusz szerepüket jobban kihangsúlyozni. Meglehetősen őrülten viselkedtek a színpadon, már ha lehet ezt így fogalmazni, nem tudom ez is a műsor része volt, de bennem sikerült azt a benyomást összehozniuk, hogy tényleg pszichésen zavartak egy kicsit, hehe. Úgy látszik az új felállással igyekeznek elhatárolódni a régi munkáiktól is, hiszen jóformán csak a 2007-es lemezről játszottak dalokat, de így is élvezhető, jó koncert volt.

11:30-as korai kezdést kapott a második napon a csehek elborult agyszüleménye, az Ador Dorath. Extrém metáljukban szerepelnek az összevissza kiállások, a sikítozós női ének és a széttagolt dalszerkesztés, ezzel téve ezerből is azonnal felismerhetővé a zenéjüket. Úgy gondolom viszont, persze lehet csak én vagyok így ezzel, hogy ebből a fajta zenéből pont ez a 30 perc az, ami még élvezhető 🙂 Egyik dalukat kedvelem különösen, az Garden of Earthly Pleasures-t, azt persze nem tolták.

Kellemes meglepetés következett a Le Scrawl zenekar személyében, az öltönyben, nyakkendőben fellépő arcok elmés zenéjükben a grindos alapot jazzes kiállásokkal törték meg, nem tudok semmit a zenekarról, még annyit sem, hogy hova valósiak, tán németek lehetnek, de az biztos, hogy érdemes lesz odafigyelni rájuk, illetve utánanézni eddigi munkásságuknak. A szervezők szerint úgy látszik annyira azért nem jók, hogy a belépő mellé járó válogatás-CD-re is rákerüljenek… 🙁 Hehe és Metal Archives-on is a rejected kategóriába tartoznak. Ezek után tényleg utánuk kell járni.

Majd visszamentem a kempingbe gyorsan, hogy egy kis energiát vételezzek a következő koncertekhez. Következett ugyanis a Mnemic. A dán srácokat már láttam májusban a Kultiban, de a hangulat azóta is mélyen él bennem. De komolyan mondom, ezek az emberek nem normálisak. 🙂 A fogaikra valami fekete krémet kentek, és messziről úgy tűnt, mintha nem lenne foguk. Aztán a koncert végére a basszernek lekopott a dolog. 😀 A hangulat remek volt. A future-fusion metal-jukkal egyenesen a födlbe döngöltek. Volt Liquid, Closed Eyes, Deathbox a végén. Zero Gravity, The Naked And The Dead, Blood Stained, és még jópár szám, ami beleférhetett a kb 40 perces programjukba. Az énekes megint a You Lo(o)se pólójában volt. Lehet, hogy azóta se vette még le. 🙂 Látszott rajtuk, hogy nagyon élvezték a koncertet, de nem voltak ezzel egyedül.

Tökéletes volt a ráhangolódás a számomra legjobban várt koncertre, detroit-i The Black Dahlia Murder előadására. Ez tényleg egy esti előadás volt, mint a Misama című klipjük elején is olvasható. 🙂 A srácok egyszer jártak nálunk, de azóta se voltam jobb koncerten. Mostmár azért kezdenek felzárkózni a bulik, de még akkor is a legnagyobbak nekem. A két gitáros ugyanolyan Cannibal Corpse-os pólóban volt. És szinte semmit nem változtak, csak ugye új dobos van, és Trevor Strnad megnövesztette a haját. Kb hasonlóan meglepő volt ez, mint Niklas Sundin basszer/designer a Dark Tranquillity-ből. Elég szokatlanul néztek ki mind a ketten. Visszatérve BDM-ékre, nem ismertek tökölést. Amerikai és európai death metal különleges keverékét zúdították a közönségre. Kezdetben egy melódikus intro, majd átcsaptak élőbe a When The Last Grave Has Emptied-del. Olyan klasszikus számokat játszottak el, mint az Elder Misanthropy, The Blackest Incarnation, Novelty Cross, Statutory Rape, Closed Casket Requiem, a klipnótákat: Misama, A Vulgar Picture. Valamint a Contagion és a Thy Horror Cosmic. Szinte az egész Miasma, és az azt megelőző Unhallowed „slágert” eljátszották, amennyiben lehet náluk ilyenekről beszélni. Tény, hogy nagyon komplex dalokat írnak, és az előadásmódjuk is tökéletesen megfelelő. A hangosítással nem volt gond, Trevor hangja is kiváló. Az augusztusban megjelenő Nocturnal lemezről is előadtak egy számot, ami a What A Horrible Night To Have A Curse címet viseli. Ilyen címen évekkel ezelőtt kiadtak egy albumot 7 számmal. Az új szám tovább mutat az eddigieken, bár annak vonalát, és hangulatát megtartja, mégis valami többet nyújt. Nagyon várom már a megjelenését.

Röpke 40 perc eszméletlen tombolás után következett a Cynic az egykori Death gitárossal a főszerepben. Durvább zenére számítottam, de tökéletes volt a programjuk, így volt idő pihenésre. Nagyon kellemes dallamos progresszív death metal-juk gondolkodásra késztet, és komoly odafigyelésre. Nem egy könnyen emészthető zene, de szerintem mindent megteszek, hogy pár albumot beszerezzek tőlük. A koncert végén kitűnő lehetőség volt egy kis merchandise cuccot vásárolni.

A Következő áldozat a brutalitások alatt a Malevolent Creation volt. Erőteljes death metaljuk a napközben lefáradt nyakakat kettétörte. Hatalmas energiákat zúdítottak a tömegre. Hozzák a death bandáktól elvárt feltételeket.

Peter Tägtgren neve elsősorban a Hypocrisyből lehet ismerős, pedig aztán számtalan zenekarban megfordult és studiójából tucatra jönnek ki a jobbnál-jobban megszólaló albumok… Ide most a Pain nevű földönkívüli orientált projektjével érkezett, na nem mintha a Hypo’-ban nem jönne elő ez a téma újra és újra, hehe. Elektronikus, indusztriális elemekkel erősen teletűzdelt metál zenéjük kimondottan jó hangulat és kedvcsináló muzsika fesztiválokra, a közönség nagyon élvezte minden percét, velem együtt. Ami a színpadi képben viszont szemet szúrt, az az, hogy pár éve mikor az E-klubban játszottak a Tiamat előtt Magyarországon, két igencsak alulöltözött, szemrevaló gitáros jányzóval tolta végig a koncertet. Na itt most vagy a felállás változott meg, vagy a hölgyek kezdtek el új fogamzásgátlóval kísérletezgetni, ami a megváltozott hormon tartalma miatt erős arcszőrzettel ruházta fel őket. Játszottak az új lemezről, a Psalms of Extinction-ről, pl. a rendkívül nőkedvelő Bitch-et („I want your sex and not your love – Bitch „) meg régi lemezekről is olyan slágereket, mint a Dancing with the Dead, meg az On and On-t, a Suicide Machine-t a visszatapsolás utáni bónusz nóta meg a Shut your mouth up volt. Belemásznak ezek a dallamok az ember fejébe, még másnap délelőtt is ezt hallgattam odabenn, hehe.

Volt egy olyan érzésem, hogy a józan paraszti ész már nem mérvadó, hiszen akadt néhány furcsaság a fesztivál válogatási elvét tekintve. A nagy kérdőjelet a norvég Gorgoroth idézte meg bennem. Felvetődött a kérdés: mit is keresnek ők egy ilyen open-air fesztiválon? De legalább a szervezők éjfélre tették őket, így csak az maradt, aki valóban kíváncsi volt a norvég hordára. A hangzás csapnivaló volt, sokáig fürkésztem King Ov Hell hangládáját, hogy egyáltalán be van-e kapcsolva, de a megfejtés a technikusi ténykedésben volt keresendő. Közel álltam a színpadhoz, a kontroll is kritikán aluli volt, Ghaal utasítására le is állt a banda pár percre, hogy rendezzék a (hang) sorokat. Eléggé alulmotiváltan teljesített a Gorgoroth legénysége, de a közönség láthatóan még így is élvezte a zajmasszát. A zenekar önkényesen meg is kurtította 5 perccel a kiszabott időkeretet, talán baklövés volt az invitáció az illetékesek részéről, az underground maradjon a helyén: a föld alatt. Setlist: Procreating Satan, Forces Of Satan Storms, The Rite of Infernal Invocation, Carving A Giant, Destroyer, Incipit Satan, Possessed (by Satan), Unchain My Heart, Prosperity and Beauty, Revelation Of Doom.

Pillanatok alatt elérkezett a harmadik nap, melyen a vicces nevű M.A.C. of Mad zenekar nyitott. Mikor nagy izgalomban a fesztiválra készülődött az ember, és naponta 30-szor megnézte a honlapot, már akkor feltünt ennek a bandának az idióta logója, (négy égtáj felé tekintő kopasz fej osszefolyva középen) és már akkor sem bírtam hová tenni a dolgot. Ezek után milyen zene fogadott? Hát valami brutális techno/noise keverék, ahol a gitárok is kb. annyi szerepet kaptak, hogy torzítva zúgjanak az ember dobhártyájába. Nos, az ilyen experimentális agymenéseket kb. 5 percig bírom élvezni, aztán unalomba fullad az egész, de fölösleges is rájuk több szót vesztegetni.

Annál inkább az Excrementory Grindfuckers-re! A hannoveri grindcore muzsikusok garantáltan a 3 nap legmulatságosabb showját adták. Az egész közönség a térdét csapkodta kínjában, amikor éles váltással magas hangba váltott át az ének vagy éppen olyan ezer éves dalokat adtak elő sajátos feldolgozásban, mint a 2 Unlimited No limits-e, a Europe „Final Grinddown”-ja vagy a Knight Rider… játszották a fülbemászó Vater Morgana dalukat. az utolsó öt perchez közeledvén pedig ellőtték a grind-poént is: húha már csak öt percünk van, akkor alig játszhatunk 15-20 dalt! A koncert vitathatatlanul feledhetetlen volt, grindcore for the masses!

Stílusbeli élesváltással az egyedüli magyar fellépők, a szombathelyi Sear Bliss koncertje következett. Első dalukkal a megszólalás a borzalmas és a pocsék között ingadozott valahol félúton, viszont a szomorú inkább az, hogy ezzel egyáltalán nem voltak egyedül a fesztiválon, mindig kellett a technikusoknak 1-2 perc mire elfogadhatóvá bírták mérsékelni a hangfalakból áramló masszát. Pontosan nem emlékszem már miket játszottak, biztosan volt a Birth of Eternity és a Two Worlds Collide is a Glory or Perdition-ről, a Hauntingról a Tunnels of Vision és a Grand Destiny-ről a The World Beyond, illetve Arx Idolatriae. Ráadásként – szokatlan módon a SB-től – egy feldolgozás következett. Meghökkentő választás volt a srácoktól az egyszer biztos, de a közönségek nagyon bejött: Metallica – Motorbreath. Az alig harminc percbe nem fért bele több, a koncert végén Nagy András külön megköszönte a jelen levő magyaroknak a figyelmet és hogy eljöttek. Sajnos a zenekar rögtön indult is haza a koncert után, másnap a Szigeten is fellépés várta őket…

14:30-kor három, teljesen átlagosnak mondható emberke sétált a színpadra, de amit ott műveltek az nem volt mindennapos… Nos, a balladai bevezetés a svéd Sayyadina-nak szólt. Harmincöt percben tanúi lehettünk a fesztivál felhozatalának legagresszívebb death metal bandájának, igazi mániákus ez a három svéd arc, leírhatatlan hangulatot teremtettek a korai időpontban. Szélsebes témák süvítettek egyenesen az arcokba, az énekes/gitáros arc kimeríthetetlen energiaforrásról tett tanúbizonyságot, szóval vérbeli fesztiválzenekarként ábrázolható a Sayyadina. Még nincs megjelent hanganyaguk, de ha lesz, azt senki ne hagyja figyelmen kívül!

A koncert után pihenés következett egészen 4 óráig.

Ekkor ugyanis siettem vissza az elnézett-koncertes svájci thrash és egyéb-core Cataract-ra. Gyorsan előreverekedtem magam, és hagytam, hogy a hanghullámok útján lebegjek. A Hályogok nem is okoztak csalódást, úgy szóltak, mintha lemezről hallgattam volna őket. A srácok nagyon kitettek magukért, játszották a The Legions At The Gates, Godevil, Unforgatten, Skies Grow Black című számokat, hogy csak párat említsek. Legutoljára a kedvencet, a Nothing’s Left-et hagyták feltéve az i-re a pontot. Hiányoltam az As We Speak-et, de az annyira nem közönségkedvenc szám.

Késő délután az apokalipszis őrült lovasai, a Die Apokalyptischen Reiter is bemutatkozott Csehországnak. Dallamos, könnyen megszerethető metál zenéjüket fülbemászó dallamokkal, énekelhető és közösségformáló szövegekkel játsszák, megalkotván az ideális fesztiválzenekart. Játszották a We will never die-t a végén bónuszként, az biztos, és hogy színesebbé tegyék a színpadképet, illetve, hogy bemutassák, hogy a body surfinget lehet szó szerint is érteni, felhívtak két srácot a közönségből kezükbe nyomtak egy-egy felfújt gumicsónakot, aztán behajtották őket a szörfölni a közönségre hehe. Megmosolyogtató látvány volt.

Az Emperor miatt méltán legendás Zyklon koncertjére már „teltház” lett, pedig koránt sem volt még csúcsidó, délután hatra rakták a norvég kulthuszárok produkcióját. Őszintén szólva, engem sosem nyűgözött le a zenéjük, most koncerten sem dobtam hanyatt magam, nem mintha ment volna a mutatvány, hiszen 20 centit lépni nem lehetett a tömegben. Valamit tehát biztos tudnak, amihez én még nem értem fel.

A svéd Carnal Forge koncertjén ehhez képest alig lézengtek, pedig igen hangulatos, közönségmozgató thrash bulit hoztak össze a főleg az egykori In Thy Dreams tagokból álló zenészek. Dalokat nagyon kiemelni nem tudok, sőt, igazából egyáltalán nem, de arra bőven rávilágítottak, hogy hiba volt eddig mellőznöm ezeknek a tehetséges srácoknak a zenéjét.

Kilenc órakor eljött az a zenekar, amit mondhatni leginkább vártam, a norvég Madder Mortem. Bár láttam őket már 2001 körül az E-klubban, azóta 2006-ban megjelent a Desiderata című lemezük, ami szerintem önmagában is megérne egy misét, ha lehet így mondani, pályájuk csúcsára érkeztek. Női énekközpontú, extrém zenét játszanak, de nem az opera vonalat kell elképzelni, az énekeshölgynek, Agnetanak mélyebb, öblösebb hangja mind a sikítozós részekhez, mind az elszállós, lágy, csendes lassú átvezető részekhez ideális. Legalábbis ugye, ami a lemezt illeti. Itt sajnos mindebből semmi sem érződött, és ezt nem csak a hangzásra lehet fogni, az a kirobbanó erő, ami a Desiderata-n vagy az All Flesh is Grassen hallható, na abból itt semmit nem éreztem. Főbanda voltak pedig, relatíve sokat játszhattak, mégse mondhattam azt, hogy uh
b*ssza meg, hát ez az idő pillanatok alatt elröppent! Számokat tekintve, hiányoltam a Kill and Kill againt és a Hangmant, volt viszont a 2006-osról a My name is Silence, az M for Malice, valamint a Changling, amit utolsó számként talán a legjobban sikerült előadniuk. Azoknak, akik itt látták őket először, mindenképp azt javaslom, hogy hallgassák meg őket lemezen, a zenekarnak pedig nem ártana elgondolkodnia azon, hogy a csúcson szép abbahagyni, továbblépni ezen úgyse fognak tudni.

Majd jött Klara kedvence a Dying Fetus. Erre már bementünk a középmezőnybe. Egyetlen számra emlékszem, a Homicidal Retribution-re. Ez a brutal death banda szintén nagyon ott van. Csak a 3 nap alatt hallottam annyi ilyen bandát, hogy már semmi extrát, és különlegeset nem éreztem bennük. Hiába mondják sokan, hogy a metalcore telített, a brutal death-nél is ez van. Majdnem ugyanazok a számok az előadók között, ettől függetlenül nem rossz zene, de nem fogok álmatlanul aludni, ha nem hallgatom meg az összes albumot tőlük.

A brit Onslaught először járt Csehországban, de eléggé úgy tűnik, hogy visszavárt vendég lesz Európa ezen részén. Erre a koncertre elég sokan legyintettek, illetve sokan a Dying Fetus-szal lezártnak tekintették a Brutal Assault dömpinget, de csak sajnálhatja, aki elment. Az Onslaught sem manapság vette kezébe a thrash metal fémlantját (1983) és nagyjából kapisgálom, hogy miért tudtak ennyi ideig fennmaradni a felszínen. Egyedi thrash himnuszok, nehezen utánozható szólók, nagy alázat és egy tökéletes frontember Sy Keeler személyében: ez az Onslaught. Pár százan maradtunk csak jófajta régisulis thrash metal-t hallgatni és zúzni rá, de aki maradt, az elégedetten távozott, az fix.

Erős várakozás előzte meg részemről ezt a fesztivált, már január környékén kezdtünk rá készülni és összességében idén is felejthetetlen élmény volt: király bandák, fergeteges hangulat és persze olcsó serital. Hogy jövőre is ott leszünk, nem lehet kérdéses.
(És ezúton is bocsánatot kérnék az unokatestvéremtől, amiért inkább a BA-t választottam az esküvője helyett, eheh.)

Írta:
HomerKiller: Dismember, All That Remains, Mnemic, The Black Dahlia Murder, Cynic, Malevolent Creation, Cataract, Dying Fetus
Infam: Belphegor, Root, Gorgoroth, Sayyadina, Onslaught, Sear Blissgf: To-Mera, Aborted:), Saturnus, Dark Tranquillity, DHG, Ador Dorath, Le Scrawl, Pain, M.A.C. of Mad, Excrementory Grindfuckers, Sear Bliss, Die Apokalyptischen Reiter, Zyklon, Carnal Forge, Madder Mortem

További képek:
http://www.femforgacs.hu/gallery/v/Brutal+Assault+12/

A fesztivál honlapja:
www.brutalassault.cz