Nem mennék bele túl hosszú biográfiai felvezetésbe, de tekintve, hogy az Antimatter-t nem övezi az őket megillető ismertség kis hazánkban, néhány mondatot mindenképpen megérdemel a téma. A csapatot 1998-ban alapította az Anathema-ból távozó Duncan Patterson basszusgitáros és Mick Moss énekes. Duncan az Anathema Eternity/Alternative 4 időszakában volt igazán kiemelkedő, hiszen olyan dalok köthetőek a nevéhez, mint a Shroud of False, Lost Control vagy a Suicide Veil. A 2005-ös Planetary Confinement Antimatter album után az ír úriember ismét továbblépett, és megszületett a sokkal népzene-közelibb Íon.
Míg Anathema koncert és Danny Cavanagh-est már szinte számtalanszor volt Magyarországon, az Antimatter turnék valahogy mindig elkerültek bennünket. Ez a rossz hagyomány dőlt most meg november 4-én, a Negative Art ugyanis elhozta a két zenészt az After Music Pub-ba egy akusztikus est keretében.

Bölcs döntés volt 80 főre limitálni a jegyeket, egyrészt azért, mert nagyjából ennyien is lehettünk, másrészt pedig azért, mert elviselhetetlen hőség volt az After Music Sauna-ban. Az előzenekarok nélküli buli fél kilencre meghirdetett kezdését az Antimatter behangolása előzte meg a két székkel lezárt koncertteremben, majd egy bő háromnegyed óra „csúszás” követte.
21:15-kor egy „Good Evening” köszönés után az Anathema Feel-je hangzott el először. Hogy Mick az ének mellett akusztikus gitáron fog játszani, egyértelmű volt, Duncan-től viszont nem tudtam mire számítsak. Ő valami lant-rokon hangszeren pengette végig a koncertet a szétvarrt kezeivel. Igazából felnézni se nagyon láttam és több dalnál is elhagyta a színpadot.

Mick a játszott zenével közel sem rokonítható humoráról már írtam korábban, ezen a bulin csak egyszer hangzott fel tőle ilyesmi, az viszont  elég ütős volt: a technikust egy „Hey Mr. Lightman” felkiáltással kezdődő rögtönzött dalocskával kérte meg, hogy irányítsa a szeme helyett másfelé a lámpákat. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az a közvetlenség, vagy blőd, perverz humor, amit a bécsi bulin láttunk tőle, ami miatt lehet őt szeretni vagy utálni, de ami a személyiségének szerves része, ami maga Mick Moss, ezúttal elmaradt.

Az Over Your Shoulder közben már kialakult a konzerv-effektus, a hőség pedig még inkább nyomasztóvá vált. Antimatter-től játszották még a The Last Laugh-ot, a Flowers-t, a Going Nowhere-t, ennek különösen örültem, valamint a Saviour, Weight of the World, a Leaving Eden és a Legions dalokat. Nagyon vártam volna az Epitaph-ot és a Fighting for a Lost Cause-t. Voltak feldolgozások is, Anathema-tól az előbb említetten kívül az Eternity III, a Trouble-től a Mr. White, melyet furcsa volt Moss-tól hallani a lemezen megszokott női énekes verzióhoz képest. Visszatapsolás után az Elenor Rigby következett még a Beatles-től, a Black Sun a Dead Can Dance-től és a Leftover Wine Melanie-tól, mint ahogy azt a zajlik fórumáról megtudtam, köszönet érte a nyomozónak. Amit kihagytam, az az, hogy meglepő módón az Íon-tól csak egy dal hangzott el, a Learpholl. Nem kötekedés, de Duncan ennyi erővel akár otthon is maradhatott volna, remélem a csajozás jobban ment neki utána, hehe.

Összegzésképpen: nem, a koncert egyáltalán nem volt rossz, de egetrengető sem. Aki nem eleve öngyilkos szándékkal érkezett, az valószínűleg még olvassa ezt a cikket.

Dalsorrend:

Feel (Anathema)
Over your Shoulder
The Last Laugh
Learpholl (Ion)
Mr. White (Trouble)
Flowers
Going Nowhere
Eternity III (Anathema)
Saviour
Power of Love (?)
Hope (Roy Harper)
Weight of the World
Leaving Eden
Legions
Empty (Anathema)

Elenor Rigby (Beatles)
Black Sun (Dead Can Dance)
Leftover Wine (Melanie)