Alacsonyan szálló bordaterpeszek, gazdátlan bonckések, lelkes patológusok, húsdarálók és csillogó szemű perverzek eső- és véráztatta éjszakája köszöntött 13.-án a mit sem sejtő bécsi lakosokra a belváros autóval legnehezebben megközelíthető zugszegletében – a Gore And Chaos Over Europe turné a vértől csúszós útján hamarabb siklott be az Escape klubba, mint ahogy autóval odataláltunk.

Azt is hittem, hogy emiatt érkezésünkkor már javában zajlanak majd az események, de a küszöböt jó háromnegyed órával a tervezett után átlépve még csak a szállingózó népekkel szembesültünk, meg azzal, hogy ismét pincében lesz a mulatság. Ha már így alakult, akkor elejétől a végéig megnéztük a zöldfülű olasz Grimness 69 műsorát. El-elgondolkodtam alatta, vajon mennyi a The Pig nevű frontemberük színpadi mozgáskultúrájában az agy és mennyi az ösztönösség, mert egyes pózai eléggé kiszámítottnak, előre begyakoroltnak tűntek, de végül abban maradtam, hogy szem alatt egy-egy csíkkal indiánnak festeni magunkat, ennyire átélni az est tematikájába vágó szokásos szövegeket, a köpésünk alá állni, stb. azért mégiscsak arról árulkodik, hogy emberünk nem egészen százas, így ideális egy goregrind banda élére. „Élt” az a tenyérnyi színpad, ha mondhatom így, s ezzel elviselhetőbbnek is tűnt a rájuk szabott idő (nem játszottak keveset), mert amúgy az énekest leszámítva kecsegtető látványról nem kell beszámolnom. Sok kiállással vegyített gyors, változatosnak mondható zenéjük sem volt rossz, szóval igazán becsületesen betöltötték szerepüket.

A deathgrind Inhume koncertje annyiban volt most más a tavaly nyáron látott cseh fellépéshez képest, hogy halkabbak voltak a gitárok, mint az ének és a végig dübörgő lábdob, illetve az ott tapasztalt intenzív mozgást az apró placc miatt itt nem reprodukálhatta a két frontember. Pedig érezhetően dolgozott bennük az indulat; az Assück pólós kopasz Dorus és a hosszú hajú Joost folyamatos ugrálások és gesztikuláció közepette hörgött, krákogott, s próbálta ellensúlyozni a szerencsére később fokozatosan erőre kapó hangzás apró hiányosságait. Lelkesedésük fokozatosan átragadt a közönségre is, így annyira nem is volt zavaró a karcsú gitársound, sőt, a műsoruk vége felé már mindketten a nézők közt hergeltek, aminek köszönhetően némi testmozgást is sikerült kicsikarniuk az emberekből. Közben lement a Dead Man Walking, a Chaos Dissection Order, a Grind Culture, az Illuminati (ezt a digóknak dedikálták), az Airplane Crash, a Tumorhead, és a Bitch Redecoration, többek közt. A vége felé már a húrosok is erőre kaptak, s úgy dörögtek, ahogy kellett volna, meg még egy ultraciki helyzetet is sikerült a javukra fordítani: a két dal között megcsörrenő mobiljuk begerjesztette a hangszórókat, s elélcelődtek rajt, hogy várjunk kicsit, fontos kapásuk van. Aztán mégsem vették fel a telefont, inkább vérben forgó szemekkel újra csőre töltötték szélsebes darálásaikat, cséphadarásaikat és blastbeat-jeiket, így műsoruk végén egy hálás publikumtól búcsúzhattak. Jók voltak.
 

Így utólag egyértelműen, annak fényében meg, hogy előzetesen nem tudtam mit várjak élőben a mexikói Disgorge-tól, pláne kijelenthető, hogy a koncertjük igen-igen brutális volt, amiben – a zenéjüket nem nézve – két tényező játszott közre, s ezek közül az erőteljes megszólalás csak az egyik (a kisebb) volt. Nagyon vastag és hangos soundot sikerült alájuk kanyarítani, egyedül a farmerját a színpadon kifakult cicanadrágra cserélő énekes hangja nem hallatszott igazán jól, így az egyik fő vonzerejüket jelentő szívószálas hörpölések, bugyborékolások és visítások meglétét csak az bizonyította, hogy félidőben a többiekkel ellentétben ő a telehányt mikrofont tisztította meg egy törölközővel a homloka helyett. Másrészről pedig egy olyan dobossal a hátuk mögött, aki amilyen beteg fejjel rendelkezett, olyan erővel, pontossággal, precizitással és (néhol a lemezen tapasztaltnál is nagyobb) gyorsasággal forgácsolta szét a cuccát, az egyébként kő profi alakulat csak győzhetett. Pusztító játékát látva / hallva még egyébként zenészi ambíciók teljes hiányában is hirtelen dobos szerettem volna lenni egy kicsit. A profi banda tituluson meg csak az emelhette meg a szemöldökét, aki csak a már maguk mögött hagyott, maradandó lelki károsodásokat okozó borítók miatt emlékezett rájuk.
 

Stílszerűen az Intro (Deadflesh Everywhere)-rel kezdtek, s már ezt is kitörő lelkesedés fogadta (emlékeztetlek, kb. 50-en voltunk), de lement még pár tétel a Gore Blessed To The Worms-ról; úgymint a címadó, Next Mortuary Division, I Watch Myself Rot, Pest.Blood.Metal, és Chronic Corpora Infest. Régebbről volt Necrholocaust, Excremential Lust, Raise The Pestilence, Sodomic Baptism, és még a gusztustalanul gyomorforgató borítójú Forensickről is daráltak, a hangulatot pedig annyira átitatta a tömény agresszió, hogy még egy kisebb verekedés is kitört a feltüzelt fanok közt. Summa 45 percben, csak rövid megállásokkal küldték a zenészek végig, s ezek az otthon ritkán hallgatott számok sokkal durvábban szólaltak meg élőben, mint CD-n, irgalmatlanul feszesek voltak és hatványozott erővel támadtak le mindenkit. A kikövetelt ráadás előtt az énekes gitárja elszállt, így a mikrofont immár kézbe véve még eljátszották a Grave feldolgozást, amire a második hathúros hiányában kissé aránytalanná vált soundnak köszönhetően alig ismertem rá, s ezzel vége is volt ennek a szó szerint esszenciális mészárlásnak. A Disgorge jött, látott és letépte a fejünket, csak a rángatózó torzót hagyva maga után, de hát mindazzal, amit képviselnek, ez volt a minimum. Csak aztán annál jóval többet kaptunk.