Egy elég érdekes összeállítású koncertnek lehettek szem- és fültanúi azok, akik 2008. november 8-án a debreceni Új Vigadó Rock Klubot választották szombat estéjük eltöltésének helyszínéül. Az érdekesség abból adódott, hogy három hasonló és egy egész más stílusú zenekart hívtak meg a szervezők. Lássuk, én hogyan emlékszem vissza…

Az összejövetelt a debreceni Domhring nyitotta, akik black metal játszanak, annak is az északi, tradicionálisnak mondható ágát, melyre a gyorsaság, a sodró lendület és a megbúvó dallamosság jellemző. A zenekar nem túl régi még, a Gargara romjain alakultak, de már túl vannak egy demón és pár koncerten. Az első fellépésük saját bevallásuk szerint kissé „furcsára” sikeredett itt a Vigadóban, némi sörnek köszönhetően, „azt el kell felejteni, és ezt nézni” – mondotta Abaoth gitáros. Programjuk gerincét a The Vicars of Satan demó dalai alkották (ezekbe myspace oldalukon bele is lehet hallgatni), valamint az elődzenekar néhány számát is tovább viszik. Feldolgozást is játszottak, egy Satyricon klasszikust, a Mother North-t adták elő, szerintem teljesen korrekten – úgy érzem ez passzol is a stílusukhoz. A zenekarban Papp István személyében új basszusgitárost üdvözölhettünk, aki a kisegítő jelleggel eddig ezt a posztot betöltő Shandorh-t váltotta. Összességében szimpatikusan, nem túljátszva, klisés külsőségektől mentesen tolták a zenéjüket, a black metal fentebb említett ágának kedvelői nyugodtan próbálkozhatnak velük, nem fognak csalódni.
Dallista: Intro, Decease of a Dominican Exorcist, Pass of Darkness, A Shameful Matrimony, Satyricon – Mother North, Bloodthirsty Victims, Monolith, Rise and Fall of the Satan’s Vicar

Másodikként a balmazújvárosi Death Warrant következett, akiket eddig még nem láttam, nem is hallottam tőlük semmit. Az internetet böngészve sem sikerült lényegi információhoz jutnom, és ismerősöktől érdeklődve a stílusukról is csak annyit mondtak, hogy hát majd meglátom… Néhány daluk után megértettem, hogy miért mondták ezt, ugyanis nehezen behatárolható, nehezen kategorizálható zenét tálaltak. Ha mégis körül kellene írnom, akkor death / thrash / modern metal és csipetnyi black metal keverékeként tudnám őket jellemezni – kb a felsorolás arányában. Dalaik változatosak, egy szerzeményen belül is sokféle témát kevernek, azonban én úgy éreztem, hogy némi egyszerűsítés jól jönne. Nem tudom, mióta vannak együtt, de arra gondolok, hogy a tagok különböző zenéket preferálnak, és mindenki hozza a saját ötletét, s ezért lesz eklektikus a végeredmény. Az idő múlásával le fog ez tisztulni, kiderül, hogy mi megy a legjobban, ki fog alakulni az egyedi stílus, mert a potenciál meg van bennük. Volt egy daluk, amiben nem volt ének, az egy az egyben tiszta thrash tétel volt. Kiemelném az Atheist pólós énekest, erőteljes orgánummal bír, a mélyebb hörgés mellett magasabb, kiabálósabb témákkal is magabiztosan boldogult, és a közönséggel is tudott kommunikálni – ez fontos egy frontembernél. Az látszott rajtuk, hogy élvezik a fellépést, a végén már-már mosolyogva tolták a dalaikat. Javasolnám nekik, hogy legyen valami netes elérhetőségük, ez ma már elengedhetetlen.

Harmadikként jött az a zenekar, aki nem nagyon illett a többi közé: a Hungarica. A Fémforgács rendszeres olvasói tudhatják híreinkből, hogy a zenekart a Moby Dickből ismert Mentes Norbert gitáros és Hoffer Péter dobos alakította, valamint a mai magyar rendszer… A szövegekért Pusztai Zoltán szövegíró felel (lásd Moby Dick és Auróra), azok előadásához pedig egy ilyen téren hiteles embert keresve esett a választás a Romantikus Erőszak frontemberére, Sziva Balázsra. Gondolati szinten én jobbára egyetértek a nézeteikkel, viszont mint zene, nekem nem jött be az, amit összehoztak, így aztán a koncertjükre sem igazán voltam kíváncsi, mondjuk úgy, hogy csak belenéztem. (A kedvenc dalom, a Jöjj el szabadságot láttam.) De, hogy kedves olvasó, információigényed ne maradjon kielégítetlen, így Zola kolléga élményeit beemelem ide, hisz ő is jelen volt, íme:

„Nos én néztem vagy 5 számot, de aztán kimentem, mert ahol álltam ott elkezdődött egy kis baráti pogó. Amolyan skinhead-es módra, de persze az átlagéletkor 14 körül lehetett, és mikor viszonoztam a lökéseket akkor nem hogy belém kötöttek volna, hanem illedelmesen arréb mentek 🙂

Annyi bizonyos, hogy Mentes Norbi nem volt színjózan, rendesen kortyolt a Jägermeister-ből, de nem igazán látszott a színpadi teljesítményéből.
A program közepén volt 2 szám, amit akusztikus gitárokon adtak elő. A címekre nem emlékszem. Az énekes próbált nagyon szuggesztív lenni, de a közönség olyan fiatalokból állt össze, hogy nem merném biztosra állítani hogy kicsit is értik 56 lényegét, és így elég nehéz elhinni hogy a zenénél sokkal fontosabb szöveg maradéktalanul lecsapódott az elméjükben. A nemzeti összetartozás meg hazafiság kérdése kicsit túlmutat azon (szerintem), hogy egy koncertre felvesszük a frissen vasalt pólót. Persze voltak egészen más típusú rajongók is, akiket meg a mondanivaló érdekelhetett jobban, ilyen 40es öltönyös fickók (talán ha kettőt láttam).

A zene nem igazán metal, de nem is rock vagy RAC, nem skinhead zene, eléggé bekategorizálhatatlan. A szövegeket nem kell magyarázni.”

Negyedikként a Sear Bliss lépett a színpadra, akik pályafutását mondhatni a kezdetektől követem, és kedvenc zenekaraim között tartom őket számon. Elég furcsa belegondolni, hogy már 15 éve működnek és az eredeti felállást csak Nagy András énekes/basszusgitáros képviseli. Ez az év náluk a 15 éves jubileum jegyében is telik (november 29-én ezt egy koncerttel ünneplik a budapesti Avalon Klubban, régi tagok jelenlétében), így a legutóbbi The Arcane Odyssey albumuk mellett minden régebbi kiadványról játszottak.
–
És itt most közbe kell vetnem egy kis személyest: a koncert nem fogott meg, de erről egyáltalán nem a zenekar tetetett, a hiba az én „készülékemben” volt, van. Úgy érzem, hogy teljesen megváltozom, a régi zenék elvesztik a hatásukat, épp ezért ezentúl nem is fogok írni már (nem mintha eddig sokat tettem volna), mert úgy érzem nem tudom hitelesen visszaadni azt, amit látok. Közbevetés vége.
–
A zenekar soraiban történt egy újabb változás, szokás szerint gitáros poszton, Kovács Pétert a Watch My Dyingból ismert Kovács Attila váltotta. Ahogy néztem nem a lassúságával fog kitűnni, iszonyat gyorsan pengetett 🙂
A dalok sorrendjét nem jegyeztem, így elkészültük időrendjében haladok…
A Pagan Winter demót Ancient képviselte, azt hiszem ezt még nem is hallottam élőben eddig. A Phantomsról a With Mournful Eyes hangzott el (az egyik kedvencem). A Hauntingról a Tunnels of Visionst választották, ami szerintem nem működött. A Haunting amúgy is furcsa lemez, szerintem élőben nem lehet rendesen visszaadni a hangulatát. Ott eléggé le voltak hangolva a gitárok, az is hozzájárul egyedi jellegéhez. A Grand Destinyről az Arx Idolatriae kézenfekvő választás, az egyik „legslágeresebb” tétel. A Forsaken Smyphony album az Eternal Battlefields képében lett felidézve, valamint az újabb tételek közül (ha emlékeim nem csalnak) a Birth of Eternity, a Blood Serenade, Two Worlds Collide, a Blood on the Milky Way és a Deathly Illusion hangzottak még el. A koncert természetesen a 1100 Years Ago-val zárult.

Aki kedveli a bandát, annak mindenképp érdemes ellátogatnia a fentebb említett jubileumi koncertre, biztos különleges előadás lesz.