Valami frappáns és vicces bevezetésen agyalgatok már egy jó ideje, de nem jön. Tudjátok mit? Nincs bevezetés és kész! A mai jópofizás és felvezető sztorizgatás elmarad.

 Megmondom őszintén, azt sem tudtam, hogy ki lesz az előzenekar, vagy hány előzenekar lesz egyáltalán, annyira célirányosan Volbeatre mentem, így a nagy Mafia zászló hirtelen meg is lepett. Lassan be is ugrott, hogy ez bizony az a magyar csapat, amiben a Zanzibár gitárosa (Sidlovics Gábor) evezget Zakk Wylde oldalvizén a magyar tökös rockzenét kedvelők füle felé. No nem baj, magamtól nem nagyon tettem volna fél lépést sem a zenekar felé, így egész érdekesnek találtam a helyzetet, hogy rögtön egy élő koncert keretein belül küzdhetnek meg lelkem üdvéért. Annyit azért vágtam róluk és az első –Aki mindent lát– című albumukról, hogy az írott sajtó eléggé felemásan fogadta a produkciót. Nos az a helyzet, hogy a koncert is felemás érzéseket hagyott bennem. Hangzással nem voltak nagy gondok, a lelkesedés sütött a srácokból, a frontember tisztán, erőteljesen hozta a témákat és nagyjából mozgás terén is uralta a színpadot. Akkor mi lehet a gond? Nem kell Nobel díjra pályáznia annak, aki kitalálja, hogy bizony a zene az, ami nem igazán működik.

  A biográfiát olvasgatva arra a véleményre jutottam, hogy ezek a zenészek bizony masszívan „túlképzettek” ehhez a vonalhoz, ami a szerkezeteken, felépítéseken és a témákon is erősen érződött. Ilyen technikai tudás mellett csak valami teljesen egyedi zenei alázattal és szellemi öncsonkítással lehetne Back Label Society szerű zenét összehozni. Minden szám túl szerkesztett, túljátszott és túlbonyolított szerintem. Olyan ritmusképletekkel, olyan hangsúlyozásokkal, ritmusfordításokkal, felütéses pontozásokkal, amik egyszerűen megölik a nagybetűs R’N’R hangulatot és maximum értő fülek számára lehetnek érdekesek. Ez érezhető volt a közönség reakcióján is. Egyszerűen nem tudtunk beindulni. Pedig azt hiszem, hogy egy tökös rockzenére simán fel lehet pörögni egy koncerten anélkül is, hogy ismerné az ember a számokat hegyiről-tövire. Ezt az érzésemet tovább erősítette az a tény is, hogy az igen magas szakmai tudást igénylő jazz vonalról érkezett dobos srác és Sidi minden egyes technikai fricskánál összenéztek, és jót szórakoztak egy-egy meglepő váltáson, ritmusfordításon. Szóval ők nagyon élvezték, csak éppen ezzel saját maguk alatt vágták a fát. Szerintem ezen a vonalon nem lehet a szakma felé kacsintgatni (legalábbis nem így) és tufa tökös gyereknek álcázni magukat a közönség előtt. Pedig vannak itt zsíros kis témák dögivel, csak rendre megöli őket a nagy szakmázás. Sajnos az egésznek olyan „így játsszuk mi a tufa rockert” érzése volt. Gyerekek ezt így nem lehet! Le kell menni kutyába, basszameg!

 

 

 Este tíz óra. Tökéletes kezdés egy audió-vizuális orgiához. Többen megjegyeztük, hogy bizony igen morcosak leszünk, ha a Volbeat vacakul fog szólni. Szerencsére imáink meghallgattatásra találtak, ami már a kezdés előtti utolsó soundcheck alatt kiderült. A lábdob konkrétan akkorát szólt, hogy majdnem leterített a légnyomás. Gyönyörű tisztán, öblösen és akkorát dörrent, mint ha kalapáccsal vertek volna mellbe minden egyes ütésnél. Ejjha! Ilyen dobhangzást elég rég hallottam. Már csak attól féltem, hogy arányosan olyan hangerővel fognak szólni a gitárok, hogy kásás lesz az egész és durván tíz perc alatt garantált lesz a maradandó halláskárosodás.  Szerencsére a teljes egészében importált hangtechnika és szakember gárda irtózatosan profi munkát végzett és a nyitó Guitar Gangsters & Cadillac Blood számmal úgy robbant be a csapat, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És akkor innentől kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert nem tudom, hogy hogyan írjam le azt a katarzist, profizmust, áradó energiát és hangulatot, amit Michael Poulsen és társai megidéztek ebben a szűknek ható másfél órában. Egyszerűen zseniálisan profi volt minden. Talán az elárul valamit a hangulatról, hogy még a korlátos „kakasülőn” is az első sorokra jellemző mozgás, ugrálás és fejrázás volt a jellemző. Emberek lógtak a falakról, a plafonról meg csöpögött a pára. 

  A banda is iszonyatosan élvezte a koncertet, és hibátlanul tolták le az eddig megjelent három nagylemezről szemezgetve a legnagyobb slágereket. Volt Pool of Booze, Booze, Booza, I Only Wanna Be with You, Sad Man’s Tongue, Maybellenne i Hofteholder, csak hogy a legismertebb megaslágereket említsem, de persze az összes többi dal is ütött, mint a kakukkos óra délben. A legnagyobb meglepetést viszont Poulsen úr közvetlensége, különleges aurája és hangja okozta, mi természetesen lemez minőségben és erővel dörrent meg. Hihetetlen magabiztossággal, humorral és a régi nagyokat (Johnny Cash, Elvis Presley) megidéző mágiával vitte a hátán a teljes produkciót. A refrének ültek, a verzék, a szólók és a lehangolt ritmuszúzások akkorát szóltak, hogy az valami döbbenet. Ahogy a három gitáros széles terpeszben a földig lógó hangszerrel egyszerre bólogatva nyomta az ezertonnás reszeléseket, az az érzés ugrott be, hogy na ez az az mágia, amit a Metallica lassan húsz éve képtelen összeizzadni. Bizony a párhuzam messze nem elvadult, sokunknak beugrott a megacsapat neve az élő előadást nézve, hogy ezt valahogy így kellene csinálni. Valahogy Michael kiállása, testfelépítése és vokalizálása is Hetfieldet juttatta eszembe, de persze ez egy kósza gondolat volt és hasson szentségtörésnek, de én azt mondom, hogy a Volbeat durván túlteljesített az amcsi legendán.

 Poulsen úr megadta a bulizás módját is rendesen és a harmadik szám után, azonnal jelezte egy „we are Mayhem from Norway” beköszönéssel, és egy három másodperces blastbeat-károgás kombinációval, hogy ma este bizony a szórakozásé és a felhőtlen poénkodásé lesz a főszerep, amiből aztán akadt rendesen. Hol Jack Danniel’s-szel itatta meg az első sort, hol az egyik srácon kérte számon, hogy miért nincs Volbeat pólóban. „Nincs rá pénzed? Apád nem ad pénzt? Akkor csak, hogy lássátok mennyire jó fej vagyok, adok pénzt, de csak akkor, ha azonnal veszel rajta egy Volbeat pólót!” és a srác kezébe nyomott két papírpénzt. Majd amikor ezen felbuzdulva a basszusgitáros is le akarta lejmolni, közölte vele, hogy ez volt az utolsó fillére. Természetesen szakadt mindenki a nevetéstől. Egy másik alkalommal a szám végi ovációt hallgatva egyszer csak morcos képpel beleüvöltött a mikrofonba, hogy „Silence!” majd a megszeppent és hirtelen csöndbe marad közönségen jót nevetve benyomta, hogy „just kidding”. Volt közönségből kiválasztott lányok vendégvokalizálása a színpadon és mókásan kifigurázott jampi haj- és hónaljszőr belövés zsebfésűvel, és zene-zene-zene! Gyermeki naivsággal átitatva reménykedtem, hogy a koncert nem fog véget érni, de a ráadás után végleg levonult a csapat. A lelkes közönség, pedig bokáig átizzadva, kifacsarva, legyalulva, tátott szájjal, mint egy álomból ocsúdva araszolt kifele az éltető hűvös és friss levegő irányában.

 Számomra ma vált bizonyossággá, hogy még bizony vannak olyan művészek, akik képesek a klasszikus színházi értelmezésben „meghalni” a színpadon. És vannak művészek, akik megérdemlik, hogy „meghaljon” értük a közönség. Ma bizony mágia történt a Dieselben.