Na ez az a koncert, ami bőven megérdemelte volna a nagyobb érdeklődést. Mikor megérkeztünk, a Medeia éppen hangolt, úgyhogy mi is hasonló képpen tettünk egy üveg fehérborral. Bár szerintem mi egy cseppet halkabbak voltunk. Meglepődve konstatáltam, hogy a hangok a kisteremből szűrődnek ki, ami még így a csapatok underground jellege és a szerda esti időpont ellenére is kicsit furcsa volt. Aztán mikor beértünk a terembe, akkor várt csak az igazi meglepetés. A csapat már belevágott az első nótába, én pedig így ráhangolódás és egy kis agytorna gyanánt – elvégre iskolaépületben vagyunk, vagy mi a szösz – gyorsan összeszámoltam negyvenöt főt. Családias a légkör. Igazából a kislétszámos klubbuliknak is meg van a maga varázsa, ha sikerül a kontaktot felvennie a csapatnak a nézőkkel. Szerencsére ez ügyben nem volt hiba és mind a négy banda maximálisan teljesített, jó kedvel, lendületesen és energikusan szántották a mini színpadot.

 A Medeia neve eddig ismeretlen volt előttem, és az első egy-két nóta alatt volt némi dünnyögés, „hát-hát”-olás a nagyon is new school riffek és a metalcore-os üvöltözés hallatán, de szerencsére, ahogy haladt a produkció, úgy sikerült a csapatnak levedlenie az égető billogot és megnyernie a tetszésemet. Ami azért valljuk meg derekas feladat volt, mert igazi bűvészmutatványnak tűnt az ótvar hangzásból kihámozni a lényeget. Először semmit sem hallottunk a dekoratív szintis lány közreműködéséből, aki szőke hajával, gyermekien szép arcával és a nyújtott kézzel-klimpírozásával teljesen egy boldog kismacska benyomását keltette, ami éppen valami kis szőrpamacsot dögönyöz a mancsaival. Aztán a szinti hiánya a színpadon is deficitet okozott, aminek az lett az eredménye, hogy keverős hősünk adott a sávnak egy emberes löketet és máris rezgett alattunk a padló, és most az énekes tűnt el, mint szürke szamár a ködben. Szóval nem tudom, hogy ki volt a hangtechnikus, de akár Don Quijote reinkarnációja is szóba jöhetett azok alapján, amekkora keverőpultharcot levágott eredménytelenül. Szerencsére a fiatal srácoknak ez nem szegte kedvét és lelkesen, nagy mosollyal tolták, ami az ajtón kifért. Mint mondtam a koncert második felére rendesen megváltozott a zenei képlet és egy szárnypróbálgató gőteborgi death-thrash vonal kristályosodott ki, nem kevés örömünkre. Gyorsan oda is hajoltam Hudi kollégához, hogy megjegyezzem, ez már tiszta At The Gates… mire ő megelőzött és a fülembe üvöltötte, hogy tiszta Casketgarden. Hát ugye kinek a pap, kinek a papné. Hehe!

 A gyors sörvásárlás után, ami valljuk meg nem volt olcsó, a pultos srác egyedi és jópofa humorának köszönhetően, (háromszázötvenezer Eurot kérek uram) már vonatoztunk is vissza a kisterembe, ahol javában pakolászott a Bison b.c. legénysége. A bagázs úgy festett, mint ha valami metálhatározóból léptek volna ki, alattuk a stílushelyes stoner-post-rock megjelenés felirattal. Egyik gitáros, kissé pufi, csapzott vállig érő haj, mellbimbót is eltakaró szakáll. Másik gitáros, andalúziai fejszerkezet, fekete lobonc, nagy fekete szakáll, szakadt répafarmer. Basszeros, gebe kis japán csávó, szakadt gatya, kopott gitár, és végül piszkafa pulifrizurás, pofátlanul fiatal dobos srác, valahonnan délamerikából származó ősökkel. Na mondom magamban, ha ezek nem amcsik, akkor kutya legyek. Sajnos a szofisztikált, mély értelmű vau, vau gyorsan el is hagyta a számat, mivel kanadai a csapat. Mindegy, kapufa. Viszont a zene az atomállatjó volt. Pont olyan, mint amire számítottam. Vad, letaglózó, lendületes és füstös! Nekem kicsit az Orange Goblin jutott róluk eszembe, ami nem rossz jel! Sajna a lendületes koncertnek drámai véget vetettek a csapatot sorozatosan hátráltató technikai nehézségek. Először elment a világítás. Tiszta vicces volt, ahogy korom sötét lett, a csapat tolta megállás nélkül, mindenki megdermedt, nehogy tömeges hanyattesés legyen a mászkálás eredménye, majd egy technikus kolléga elemlámpával kóricált és játszott Jedi lovagot a színpad melletti biztosítéktáblánál. Ez még poénnak elment. Aztán szegény dobos széke csuklott össze, amit az adott szám végén orbitális pályára is állított. Szerencsére senkit nem talált el vele. Viszont a kaput az egyik gitáros szám közbeni húrszakadása tette be. Sajna a csapat kénytelen volt megállni, míg a másik gitáros valahonnan a susnyásból elővarázsolt egy póthangszert. Eddigre már iszonyatosan bepöccent szegény emberkénk és a következő szám után csapot-papot otthagyva levonult a színpadról. Sajnos a lelkes ováció sem mentette meg már a bulijukat, nem sikerült a közönség segítségével sem úrrá lenniük a nehézségeken, pedig szerettük a produkciót, szerettük a srácokat és bizony minden szarság ellenére is ránk fért volna még pár adrenalinbomba.

 Egy laza testcsellel ma este a porosz huszárok, a The Ocean lett a harmadik fellépő. Nekem a Precambrian anyaguk kimondottan tetszett és úgy értesültem, hogy élőben még érdekesebb a produkciójuk egy speciális, egyedi fényshow-nak köszönhetően. Reménykedtem benne, hogy a látvány része a bulinak a kisterem ellenére nem marad el és szerencsém is lett. Kezdésre teljesen elsötétült a terem. Nem, most nem a kóboráram volt a ludas, és telefújták az egész szobát füsttel, amitől kicsit Stephen King-féle Köd hangulatom lett, főleg hogy aztán valaki meg is érintette a karomat. Nem akarom tudni, hogy ki, vagy mi volt az, szerencsére sem nem volt nyálkás, sem tapadókorongok nem voltak rajta! Aztán az elkalandozott gondolatokból a csapat berobbanása és a fényorgia rántott vissza. És igen! Tényleg lúdbőrzés jött rám. Minden egyes hangra, váltásra különböző színű és formályú fényoszlopok jelentek meg a zenekar háta mögött, ami az éppen csak áttetsző vastag füstréteg miatt még misztikusabbá varázsolta a hangulatot. Teljesen komoly és marha egyedi ötlet volt tőlük. Minden számra egyedi fényjátékot és színkombinációt írtak, aminek következtében a dobos, meg az egyik gitáros is fülessel tolta, hogy minden egyes vizuális hangsúlyozás oda essen, ahol annak a helye van. Profin is tolták, bár egy idő után a gyengélkedő hangzás miatt erős üvöltéssel megtámogatott ritmusozásra és gyomrozásra degradálódott a zene. Sajna nem nagyon jöttek át a témák, bár egy-egy jellegzetesebb és ismerősebb pillanatot sikerült felfedeznem. A koncert második felét viszont már csak a terem végéből figyeltem egy korsó sörrel a kezemben. Jó volt na, bár kicsit hosszúnak és egy idő után egysíkúnak hatott a dolog, de a mindenképpen egyedi, ötletes látványvilág vitte a prímet!

 Az est fénypontja kétségtelenül a tavalyi év egyik legjobb albumát kitermelő svéd Burst volt. Vártam őket nagyon, már csak azért is, mert anno az Opeth előzenekaraként hazánkban járt csapatot akkor elszalasztottam. Szerencsére a terem már jó háromnegyedig megtelt és a meglepő (we watched) The Silver Rain kezdés mindenkit helyretett afelől, hogy itt bizony masszívan a Lazarus Bird bemutatása lesz a program, nem pedig egy biztonsági bemozgató buli a régebbi vadulásokból válogatva. Szerencsére azért hamar előkerült a személyes favoritom a Where The Wave Broke az Origo anyagról és bizony ki is tört az aprítás a szám alatt. Akkora pogot és durvulást kezdeményeztek a srácok, hogy szegény énekesnek kellett védenie a többi zenész cuccát az alacsonyan repkedő testrészektől. Volt üvöltés, együtténeklés, színpadról közönségbe ugrás ás még egy kis szörfözés is. Tényleg meglepően nagy hangulatot rittyentett össze ez a száz egynéhány főnél nem nagyobb lelkes kis csapat. Ez bizony a Burst legénységének is lejött, nyomták is rendesen a programot, amibe az énekes részéről pár poén is belefért. Szerencsére sikerült megtalálniuk az egészséges arányt a frissebb elszállósabb tételek és a morózusabb vaddisznóságok között, ami egy jól felépített, kerek és egész műsorban testesült meg. Mindenképpen érdemes megemlíteni Robert Reinholdz gitáros-énekes ma esti bűvészmutatványát. A fiatalember az egész koncert alatt egy széken ült a színpad szélén és mezítláb kezelte a legtöményebb részek alatt is a kb. tíz pedálsorból álló mega effektpadját, ami olyan lábbalzongorázós érzetét keltett. Egyszerűen minden egyes hangot, effektet album minőségben reprodukált az arc és még persze énekelt is hozzá. Hihetetlen látvány volt. Az utolsó szám után a közönség nagy felháborodására gyorsan elköszöntek, majd kezdték is bontani a színpadot a srácok. Mi viszont jó magyar virtushoz illően egy emberként kiáltottunk fel, hogy nem úgy ám komáim! Lett hirtelen akkora ováció, kántálás, hujjogás és füttyögés, hogy annak nem lehetett ellenállni és sikerre is vittük a partizánakciót, mivel a félig elpakolt csapat csak rávette magát egy nem tervezett ráadásnótára. Szerencsére az angolosan távozott és már a sörcsap környékén sertepertélő Jonas Rydberget is sikerült visszaimádkozni a színpadra és még egy utolsó katarzisbombát kaptunk a nyakunkba, ami után már jóllakottan, kenyeret és cirkuszt megkapva battyogott az előtér felé a lelkes közönség.

 Még jó sokáig mindenki dumálgathatott, fotózkodhatott a csapatokkal az előtérben és a merch. pult környékén, akik igen közvetlenül, már meglehetős jó hangulatban ropták a rockdiszkós afterpartyn a talpalávalót. Mi meg, mivel az összes pesti alvóhely ötletünk besült, egy kis pihenés és erős ásványvizezés után szépen hazagurultunk. Jóccakát!

MEDEIA

BISON B.C.

THE OCEAN

BURST