Mivel a Harvester tagcserék miatt lemondani kényszerült a fellépését, ezért olyan 19 óra tájban az kárpátaljai Castrum nyitotta a koncertek sorát. A zenekart csak névről ismertem, death metalként volt a fejemben elkönyvelve. Fellépésük előtt a myspace oldalukon belefüleltem, hogy mire lehet számítani – az ott hallottak alapján azt kell mondjam, hogy a death metalról nekem más elképzeléseim vannak, inkább nevezném thrashes elemekkel tarkított metalnak, hisz elég sok dallamos részt tartalmaznak a dalok, valamint az ének sem az a kifejezett durva halálhörgés. A koncert előtt felvetettem, hogy milyen lehet ez a zene egy gitárral, hisz a folyamatos ritmusozást gyakran kísérik gitárdallamok, s a koncertképeken hármas felállásban nyomulnak, ehhez képest a színpadon csak ketten voltak: a zenekar alapítója és motorja, Cornelius, aki énekelt és gitározott, valamint Doni dobos, a basszeruk nem kapott vízumot. Érdekes módon a szegényes felállás ellenére teljesen jó koncertet nyomtak, sikerült korrekt hangzást összehozni nekik. Corenliusban egy szimpatikus frontembert ismerhettünk meg, kommunikált (az akkor még igen gyér létszámú) közönséggel. Mint említettem, nem ismerem a munkásságukat, de az tuti, hogy a teljes Castrum-életműből szemezgettek. A régebbi daloknál még inkább thrashes befolyást éreztem, ott az ének is magasabb fekvésű volt (némelyik kiáltás pedig megmosolyogtató :)), elhangzott a Source of Hate, valamint egy dal a Hosszú kések éjszakájáról. Összességében tetszett, amit nyújtottak, a dobos remekül adagolta a témákat, és a gitár/ének is rendben volt.
Szerk: Ááá, és kifelejtettem, hogy volt Breaking the Law is, mint ráadás bónusz feldolgozás, kissé metálabban! 🙂

Másodikként a szerbiai Sacramental Blood lépett a színpadra, róluk szintén semmit sem tudtam, csak hogy death metal, de ők már tényleg. Mégpedig abból a fajtából, amit akár első hallásra élvezhet az ez iránt fogékony szemlélő, mert nincsenek bonyolult dalszerkezetek (de azért a gitárosok kezét jó volt figyelni), húzósak a dalok. Ami meglepetést okozott, hogy basszusgitáros náluk sem volt, mondom mivanmá’, ez az új trend? Ehhez képest ők is korrekt hangzással adagolták témákat, a gitárosok egyenelő arányban vették ki részüket a szólók elővezetéséből. Az igazat megvallva túl sokat nem tudok írni róluk – feldolgozásként egy Monstrosity dalt vezettek elő, ez, és a myspace oldalukon található szerzeményük jól reprezentálja milyen zenét nyomnak. A még mindig nem túl nagy létszámú közönség a végére már kezdett mozgolódni.

Az est harmadik fellépője a Neochrome volt. Ők talán már nem számítanak ismeretlennek, hisz itt a ‘Forgácson is sokszor esett szó róluk. Úgy tudtam, hogy a zenekar Mányák Péter énekes kilépése után 4 fős alakultként létezik tovább, azonban most egy szintis hölggyel kiegészülve léptek fel. Hogy ez mostantól így marad-e, vagy egyedi alkalom, azt nem tudom, de jelenleg túl sok szerepe nem volt – néhány dalban véltem felfedezni új szintis elemeket – vagy csak a keverés miatt nem vettem észre. A zenekarban volt basszusgitáros – ez alapjában véve különösebb plusz információt nem hordozna, de azon a szombaton jelentősége volt 🙂
Manó usernek köszönhetően rendelkezem a koncerten elhangzott dalok listájával (kösz!). Az elején négy régebbi dal került terítékre (Misanthropy Pt. II., Inhumankind, The Reckoning, Manifestation), ezeket pedig egy vadonatúj dal, a Straight to the Core követte. Mányák Péter kiválása után én arra számítottam, hogy blackes irányba fognak elmozdulni, ezt az új dal némileg megerősítette, azonban egy hallgatás alapján messzemenő következtetést nem lehet levonni, hisz elég komplex volt a szerzemény, ha blackesebb is, akkor az inkább a késői Emperor-féle művészi irányban (más zenekart is mondhatnék, a jelleg a lényeg). Eztán elhangott még az Across Hidden Levels, majd pedig egy olyan feldolgozás, amit eddig tőlük nem hallottam, a Mayhemtől a Freezing Moon, amit természetesen a közönség értékelt. Nem konkrétan ehhez a dalhoz kapcsolódik, csak itt jutott eszembe megjegyezni, hogy meg kell dicsérni Vee-t, aki a gitározás mellett remekül megbírkózik a ráhárult énekesi feladatokkal is, ráadásul nem is mindig az egyszerűbb témák az övéi, sőt. A koncertet szokás szerint az Out of This Cage zárta, ami nagyon régi dal, és szerintem a zenekar egyetlen igazi black metal témáját tartalmazza, konkrétan a szerzemény második felétől, s amúgy személyes kedvenc tőlük.

Az olasz Fleshgod Apocalypse fellépésére már egész sokan gyűltünk össze – bár még mindig messze nem elég ember, s ha már itt tartok egy kis kitérővel leírom, hogy összességében nem volt túl sok néző a koncerten. Mindig nehéz és kockázatos nyárra bulit szervezni (köszönet  Csabának, hogy mégis megtette), mert akárhogy is nézzük, a nyár a fesztiválok ideje, amiből van is jó néhány, ennek ellenére szerintem simán lehettünk volna többen…
No, de visszatérve az olaszokra, róluk is elmondhatom, hogy teljesen ismeretlenek voltak eleddig számomra. A Fémforgácson megjelent kritikát is csak a koncert után olvastam, az abban leírtakat meg tudom erősíteni. A Sacramental Bloodnál azt írtam, hogy olyan death metal, ami első hallásra is emészthető, nos, ez rájuk már nem igaz, itt mélyebb ismeretekre lenne szükség ahhoz, hogy igazán élvezze az ember a koncertet. Szűz fülként csak figyelni tud az ember, hogy mi is történik épp, hisz nem egyszerű, amit előadnak. A Tommaso Riccardi session-gitárossal 4 fősre bővült formáció nagy elánnal zúzott, lobogtak a göndör fürtök, a dobosuk is nagyon élte a produkciót (amit némelyik dalban lábbal leművelt, az nem volt emberi), s ezt a közönség is viszonozta. Az egyes dalok rövid szintis/szimfónikus szösszenetek vezették fel (poénkodtak is a Rhapsodyval kapcsolatban), hogy aztán hirtelen iszonyat pusztításba váltsanak. Megkapta a magát a pápa is, Fák dö Póp, stb. – szerintem ez már inkább vicces, bár lehet 5 éve még én is vígan kiabáltam volna. Dalcímekkel nem tudok szolgálni, de mivel fiatal zenekarról van szó, így ez talán nem is annyira vészes. Death metal bandára nem jellemző a vokálozás, azonban itt mindhárom frontvonalbeli tag hallatta kellemes orgánumát, erőteljes hanggal rendelkeznek. A technikás death metal híveinek érdemes figyelemmel kísérni a zenekart, mert van bennük potenciál.

Az est főbandája a holland God Dethroned volt, legalábbis én őket vártam a legjobban. Ezt a várakozást Passiondale című legutóbbi albumuk alapozta meg, ami nagyon bejött, viszont a többit nem ismertem. Mindenféle különösebb előjáték nélkül csaptak bele a lemezt nyitó Under the Darkening Sky-ba, így egy darabig ott is ragadtam elől, aztán amikor a táskám biztonságosabb helyre történő pakolása érdekében távoztam onnan, s vissza már nem jutottam. Bevallom őszintén nekem az tetszett volna leginkább, ha a teljes Passiondale album elhangzik, azonban ha jól számoltam öt nótát választottak ki: a más említett Under the Darkening Sky, Drowning in Mud, Passiondale, Behind the Enemy Lines és Poison Fog (ez utóbbi a személyes kedvenc az albumról).
Ezek úgy a program harmadát tették ki, tehát akik ismerik a zenekar teljes diszkográfiáját azok is örülhettek, mert régebbről is szemezgettek (pár dalcím, amit megjegyeztem: Serpent King, Villa Vampiria), gondolom azért, mert emlékeim szerint nem mostanában jártak nálunk (ha egyáltalán voltak már valaha). Maga a banda szimpatikus volt, egyszerűen odaálltak, és nyomták. Nem lehet könnyű nőneműként színpadon állni a főleg hímekből álló közönség előtt, de úgy tűnik Susan Gerl gitároshölgy már hozzászokott ehhez, s nem csak dekoratív mivolta van a bandában, hanem szerves része annak, hisz a szólókat is adagolta rendesen. A legvidámabbnak a basszer tűnt, pedig szegényre majdnem ráborították az előtte található mikrofonállványt, de csak mosolygott rajta. A hangzással én teljesen elégedett voltam, koncert-szerűen, de visszajött, ami a lemezen szólt. Kíváncsi voltam, hogy a tiszta énekhangos részeket ki adja elő, mivel nem tudtam a lemezen ki énekelte, nos, azokat Henri Slatter énekes/gitáros prezentálta, teljesen jól. Egy jó hangulatú koncertet láthattunk/hallhattunk a hollandoktól, az Artifacts of the Great War outro levezető hangjai alatt/után készültek rajongós-zenészes közös fotók (Susan előnyben :)), nem okoztak csalódást.

A koncerthez már nem tartozik, de leírom, hogy elszomorít, amikor hajnalban megyek át Debrecenen a koncert helyszínéről a vasútállomáshoz, és mindenfelé a primitívség, igénytelenség és mocsok szegélyezi utam. Tök szép lehetne ez a város (is), ha az untermensch nem piszkítaná, firkálná, szemetelné össze. Nem tudom mire vélni azt, hogy értelmetlenül pusztítania és rombolnia kell valakinek. De hát, semmi sem tart örökké.