gf: Nem szándékozom hosszúra nyújtani a felvezetőt, akit jobban érdekel a cseh Brutal Assault fesztivál, az jó pár cikket olvashat a lenti kapcsolódó anyagok között. Most már hagyományosnak számító módon a szerdai 0. nap reggelén rajtoltunk. Caslav felé terelés volt, így nyűglődtünk egy pár órán keresztül a szűk mellékutakon, délután hat körül érkeztünk. Sátorállítás, ilyesmi, ezzel kapcsolatban feltalálták a szervezők a spanyolviaszt: a tavalyi lopásokra hivatkozva idén egy elkülönített VIP kemping részt alakítottak ki, mindezt saccperkábé öt rugóért per kopf. Hátránya: mindössze 4 toitoi a ~ 200 sátorra, nincs saját zuhanyzója és nem viheted be a prédát, ha összejött egy portya. Előnye: őrzött. Mindenki mérlegeljen, én többet nem veszem igénybe a szolgáltatást. Valószínű a szervezők is nagyobb reményeket fűztek a dologhoz, elvégre pár milla plusz bevétel nulla költségvonzattal: a területre, ahova ki akarták terjeszteni a VIP részt, ha lett volna rá kereslet, végül nem volt szükség.

butch: Ilyen se volt még, egy csepp eső nem sok, annyi nem esett a fesztivál alatt, ellenben volt rengeteg darázs, horror mozis sátor (ahol végül is egy filmet sem néztem végig), a napok teltével egyre dráguló kaják, büdös vécék és viszonylag elfogadható zuhanyzóhelység. A nulladik napon délután öt körül érkeztünk, az utat nem rontottuk el sehol, csak egy kis útlezárás jött közbe még Byst előtt, de nagy fennakadást / késlekedést nem tudott okozni a kerülés. Sátorverés után rögtön nekiláttunk a cseh sörök pusztításának a tavalyelőttről ismerős hangulatos kis ivóban. Gambrinusokkal kezdődött a terheléses májvizsgálat, a zárás környékén indultunk volna a sátraink felé, ekkor viszont összefutottunk egy lengyel társasággal, akik a magyar szóváltást hallva rögtön barátkozni kezdtek, és tukmálták ránk az otthonról hozott söreiket. A készletük felszámolása után természetesen visszahívtuk őket, majd pár óra és oda-vissza nyelvlecke / észosztás után a hajnali órákban a sörsátorban végződött az este, elég csúfosan.
Igen jó ötletnek tartottam még, hogy kuponért lehetett venni málna és narancsízű üdítőt – a tűző napon, ha minden alkalommal sörrel csillapítottam volna szomjamat, valószínűleg masszív részegségben úszott volna el mindegyik nap.

gf: További változás a buli történetében, hogy négy év óta idén először egyáltalán nem esett az eső, cserébe a nap jó alaposan pirosra pörkölt mindannyiunkat, de ezt valószínűleg nem a szervezők intézték el. Ami ismét meglepő volt: bár nulladik nap az „aztak*rva mennyien vannak már” felkiáltással érkeztem, a tavalyihoz képest a további napokon a részt vevők számában nem lett nagyságrendi változás, összetételében viszont igen, sokkal több magyar volt.

2009. augusztus 6., első nap

butch: A német War From A Harlots Mouth-t inkább csak hallgattam fél füllel, látni semmit nem láttam belőlük. Tördelt, matekos deathcore-ban utaznak némi kötelező jellegű jazzes maszatolással, s régebben egyszer már elcsíptem őket a Dying Fetus előtt. Akkor egy velős, tömör bulit adtak, de persze egy fesztiválfellépést azzal nem lehet összemérni. Van friss anyaguk In Shoals címmel, ehhez még nem volt szerencsém, így néhány Transmetropolitanes dal csengett csak ismerősen. Viszont az itt megjelent deszkór warriorok lelkesen karatézhattak rájuk, egy vézna fültágítós idióta vérző orral jött az elsősegély sátorhoz, a társaságában lévő két Suicide Silence pólós kislány meg roppant fontosnak érezhette magát, hogy téblábolhatott körülötte. Remélem, nem szaporodnak el jövőre az ilyenek, nem kellene ebbe az irányba elmennie a fesztiválnak.

gf: Bár csütörtökön csak délután háromkor kezdtek el játszani a bandák, gyorsan elrepült az idő, főleg akkor kezdtek el felpörögni a dolgok, amikor az éhgyomorra szép lendülettel elfogyaszott fél üveg abszint után Söndör kománk először hányt vért: mondták is az elsősegély sátorban, hogy „crazy man”, aztán kapott egy szép fehér szobát teljes ellátással, ez utóbbi leginkább az infúzióból állt.

butch: Az első banda, amit teljes egészében megnéztem, az a svéd Darkane volt. Túlságosan behatóan nem ismerem őket, iszonyú rég még megvolt tőlük a Rusted Angel és az Insanity kazettán, de az utóbbi három lemezt nem is hallottam, annyira kikerültünk egymás látószögéből ilyen-olyan okok miatt. Ez a buli viszont meggyőzött arról, hogy legalább megpróbáljam pótolni a mulasztást.

gf: A Darkane-re értem vissza, őket még a régi énekessel jó sok éve a Mega Pubban láttam, de egy klubbulit meg egy napfényes délutáni fesztivál fellépést persze fölösleges összehasonlítani intenzivitás szempontjából. Jól nyomták a svédek, a hangzás is oké volt, itt van az Innocence Gone, rendben volt a koncert:

butch: Utánuk a Carnifex következett. Nagyon kíváncsi voltam, mire fel istenítik őket annyian, és hát mit mondjak… igen, ők azok, akik „death fucking metal” szlogennel dobálóznak, miközben a zenéjük a lehető legsablonosabb deathcore… No comment. Műsoruk teli volt döngölésekkel és kismilliószor elpuffantott breakdownokkal, amikre aztán be is indult a lelkes ugrándozás meg a mosh, számomra viszont rohadtul unalmas lett pár szám után a sok egy kaptafa dalszerkezet és ugrálós betonozás.

butch: A Sadus egyike volt azoknak, akikre ezen a fesztiválon igazán kíváncsi voltam. Most hagyjuk, hogy kik után kellett fellépniük, meg hogy olyan silány hangzással álltak ki, ami nagyjából teljesen leredukálta a buli élvezeti értékét, ők akkor is letettek már azért valamit az asztalra. A legendás thrash csapatot még úgy is élmény volt közelről látni, hogy ez a koncert igen messze állt a tökéletestől, már ami a körülményeket illeti. A kása hangzásban nem volt könnyű kivenni, épp mit is játszanak; azért lelkesen készítettem a fotókat, meg vártam a Certain Death-et, de nem volt az igazi, amit nagyon sajnálok. Ez volt az első komolyabb csalódás idén.

gf: A Darkane után a Rotting Christ-ot akartam megnézni, tekintve, hogy néhány lemezüket szerettem annak idején, főleg a Khronos Xes-t (igen, ilyen popper vagyok). És itt jön a móka: oldalt dumáltunk a raklapokon és fel se tűnt, hogy ők játszanak: idén a fesztivál sokkal halkabb volt, mint korábban, így gyakorlatilag lemaradtam róla, de lesz ennél még viccesebb téma is, ha tovább olvassátok a beszámolót. 🙂

butch: A Madball gond nélkül hozta azt a szintet, amit két éve ugyanitt bemutatott, s a programban sem történt radikális változás: Set It Off, Infiltrate the System, Down By Law, Pride (Times Are Changing), Look My Way, Hold It Down, For My Enemies, Set Me Free, stb., szóval ütött. Freddy uralta a színpadot, igazi hardcore frontember, míg a többiek kőkeményen betonoztak alá; kiemelendő a basszer Hoya, aki semmit nem fogyott az eltelt két évben, iszonyatosan drabális méretű arc, de nagyon szimpatikus és még pacsirtahangját is kieresztette. Tömör, intenzív és a velejéig hardcore – röviden így foglalható össze ez a buli. Utána az Orphaned Land az első dal hamis énektémáival elüldözött, s a Pain-t is kihagytam, őket amúgy már láttam két éve, nagy hangulatot teremtettek, de ez a Rammstein-szerű elektro-rock nem az én világom. Viszont igazat kell adnom godfuckednak; tényleg halkabb volt a fesztivál, ugyanis elméletileg még a sátramban is hallanom kellett volna Tägtgreenék foszlányait, de csak a németek gajdolását sikerült.

gf: Orphaned Land-en már kezdett sötétedni, meglepően kevesen voltak rá kíváncsiak, legalábbis elég szellősen álltunk egy majdnem főbandához képest. Sőt, emlékszem 2006-ban mikor még az előző helyen léptek fel, a színpad közelébe se jutottam, pedig az is csütörtök este volt. De lehet nem is csoda ez, már öt éve csak ígérgetik ezt a fura című Orwarrior lemezt, úgy látszik, kell a folyamatos kontakt a rajongókkal, hogy köztudatban maradjon egy banda. Fura volt a hangzás, nem voltam tőle elájulva, kettő olyan dal is volt, aminél arra se jöttem rá, hogy melyik lemezről lehet: ha a készülő újról, akkor nagyon silány lesz, ha valamelyik régiről, akkor meg letörném a kezét a hangosítóknak. Nagyon örültem volna, ha eljátszanak egy nótát a The Beloved’s Cry demóról, mert az utóbbi időben csak ezt hallgattam tőlük, persze inkább a nagylemezek közül csemegéztek, a közönségnek szemmel láthatóan a Mabool feküdt leginkább. A Norra El Norra slágert egy kisebb visszataps után lőtték el, az énekes Kobi Fahri a pörgős rész előtt jumpoltatta volna a közönséget, de olyan igazán megmozgatni inkább csak a csápoló kezeket tudta. Na mindegy, év végén/jövő év elején állítólag tényleg kész lesz az új csoda, remélem változtatnak a hozzáállásomon.

gf: Pain. Peter Tägtgren és a pop/electro/industrial metal csapata is visszatérő már a Jaromer-ben, őket nem kell félteni, hogy ne bírnák bepörgetni a közönséget, nagyon könnyen befogadható dalokat játszanak, igazi fesztivál zene ez, így tombolt persze mindenki. Egy rakás klipes dalt játszottak, sláger ez mind, On and On, End of the Line, I am Going In, Follow Me, stb. Az előző vesszőparipámra visszatérve, ismét meggyőződtem róla, hogy fülészhez kell mennem vagy idén a bandák sokkal halkabbak, határozottan emlékszem, hogy 2007-ben a Pain letépte a fejemet még a sörsátrakban is. Sőt, így belegondolva, amikor a túloldali meet and greet sátraknál interjúztam a Berzerker-rel, ott is el lehetett csípni az Anathema-ból a refréneket, idén meg semmi. Persze, ettől a buli még frankó volt, nehogy azt higgyétek, hogy egy jó szót nem tudok írni senkiről. 🙂

butch: A Biohazard toronymagasan az első nap legjobb buliját nyomta le. Nosztalgiaturné, csak az első három lemez, Bobby Hambel – mindenki sejt mindent. Ők aztán tudták, hogy a színpadot nem csak arra lehet használni, hogy zenéljenek rajta; a pornós Evan ugyan többnyire a mikrofonhoz kötve pózolt hangszerével, Billy viszont a kontrolládáktól kezdve a hangfalak tetejéig széltében-hosszában berohangálta a deszkákat, s még vokálozni is futotta az erejéből; a fejkendős Bobby Hambel pedig megmutatott jó néhányat a messziről felismerhető tengely körüli pörgéseiből. Nagyon laza volt, mikor egy dekkel a szája szegletében pengette az ismerős riffeket; ezt az embert az isten is gitárosnak teremtette. Nem csoda, hogy őt senkivel sem tudták igazán pótolni a kirúgása után; a State of the World Address-t követő anyagaik közt volt ugyan jó (New World Disorder pl.), de azt a szintet, amit az itt felcsendült dalok jelentettek, később már megközelíteni sem tudták (nem sorrendben): Punishment, Shades of Grey, Black and White and Red All Over, Wrong Side of the Tracks, Hold My Own, State of the World Address, Down for Life, What Makes Us Tick, Tales from the Hard Side, How It Is, Five Blocks to the Subway…

butch: Alig értek az első szám végére, már szakadt is a víz mindenkiről, a tömeg pedig teljesen bepörgött. Olyan ugrálás vette kezdetét, hogy öröm volt nagytotálban viszontlátni a két színpad közti kivetítőn. Egyébként Danny Schuler dobos épp aznap ünnepelte a születésnapját, és ehhez az eseményhez kötődött pár jópofa momentum; Evan felkérte a jelenlévőket, hogy énekeljék el neki a Happy Birthday-t csehül, erre kétszer is rázendített a nép angolul… sebaj, harmadszorra csak összeállt, hogy mit akar. Egy Cypress Hill szám elrappelése alatt pedig felhívtak vagy harminc csajt a színpadra táncolni. Kívántam, hogy legalább páran ledobják a felsőjüket egy Vivid szerződés reményében, de hát ne legyen telhetetlen az ember, így is egy kiváló koncertet láthatott.

butch: A Brutal Truth-ra nagyon kíváncsi voltam, és szomorúan is nézegettem előzőleg, hogy még három banda lett volna vissza előttük – elméletileg. Ugyanis a kiírt programhoz képest rejtélyes okokból helyet cseréltek a Cynic-kel, így nem utolsóként léptek fel hajnali fél kettőkor, hanem rögtön a Bio után (a Cynic-et így viszont már nem vártam meg, bár a többiek elmondása szerint mindössze két dal volt csak a Focus-ról – az egyik a ráadásban – a többi mind a Traced In Air-ről, így annyira nem is bánkódtam. Nem rossz egyáltalán ez a visszatérő lemez, de a meditatívabb jellegű zene inkább egy meghittebb klubban hatna igazán, a Focus-szal meg már láttam őket). Tehát vissza Kevin Sharp-ékhoz. Már a kezdő Sugardaddy alatt megrémisztett a szörnyen kásás hangzás, a gitárból szinte semmit nem lehetett hallani, csak valami tompa és mély morajlást, és a dob sem igazán hasított. Kevin hangja már nem olyan szélsőséges, mint a régi anyagokon, viszont elég szakadtan nézett ki, ahogy piszkos pólójában cowboykalappal a fején, mezítláb okádta a szövegeket. A többieket sem kellett félteni, mind úgy álltak fel a deszkákra, mintha előzőleg egy igen durva tivornyáról kaparták volna össze őket a szervezők. Egy idő után elmentem hátra, s inkább onnan hallgattam a régi dalokat, már amit fel lehetett ismerni belőlük (Birth of Ignorance, Ill-Neglect, Stench of Prophet, Turn Face, Bite the Hand, Monetary Grain, kb.). Ugyanazt tudom elmondani róluk, mint a visszatérő lemezükről (Evolution Through Revolution); nem rossz, nem rossz, de az agyamat sem dobtam el, ráadásul a kedvencem, az I See Red kimaradt.