gf: Pénteken a mosonmagyaróvári Casketgarden fellépését néztük meg először, a néhány száz fős közönségük közel fele nyújtotta a kezét, amikor az énekes Pisti külön üdvözölte a magyarokat a második dal után. Ők sem először léptek fel itt, de ennyi magyar még biztosan nem járt ki akkoriban a BA-ra. Nem stílusom nekem ez a The Haunted féle melodeath/thrash vonal, amit játszanak, de rossznak semmiképp sem nevezhető. A fél órás műsoridejüket teljesítve egy bónusz dalt kaptak a színpadmestertől, gyaníthatóan a következő bandával volt valami technikai malőr a baloldali színpadon.

butch: Így van, a második napon a Casketgarden kötelező néznivaló volt. Tényleg nagyon sok magyar gyűlt össze rájuk, a legtöbb még csak látásból sem volt ismerős. Viszont a sok anyanyelvű bíztatást egy ütős bulival hálálta meg a móvári brigád. A hangzással sem volt különösebb probléma, és a hangulat is jó volt, nekem most a Why the Vultures Cry – Song Of Tears kettős jött be leginkább.

butch: A német Obscura nemrégiben jelentkezett Cosmogenesis című lemezével, ami igazi csemege lehet a progresszív ízekkel átszőtt technikás death metal rajongóinak. A CD legjavát szedték elő (Anticosmic Overload, Choir of Spirits, Universe Momentum, Cosmogenesis, Incarnated és Centric Flow) profi előadással és meglepetésre elég kövér megszólalással. Ennek köszönhetően jól meg is lehetett hallgatni az underground szinten nagynevű tagok kifinomult játékát: a dobos Hannes Grossmann előzőleg a Necrophagist-ben ütött, Christian Muenzner gitáros szintén onnan igazolt át, valamint utóbbi úriember még a Spawn of Possession és a Defeated Sanity (ők sem szarral gurigáznak) soraiban is megfordult, a basszer Jeroen Paul Thesseling pedig a Pestilence Spheres lemezén játszott. A nevüktől elvárható szintet nyújtották, ahogy körbenéztem, nem csak én lelkesedtem értük.

gf: Kis szünet után az Agathodaimon-t lestem meg tisztes távolból, őket utolsó pillanatban a Demonical Resurrection helyére szervezték be. Kedvenc lemezemről, a Higher Art of Rebellion-ról két dalt hallottam, igyekeztek a német arcok az új, 2009-es Phoenix-et is bemutatni, hát, nem lesz kedvencem, az biztos. Aki nem ismerné a csapatot, ilyen gothik metalos témáról van szó női ének nélkül, egy kis hörgés, egy kis zúzás, tiszta énekes dallamos kiállások és persze szinti alapok, apropó, őt véletlenül otthon felejtették, itt a modern hangtechnika nyújtott segítséget.

butch: Utánuk a Psycroptic a valamivel nyersebb, de egyszerűnek azért így sem nevezhető zenéjével az egyik legjobb koncertet adta a death metal csapatok közül. A félmeztelen cingár énekes, Jason Peppiat alaposan megdolgozta a közönséget, koponyája hátuljáról lelógó fonott hajkölteményét úgy rázta, hogy Corpsegrinder is leckéket vehetne tőle, közben meg folyamatosan gesztikulált és bömbölt. A gitáros Joe Haley a lemezeken hallható nem épp furkósbot-egyszerűségű témákat kisujjból rázta ki, úgyhogy szinte dózeroltak.

gf: A román Negura Bunget-nek nem hogy sötét ködös erdő vagy a Kárpátok rideg hegyvidéke, hanem a délután kettes szúró tűző napsütés jutott ki. Ennek ellenére meglepően sok embert vonzottak, 500+ ember biztosan állt a színpad előtt, egy erős nagyságrenddel több, mint Orphaned Land-en majd’ csúcsidőben. A csapatot új felállással most láttam először, engem a produkciójuk most is meggyőzött. Igaz, több black metal dalt vártam volna, a fél órába csak néhány fért bele, ugyanis több ambientes/instrumentális átvezetőt is előadtak, de igazából ezekről is csak elismerően lehet nyilatkozni. Pár órával később egy rögtönzött interjú is készült a dobos Negru-val, megtudhatjátok belőle többek között azt is, hogy utálják-e a magyarokat.

butch: Következtek a svéd percek; a Vomitory műsorának második fele már javában ment, mire visszaértem a kajálásból és a CD-kínálat végigtúrásából. Akkor épp az új lemezről a Possessed dübörgött teljes erővel, de ott volt még a Blood Rapture címadója is azok közt, amit hallottam tőlük. Nekem az a kedvenc Vomitory lemezem, úgyhogy örültem is, mint majom a farkának. Utólag már bánom, hogy későn érkeztem, ha ilyen energikusak és brutálisak voltak végig, akkor biztosan taroltak. Utánuk a svéd grindcore mibenlétéről adott egy kis ismertetőt a Gadget; a kissé visszafogott frontemberi tevékenység magyarázata Emil Englund énekes mankója környékén keresendő. Először azt hittem, poénból lóbálja és léggitározik rajt, de később láttam, ahogy sántikál. Jó intenzívek voltak, feszes és energikus számokat írnak, tehát inkább metalos, mint punkosan szétesős volt programjuk. Akinek mond valamit a svéd grindcore, ismerkedjen meg velük, ha esetleg még nem tette volna meg. Utána ismét találkozhattam a Grave-vel, a svéd death metal banda megtette, amit megkövetelt a haza, róluk szintén nem tudnék rosszat mondani, most jobban is tetszettek, mint anno az A38-on.

butch: Még szerencse, hogy ezután nem mentem vissza a kempingbe; eredetileg ugyanis ki akartam hagyni a Dagoba-t, de ők buszlerobbanás miatt nem jutottak el Jaromerig, így aztán az Atheist és a Beneath The Massacre egyszerre, a kiírt időpont előtt kezdhetett el hangolni. Ez viszont sajnos nem vált az Atheist javára; még így is addig állítgatták a hangszereket és próbálgatták belőni a cuccot, hogy aztán alig maradt idő a műsorukra. Eredetileg 45 perc lett volna köztük és a BTM közt, de az elhúzódó beállás miatt mindennel együtt is csak öt (!) számra maradt idejük. Ezek közt ott volt a Mineral, az Unholy War és a Piece of Time, a másik kettőt viszont már nem is vártam meg, annyira felidegesített a hangzás, ami miatt megint csak sírni lehetett volna. Vitte a szél mindenfelé a haloványan köhögő gitárokat, és az összkép sem volt erőteljes, ami nagyon lerombolta annak fényét, hogy túlzás nélkül egy legendás banda állt a színpadon, legendás zenészekkel és dalokkal: Kelly Shaefer énekes a szokott fejkendőjében, Tony Choy basszer zöld melegítőnadrágban, a gitáros Chris Baker meg (tőle pengetőt is szereztem, pedig nem gyűjtök ilyesmit) amolyan metalos kinézettel vette birtokba a világot jelentő deszkákat. Steve Flynn parádésan ütött a dobcucc mögött, Sonny Carson helyett pedig a Gnostic-os Jonathon Thompson pengetett a másik gitáron kifogástalanul, csak az a megszólalás lett volna jobb legalább egy kicsivel… Azért nagyon örülök így utólag, hogy láttam ezeket a hatalmas zenészeket, de a Sadus-hoz hasonlóan a hangzás miatt ez a buli megint a „lehetett volna jobb is” kategóriába csúszott bele.

 

butch: Ha valaki a fesztivál előtt azt mondja nekem, hogy a kanadai Beneath The Massacre-t a Condemned To Suffer-t követő Untitled után otthagyom, biztos körberöhögtem volna. A négyes hiába tartozik a viszonylag felkapott (szigorúbban fogalmazva a manapság divatosnak számító) nevek közé, az őket övező érdeklődés nem alaptalan. Eddig megjelent két albumuk és egyetlen kislemezük tömény, komplex és technikás death metalt rejt, s azt a szintet élőben is visszaadták legutóbb, mikor a Despised Icon-nal és a Misery Index-szel karöltve láthattam őket klubkoncerten. Ott egyenesen pusztítottak, most viszont hiába kerültek a három nap alatt a másik színpadnál végig jobban szóló Obscure Stage-re, valahogy nem igazán büntettek. A tagok zenészi kvalitásaival nincs semmi probléma, simán eljátszották az albumokon hallható nyakatekert témákat (ez a nagy cimbora Despised Icon-ról nem mondható el igazán), viszont a hangzás náluk sem hasított. Chris Bradley gitárja a riffeknél tompa volt, a pergő meg túlságosan előtérbe került, ami oldalról fülelve elég aránytalanná tette a megszólalást, és ez középen állva is csak kismértékben javult. Az épp, hogy csak elfogadható sound miatt kicsit csalódott voltam, pedig kedvelem a bandát. Átlagon felüli zenészek átlagos koncertje volt ez, a Veird-et és a Novembers Doom-ot is kihagyva mindezek után inkább tartottam egy hosszabb szünetet.

gf: Novembers Doom. Óh, gondolom szentségtörésnek számít az amcsi doom/death brigád hardkór rajongói számára, ha azt mondom, hogy bár a stílust igenis szeretem, a Novembers Doom-ban igazán sosem fogott meg semmi. Hogy a hét nagylemezről az egyetlen igazán kiemelkedő dal a Dark World Burden? Bizony, véleményem szerint ez a tényállás, sőt fokozom: itt sem győztek meg. Nem akarok senkinek a lelkivilágába gázolni, meg persze, teljesen korrekt a zene, élvezhető, és egyáltalán nem rossz, de valami – szerintem – akkor is hiányzik belőle. Ezen felül – és hogy ez eddig miért nem tűnt fel, fogalmam sincs – Paul Kühr énekes hangja a tiszta részeknél, félelmetes módon hajazott az MDB-s Aaron-ra. Még olyan cimborák is elismerték a jelen hasonlóságot, akik egyébként bírják a csapatot. Hihetetlen.

butch: Az újjáalakult holland Pestilence kapcsán élénken élt még bennem a tüske a legutóbbi félresikerült „találkozás” miatt: pár hónappal ezelőtt egy kisebb társasággal kiutaztunk a meghirdetett bécsi klubkoncertjükre, de ott már csak a zenekar hűlt helyét találtuk, mivel a Viper Room kis méretét és befogadóképességét látva szó nélkül törölték a koncertet, s leléptek, még egy kósza „bocs fiúk”, vagy egy indoklás sem jelent meg a honlapjukon. Meg lehetett figyelni, ahogy a myspace-en ezután sorra törölték a klubkoncerteket, és csak a nagyobb fesztiválokon léptek fel. Ez eléggé kívül esett a korrekt emberi magatartás fogalmán, és a hozzáállásukról is sokat elárult. Szkeptikusan álltam neki végignézni a programjukat, s eleinte nem sokat javítottak a renoméjukon a szememben. Patrick Marneli továbbra sem szimpatikus ember, az átkötő szövegelések alatt a szókincse nagyjából kimerült a fuck, fucking és motherfucker szavak ismételgetésében, ellenben az énekhangja messze nem vette fel a versenyt az arca méretével. Olyan gyenge hörgést produkált, hogy már-már valami torokproblémára kell gyanakodnom. Az első dal alatt a hangzás sem volt az igazinak mondható, szerencsére e téren a program előrehaladtával ugrásszerű javulást tapasztalhattunk. A visszatérő lemezt hál’ istennek nem erőltették, mindössze két szám volt róla, s a régi dalok közül sem csak a Resurrection Macabre-re bónuszként újra felvett három hangzott el, pedig voltak ilyen aggályaim. Vegyesen válogattak az életművükből, a szett a következő volt ebben a sorrendben: Devouring Frenzy, Chemo Therapy, The Process Of Suffocation, Horror Detox, Chronic Infection, The Secrecies Of Horror, Mind Reflections, Land Of Tears, és végül az Out Of The Body. Mindössze kilenc dal, de még folytathatták volna, a klasszikusok alatt olyan légkört lehetett tapasztalni, amiben szívesen elidőztem volna még. Főleg a Testimony of the Ancients lemezes két számot fogadta kitörő lelkesedés, de a Consuming három dala és a Spheres-t egyedüliként képviselő tétel sem volt gyenge. Az Atheist alatt zöld melegítőnadrágban pengető Tony Choy-ra ekkorra már az ahhoz tartozó felső is felkerült, játékát élmény volt látni másodszorra is, illetve a hangulat megteremtésében is fontos szerepet játszott lelkesedése és közönséghergelése. Egyértelműen ő vitte a prímet a színpadi jelenlét terén, a másodgitáros Patrick Uterwijk ottléte szinte szemet sem szúrt, pedig ő is fontos részét képezte a gépezetnek, Marneli meg… hát, ő ő, hagyjuk. Nagy buli volt, kis jóindulattal kijavították a múltkori csorbát.

butch: Nem hittem volna, hogy egyszer majd láthatom élőben a Brujeria-t, most viszont itt volt az alkalom, s ha azt mondom, várakozáson felüli koncertet láthattam tőlük, azzal csak igen keveset árulok el a hangulatról. Nagyon ütős és erőteljes sound, dalválasztásnál csak a legjobbak, ment a show és a pörgés végig, mi kell még? A két énekes, a terjedelmes pocakját mindössze egy fekete bőrmellénnyel takaró Juan Brujo, és Fantasma igen kitett magáért, előbbi ugyan nem ugrált annyit, mint derekára kötött kockás ingjében rohangáló társa, de ezt a súlya miatt nézzük el neki, ekkora úszógumikat megemelni nem kis dolog lett volna. A spanyolul elhangzó átkötő szövegelésekből ugyan nem sok értelmeset lehetett kihámozni, de ez semmilyen fennakadást nem okozott, az arcukat a képekről ismert kendőkkel eltakaró cowboy-, és baseballsapkás marihuána-pusztítók a tenyerükből etették az összegyűlt irdatlan népet. Mondjuk a gitározó Shane Embury-nek – bocsánat, Hongo-nak – felesleges volt takargatnia magát, annyira jellegzetes kinézetű figura, és az sem volt különösebb titok, hogy Jeff Walker a bőgős, tehát a misztikum olyannyira már nem része a bandának, mint régen, de ki a fene bánja, ha cserébe legalább szökőévente egyszer átjönnek az öreg kontinensre. Amúgy best of program volt, és nem volt dal, ami ne ütött volna aznap este. Néhány cím sorrend nélkül: Anti-Castro, Brujerizmo, Raza Odida (Pito Wilson), Machetazos (stílszerűen egy jókora bozótvágóval hadonászva), Castigo Del Brujo, Sacrificio, División Del Morte, Colas De Rata, Matado Gueros, és még néhány, a legvégén pedig a poénos Marijuana:

A levonulás után már az ének is gépről ment. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jók élőben, száz százalék, hogy nem a kuriózum-értéke miatt ütött ekkorát a Brujeria.

gf: A Brujeria kellemes meglepetés volt, hogy ne csak fikázásból álljon a beszámolóm: hihetetlenül punk a mexikóiak death metalja, de intenzív, pörgős, mókás show-t adtak. Az énekesnek be nem állt a pofája a dalok között, folyamatosan nyomta spanyolul a vakert, persze senki nem értett belőle egy mukkot se. A legismertebb (és legfelismerhetőbb) részeket a szövegekből még másnap is viszonthallottuk, ahogy üvöltözik a részegek a kempingben: „marijuana si!” „brujerizmo satanizmo!”

gf: Amit az Opeth-en műveltem, még mindig nem a csúcs, a beteljesedés majd a szombati nappal jön, mindenesetre gondolom szerzek most néhány jó pontot Mikael Åkerfeldt rajongóitól, két szám után ugyanis leléptem zuhanyozni. 🙂

butch: Nem tartozom a legfanatikusabb Testament rajongók közé, de mindenképp meg akartam várni őket, Chuck Billy-ék pedig jó alaposan meggyalultak a kitartásomért cserébe. A tömeg csak nem akart oszlani alattuk sem; úgy látszik a thrash alapvetés iránt még a meglehetősen vitatott új lemez ellenére sem csökkent az érdeklődés. Nem erőltették a Formation of Damnation-t, ha jól emlékszem, a címadó mellett csak a More Than Meets the Eye hangzott el róla, de annak kórusában akkora óóó-zás ment, amekkora sehol a három nap alatt. Alex Skolnick nem tűnt túl lelkesnek a többiekhez képest; játékában természetesen nem volt hiba, de Billy-hez és Eric Peterson-hoz képest igencsak visszafogta magát. A legnagyobb az volt a koncertben, hogy elég sok régi dal került elő: az első lemezről Over the Wall és Burnt Offerings; a másodikról Into the Pit, The Preacher, The New Order és Disciples of the Watch, a harmadikról csak a Practice What You Preach, a The Gathering-ről pedig a D.N.R. és a 3 Days In Darkness volt, no és nagyon fasza hangulat.

butch: Az Ulver a fesztivál legvitatottabb koncertjét tudhatta a magáénak. Nem tudom, mire számított, aki eljött megnézni őket, de eleve kizártnak tartottam, hogy úgy egyáltalán, bármilyen értelemben vett „metalos” koncertet adnak. Garm egy interjúban az egész művészetét úgy jellemezte, mint egy festmény elkészítése, amit nem lehet nap, mint nap újra és újra reprodukálni a színpadon – és valóban a „művészi” lenne a legmegfelelőbb szó erre a vetítéssel kísért performanszra. Az elején hosszú ideig ugródeszkáról elrugaszkodó úszók képeit nézhettük lassítva, egymásba montázsolva, majd visszafelé pörgetve, aztán tömegsírokat és éhezőket, ördöggel táncoló hölgyeket, meglehetősen naturális képeket a testiségről, zebrákat kergető tigriseket, majd jó hosszú ideig egy szemet és egy kisgyereket. Őszintén szólva nagyon sokan nem tudtak mit kezdeni a túlnyomórészt elektronikus alapokra építkező elvont számokkal és a sötétbe burkolózó zenészekkel. Garm végig a színpad hátterében maradt, az énektémái szépen és erőteljesen szólaltak meg, és volt az egész előadásnak egy igen erős hangulati oldala, ami számomra a harmadik-negyedik dal környékén okozott libabőrös pillanatokat a kivetítőn pergő fajsúlyos képekkel összhangban; ám a vége felé egyre ritkult a közönség, s inkább a Dark Funeral-ra nyergeltek át. A maskarákban, arcfestéssel kiálló black horda cserébe olyan sistergős antihangzással állt ki a deszkákra, hogy röhögtem rajtuk egy jót, aztán ott is hagytam az egészet, amúgy sem szeretem őket.

gf: Az Ulver első 10 percéről is lecsúsztam, pedig az ő fellépésüket vártam a legjobban. Az, hogy metalhoz semmi köze nem lesz, az egyértelmű volt, viszont ettől kevésbé experimentális/ambient performanszt vártam, pedig így utólag belegondolva, semmilyen racionális alapja nem volt. A hangzás és a vetítés hibátlan volt, ez utóbbihoz egy videót bevágok, bár nem a BA-n készült, ugyanezt kaptuk mi is:

(ezt a videót egyébként az Íon/Antimatter/Anathema-s Duncan Patterson készítette a lillehammeri koncerten)

Na most akkor mégis mi bajom van megint? Kismillió ember rohangál, pofázik röhigcsél jobbra-balra, egyszerűen én nem bírok az ilyen zenére egy fesztiválon ráhangolódni, és teljesen igazatok van, ez csakis az én hülyeségem. 🙂
Néhány számcím: volt a Perdition City-ről (amihez foghatót sem alkotott még soha senki) a Porn Piece, az új lemezről a Funebre és a Let the Cildren Go, ezen kívül a Not Saved, a Little Blue Bird és még jópár.

A színpadkép: jobb oldalt három srác elektronikus kütyükkel (a középső teljesen meg volt vadulva végig, folyamatosan rázta a fejét), középen dob, bal oldalt gitár. Ez utóbbi kettő között állt Garm, mélyen fejére húzott sapkában, nagy szakállal, egyik kezében majd folyamatosan cigi, másikban csörgődob. A hangzás, mint már említettem, kifogástalan volt, a vetítés pedig túlszárnyalta a tavalyi Neurosis-osat, a zenéhez és annak hangulatához tökéletesen illő képsort sikerült összeállítani. Nem véletlen, hogy két filmzene is van már mögöttük (az abszurd humorból sem szűkölködő Svidd Neger dráma és a Lyckantropen rövidfilm) és bizony nem bánnám, ha születne még hasonló alkotás a részükről. Bár volt a végén vastaps, a túloldalt a trú arcok már üvöltözték hogy: „Dark Funeral”.